85. FEJEZET

ALEX FORD sztoikusan szemlélte a környezetét, bár közben érezte, hogy a telefonja zümmög a zsebében. Figyelmen kívül hagyta. Védelmi szolgálatban nincs se telefonálás, se SMS-ezés. A csengőt kikapcsolta, a telefont rezgésre állította az elnök környezetében. Teljesen ki kellett volna kapcsolnia. Nézte a vendégeket, ahogyan áthaladnak a magnetométeren. De mielőtt odaértek, egy sor ellenőrző ponton és bombakereső helyen kellett áthaladniuk. A tekintete átvándorolt a bombakereső kutyákra, amelyek minden egyes érkezőt átvizsgáltak. A Lafayette Parkban történt robbanás után a kutyák mindenütt ott voltak, és mozgékonyságuk révén a lehető legjobb védvonalat alkották.

A telefonja megint rezgett, de újra figyelmen kívül hagyta. Ha a főnöke látná telefonálni, amikor az elnököt kell szemmel tartania, az enyhén szólva kellemetlen lenne. Valószínűleg az lenne az utolsó napja a védelmi szolgálatban.

Figyelte, amint az elnök leül az első sorban. A mexikói elnök leült mellé a bal oldalon. Két szék volt a két vezető között. Alex figyelte, amint Carmen Escalantét végigkísérik a széksorok között. Új mankói alig csaptak zajt a puha talajon. Alice Gross, tiszta feketében és az arcát eltakaró fátyolban, Escalante mögött lépdelt. Gross négy gyereke közvetlenül az elnök mögötti sorban ült.

A két elnök felállt, amikor Esalante és Gross odaért hozzájuk. Mindkét férfi mondott néhány résztvevő szót a nőkhöz, aztán mindenki helyet foglalt.

Alex halkan szitkozódott, mikor a telefonja megint rezegni kezdett. A rezgés módjából tudta, hogy ezúttal elektronikus levelet kapott. Körülnézett, a védelmi osztag minden egyes tagját szemügyre véve. Olyanok voltak, mint ő: kifejezéstelen arc, napellenző, fülbedrót, mereven állnak, kezük elöl, figyelnek, pásztázzák a tömeget, megpróbálják kiszúrni a legkisebb fenyegetést is, mielőtt tetté változik, legyen az golyó vagy bomba.

A telefonja ismét zümmögött. Most kissé hangosabban átkozódott. Körülnézett. Ha elég óvatos, sikerülhet. A kezét lassan a zsebébe csúsztatta, felfelé mozdította a telefont, éppen csak a kijelzőt húzva ki a zsebe fölé. Megnyomta az elektronikus posta ikonját.

– Nagyszerű – dünnyögte, amikor két új üzenetet látott, amelyek kevesebb mint egy perc időkülönbséggel érkeztek. Aztán látta, kitől jöttek.

Oliver Stone.

Felnézett, hogy lássa, senki sem néz éppen őrá. Újra lenézett, megnyomott néhány gombot, és óvatosan kissé feljebb húzta a telefont. Most már látta az üzenetet. Mindkettő azonos volt. Mire befejezte az olvasást, kifutott a vér az arcából, és majdnem rosszul lett. Az ujjaival megnyomta az O és a K gombot, majd elküldte a választ.

Mély lélegzetet vett, és a pillantása visszatért az elnökre, akinek a védelmére felesküdött. Esküt tett, mint a Titkosszolgálat minden ügynöke, hogy akár az életét is feláldozza azért az emberért. Egy csepp verejték jelent meg a homlokán, és lefolyt az arcára.

Mi van, ha a barátja téved? Ha cselekszik, de a figyelmeztetés vaklármának bizonyul? A karrierjének alighanem vége. Nem azért, mert megkísérelte megmenteni az elnököt, hanem mert egy becstelenné vált ügynöktől származó értesülésre alapozva járt el.

Mégis, jutott döntésre Alex, vannak pillanatok, amikor az embernek meg kell bíznia a barátaiban.

Beleszólt a rádióba, szóról szóra ismételve az üzenetet, amit Stone-tól kapott. Azt a figyelmeztetést is hozzátette, amit Stone írt az üzenet végére. – Valószínűleg távirányítással akarnak robbantani. Minden hirtelen mozdulat a mi részünkről kiválthatja a robbantást. Kell valamilyen elterelő manőver. Különben nincs esélyünk megúszni az akciót.

A főnöke hangja hangzott fel a fülesben. – Ford, maga teljesen biztos ebben?

Alex gyomra összeszorult, mielőtt válaszolt. – Még ha csak félig biztos is, nem vállalhatjuk a kockázatot, uram, vagy igen?

Hallotta, amint a főnöke hosszú, elkínzott sóhajt ereszt meg. Nyilván ugyanazt tette, amit Ford is; végigvette a lehetőségeket a karrierje szempontjából, ha netán valami balul üt ki.

– Isten legyen irgalmas hozzánk, Ford.

– Igen, uram.

Egy perc múlva a terv minden ügynökhöz végigfutott a biztonsági vonalon. Alex megnézte az óráját. Hatvan másodperc. Mindent megtett, hogy nyugodtnak és profinak látsszon. Bárki áll is a háttérben, jól láthatta az összes ügynököt. Egyetlen gyanús jel, és a bomba felrobbanhat.

Mivel az akció Alex kezdeményezésére történt, neki jutott a megtiszteltetés, hogy elvégezze a legfontosabb mozdulatot. Megacélozta magát. Egy rutinszerű védelmi feladat váratlanul valami mássá változott – olyasvalamivé, amelyre minden ügynök egész élete során készül, de reméli, hogy soha nem fog bekövetkezni.

Alex számolta a másodperceket, tekintete a vendégek sorait pásztázta, de mindig visszaröppent az elnökre. A hatvan másodperces visszaszámlálás harminchatodik másodpercénél Alex megmozdult. Kifurakodott a széksorok mellé, mintha csak külső járőrszolgálatra menne. Tőle balra két másik ügynök ballagott végig a sorok között. A tervet persze csak hevenyészve dobták össze, de mindannyian remélték, hogy működni fog. Alex a nagy kriptát nézte, amelyet az ideiglenes emelvény mögött állították fel az ünnepség idejére. Újabb gyors lélegzetet vett, próbálva megakadályozni, hogy az adrenalin tönkretegye a motorikus képességeit.

Huszonhat másodperc.

Gyorsított. Közeledett ahhoz a sorhoz, ahol az elnök ült, de Alex most nem őrá figyelt. Valaki mást nézett.

Még tíz másodperc volt hátra, amikor megtörtént.

Egy nő, aki a sorok között éppen a székéhez tartott, egy sikollyal a mellkasához kapott és összerogyott. Egy csomó ember nyomban körülvette. Az összeesés színhelyét gondosan választották ki. A nő valójában a Titkosszolgálat ügynöke volt, akit gyorsan irányítottak oda, hogy a megfelelő jelre összeeshessen az elnöki széksor mellett.

A köréje gyűlő tömeg lehetővé tette, hogy a belső őrség gyorsan falat vonjon az elnök köré, ami szokványos eljárásnak számított ilyen esetekben, és nem kelthetett gyanút. Az ellen nem tehettek semmit, ha a merénylő ezt a pillanatot választja a robbantásra, de nem volt sok választásuk. A védőfalon az előzetes megbeszélés szerint rés volt, és Alex ezen át bújt be. Több ügynök nézett Alexre erősen összpontosítva és aggodalmasan, de Alex most csak a célpontjára figyelt.

Carmen Escalante rémültnek látszott. Ez Alex számára némi bátorítást jelentett. Ha nem a lánynál van a bomba, talán mindketten életben maradhatnak, Ha ő a merénylő, akkor két másodpercen belül biztosan robbant.

Carmen felsikoltott, amikor Alex kitépte a mankókat a karjai alól, de a sikolyát elnyomta az ügynökök kiáltozása, akik utasításokat osztogattak egymásnak, miközben biztonságba helyezték az elnököt, és a tömeg hangja, amely reagált az új fejleményre.

Alex, mint egy rohamozó rögbijátékos, kiemelkedett az ügynökök sorfalából, majd olyan erővel hajította el a mankókat, amekkorával csak bírta. A nagy kripta mögé próbálta dobni őket, mert az volt a legjobb pajzs a robbanás ellen, ami csak akadt a közelben.

Hátranézés nélkül is tudta, hogy a kollégái a lelhető leggyorsabban elszállítják az elnököt az ellenkező irányba, átgázolva az embereken is, ha kell.

Sajnos a mankók nem értek földet a kripta mögött. A levegőben robbanó bomba ereje elég volt ahhoz, hogy romba döntse az emelvényt. Füst, törmelékek és lángok csaptak fel, és betakarták az első üléssorokat, amelyek viszont ekkorra már kiürültek. Emberek sikoltoztak és futottak, miközben törmelék hullott rájuk.

Az elnök már a limuzinban ült, és a konvoj csikorgó gumikkal elindult a temetőből kivezető aszfalt úton.

Küldetés teljesítve. Az az élet nem ért véget. Ma nem. Nem az ő őrszolgálata alatt.

Alex hősies akciója eredményeként a tömegből senki sem halt meg, bár sokan szenvedtek súlyos sérüléseket.

Az ügynökök az összedőlt emelvény mellett a földön fekvő férfi köré gyűltek. Látták a véres fejet, és a fejbe fúródott gránitdarabot.

– Mentőt ide azonnal! – üvöltötte az egyikük.

Alex Ford teljesítette a kötelességét.

Megmentette az Egyesült Államok elnökének az életét.

De talán a saját élete árán.