92. FEJEZET

HAT ÓRÁVAL később látótérbe került egy Ming nevű fazon. Friedman ázsiai osztagának a tagja volt, akit jól fizetett zsoldosként és alkalmi bérgyilkosként ismertek. Sohasem sikerült ellene vádat emelni, főként mert a szemtanúk mindegyre eltűntek. Ming, valószínűleg parancsellenesen, a hitelkártyáját használta, hogy egy bronxi delikateszüzletben ételt vásároljon.

Ez még mindig jókora terület volt, de egy kicsit mégis szűkíteni lehetett a keresést. Nem tudtak bérelt autót kapcsolni senkihez, akik rajta voltak a Friedman által felbéreltek listáján. Bronxban nem volt annyi taxi, mint Manhattanben, és a feljegyzések szerint Ming korábban még nem járt New Yorkban, így valószínűleg nem most próbálkozott a metró használatával. Mindezekre alapozva Joe Knox úgy gondolta, hogy Ming gyalog közlekedett, amikor elment a kajáért.

– Azt javaslom – mondta a telefonban Stone-nak –, hogy hatsaroknyi sugarú kört vegyünk megfigyelés alá úgy, hogy a delikatesz legyen a középpont. Ez elég nagy terület, de messze nem akkora, mint amekkorára korábban kellett figyelnünk.

– Szép munka, Joe.

– Ki van benne a vadászcsapatban?

– Harry Finn, Mary Chapman az MI6-tól és én.

– Meg én.

– Nem, Joe, te nem.

– Alex Ford megmentette az életemet. Tartozom neki ennyivel.

– Azt hittem, nyugdíjba készülsz.

– Nyugdíjba is megyek, nyomban ezután. Hogyan jutunk el oda?

– Csak magánverda jöhet szóba. Amennyire tudom, Friedman hozzáférhet a kölcsönzői adatbázisokhoz is.

– Vihetjük az én Roveremet. Mikor akartok indulni?

– Biztos, hogy jönni akarsz?

– Ne kérdezd többször. De mi van a Teve Klub többi tagjával?

– Reubent meglőtték. Azt nem akarom, hogy Annabelle akár csak a közelébe is jöjjön a dolognak. Caleb meg, hát...

– Jó, értem.

HAJNALI NÉGYKOR indultak. Knox vezetett. Stone ült az anyósülésen, Finn és Chapman hátul. Stone az előző este elmagyarázta nekik a tervet. Knoxot leszámítva mindannyian álcázták magukat arra az eshetőségre, ha Friedman megfigyelőket küldene ki. Lehet, hogy látta Finnt, amikor Turkekult követte, így nem akartak kockázatot vállalni. Mingről mindannyiuknál volt fotó, sőt Knoxnál volt egy Friedmanről is, bár kétséges volt, hogy a nő most akár csak távolról is hasonlít korábbi énjére.

– Hat sarok sugarú kör – ismételte nekik Stone, amikor beértek a Nagy Almába, ahogy New Yorkot becézik. A város már teljesen ébren volt, milliók indultak munkába. Knox autóval ment tovább, miután kirakta a többieket Dél-Bronx különböző pontjain.

A környék nem volt éppen a Park Avenue, de mindannyian fegyvert viseltek, és tudtak vigyázni magukra.

Stone befelé indult, a csemegebolt felé. Nem kellett ránéznie Ming fényképére. Emlékezetébe véste a férfi jellegzetes vonásait, amelyek közül a legjellegzetesebb a kifejezéstelen szeme volt. Stone tudta, hogy ha Ming nem lenne bérgyilkos, akkor szociopatává vált volna, és ugyanazt csinálná, amit most is, csak ingyen. Ming azt a hibát követte el, hogy kártyával fizetett egy pastramis szendvicsért, egy doboz Sapporo sörért és egy adag sült krumpliért.

Bár akadtak szép, polgárosodó szomszédságok is errefelé, meg bevásárlóutcák, Dél-Bronxban működött a városnegyed szociális lakásprogramjainak a fele, és hiába építették ide az új, milliárd dolláros Yankee Stadiont, a lakosság fele a szegénységi küszöb alatt élt. Komoly problémát jelentett a bűnözés, és egyes környéket jobb volt elkerülni. Stone és társai éppen egy ilyen környékre tartottak.

Stone természetesen jobban aggódott az importált gyilkosok, mint a helybéli bűnözők miatt. A szeme folyton körbejárt, de amint a nap delelőre hágott, és csorogni kezdett az izzadság a nyakán, rájött, hogy kisebbfajta csodára lesz szükség ahhoz, hogy megtalálják a célpontjaikat.

Pedig csak órák választották el attól, hogy megtalálják őket.

Chapman jelentette, hogy megpillantotta az egyiket. Megadta a címet is, ahol éppen tartózkodott. – A fickó nyugat felé tart, épp most ment át az úttesten.

A többiek egyre közelebb értek, miközben Chapman kör-SMS-ekben folyamatosan közölte a friss adatokat. Küldött még egy SMS-t, aztán felhívta Stone-t. – Most ment be valahová... úgy néz ki, mint egy gépműhely, a... várj csak... a Keleti 149. utcában, az utcanévtábla szerint.

– Melyik a legközelebbi keresztutca? – kérdezte Stone, és Chapman megmondta neki.

– Most vonuljunk fedezékbe – javasolta Stone. – Lehet, hogy figyelik az utcát.

Chapman átment az utcán, be egy sikátorba. Visszanézett a négyemeletes épületre. – Elhagyatottnak látszik – mondta a mobiljába.

– Maradj készenlétben, és figyelj – mondta Stone. – Tíz percen belül ott vagyok.

Kilenc perc múlva csatlakozott a nőhöz a sikátorban. – Szóltam Knoxnak és Finn-nek, hogy a másik oldalról közelítsenek – mondta, és kipillantott az épületre. – Láttál valamit azóta?

– Egy alakot egy harmadik emeleti ablakban. Nem úgy nézett ki, mint Ming, de nem vagyok biztos benne.

Stone felmérte a környéket, és azon gondolkozott, vajon miért ezt a helyet választotta Friedman az elrejtőzésre. Dél-Bronxban kétségkívül épp elég olyan hely volt, amit senki más nem használt. Mégis furcsa választás, gondolta Stone. De aztán kezdett rájönni, hogy Marisa Friedman sokkal bonyolultabb személyiség, mint először gondolta. Ráadásul rendkívül tehetséges is.

Délkelet felé nézett, az East River irányába, amelybe nem egy holttestet bedobtak az idők folyamán. Nyugat felé esett a Harlem River, a folyón túl pedig Manhattan északi része, azon is túl pedig a Hudson, ahol a 95-ös államközi autópálya összekötötte a várost déli irányban New Jerseyvel, észak felé pedig New Englanddel.

– Mi a terv? – kérdezte Chapman.

– Ülünk és megfigyeljük a házat.

– Mennyi ideig?

– Amennyi alatt kiderül, hogy mijük van, ki van benn, és hogyan kaphatjuk el őket minimális kockázattal.

– Mi lenne, ha bevonnánk a New York-i rendőrséget vagy az FBI-t?

Stone ránézett. – Amikor mindenáron velem akartál jönni, természetesnek vettem, hogy elfogadsz vezetőnek.

– Úgy is van, bizonyos határig. Minden lehetségest meg kell tennünk azért, hogy Friedmant élve elkapjuk és bíróság elé lehessen állítani.

– Te mondtad, hogy nehezedre esik majd megállni, hogy meg ne öld.

– Csak azért mondtam, hogy jobban érezd magad. De nem lesz semmi baj. Nem ér annyit, hogy elszúrjam miatta az életemet. De a kérdés az, hogy te tudsz-e majd uralkodni magadon?

– Ha kell, akkor igen.

– Ez mit jelentsen?

– Azt, hogy erősen kétlem, hogy az a nő feltartott kézzel kisétál majd, és szépen bíróság elé lehet majd állítani, elítélni és hazaárulásért kivégezni. Ha a csapatom bármely tagjának ártani akar, mindent megteszek, hogy megöljem.

– Mennyi fegyveres kiképzést kapott?

– Épp eleget. Megnéztem az aktáját. Mindenfajta kiképzésben kiválóan teljesített, közelharcban és messze hordó fegyverekkel is.

– Én meg azt hittem, csak egy csinos nő, semmi más.

Stone megragadta a vállát. – Ez most nem babra megy, Chapman. Nincs idő vacakolni, a legjobbat kell nyújtanunk. Úgyhogy hagyjuk a bölcs dumákat.

A nő kiszabadította magát Stone szorításából. – Akkor majd a teljesítményem beszél helyettem. Így jó lesz?

A férfi elfordította a fejét, és újra az épületet figyelte.

Néhány perccel később hívást kapott Finntől. – Elfoglaltam a helyemet. Itt nem történik semmi. Két bejárat van. Az egyik középen, a másik a középponttól keletre. Úgy tűnik, be van zárva, és fel kell tételeznünk, hogy figyelik. Lehet, hogy van valami hordozható megfigyelőrendszerük is. Nekem biztos volna, ha én lennék a helyükben és egy ilyen helyen dekkolnék.

– Egyetértek, Harry – mondta Stone. – Knox ott van?

– Itt van. Mit akarsz, mit csináljunk?

– Üljünk még egy kicsit, és nézzük meg, mi történik. Amikor lecsapunk, azt akarom, hogy a lehető legsimábban menjen minden. Van esélyünk rá, hogy megszerezzük az épület alaprajzát?

– Már le is töltöttem a mobilomra.

– Hogy sikerült ilyen gyorsan? – kérdezte Stone meglepetten.

– Van egy haverom a városháza műszaki osztályán. Együtt szolgáltunk a flottánál.

– Írd le nekem az alaprajzot.

Finn leírta.

– Sok a problematikus terület – jegyezte meg Stone.

– Sok bizony. Már ha egyszer bejutottunk. Mert az lesz a nehéz ügy. Mármint észrevétlenül bejutni.

– Figyeljetek tovább. Félóránként jelentést.

Stone befejezte a hívást, és a tekintetét újra a régi téglaépületre fordította.

Chapman megmozdult mögötte. – Mi van, ha valaki kiszúr minket ebben a sikátorban?

– Akkor arrább költözünk.

– Sose voltam még New Yorkban. Nem olyan bűbájos, mint ahogy hallottam.

– Az Manhattan, innen nyugatra. Az a gazdagok és híresek vidéke. Bronx más tészta. Vannak itt jobb helyek is, meg nem olyan jó helyek.

– Vagyis te jártál már itt korábban?

Stone bólintott.

– Hivatalosan, vagy pihenni?

– Sosem utazgattam csak a pihenés kedvéért.

– Akkor mit csináltál, amikor itt jártál?

Stone meg se próbált válaszolni az érdeklődésre. Chapman, az arckifejezéséből ítélve, nem is igazán várt választ.

Stone gondolatban évtizedekkel korábbi időkben járt, amikor meghúzta a ravaszt, és kioltotta az Egyesült Államok egy újabb ellenségének életét. Az illető éppen átment az úttesten a barátnőjével a luxusszálloda felé, ahol szexelni akartak. A pasas halála fizetség volt két CIA-ügynök lengyelországi meggyilkolásáért. Stone nyolcszáz méter távolságból, magas terepről, enyhe északi szélben küldött golyót a férfi bal szemébe. Közben a szellő zavarta egy kicsit a célzásban. A szerető csak fel sem fogta, mi történt, amíg az embere holtan el nem terült az aszfalton. A rendőrség és a helyi FBI, miután tippet kaptak az előzményekről, nem tettek különösebb erőfeszítést az eset megoldására. Hát így intézték a dolgokat akkoriban. A fenébe is, gondolta Stone, lehetséges, hogy ma is így intézik.

Újra a téglaépületet kezdte figyelni, de közben a mutatóujja rágörbült egy képzeletbeli ravaszra.