46. FEJEZET

STONE ÉS CHAPMAN visszatért a férfi faházához. Éppen leültek, hogy megbeszéljék legújabb felfedezésüket, amikor Chapman lecsapott az íróasztali lámpa kapcsolójára, sötétbe borítva a helyiséget.

– Mi az? – sziszegte Stone.

A nőnek nem volt ideje válaszolni.

Az ajtó kivágódott, és Stone legalább három embert számolt meg, miközben berontottak rajta.

Maszkot és fekete ruhát viseltek, MP-5-ösökkel voltak felfegyverkezve. Egységesen mozogtak, mint valami feltartóztathatatlan erő.

De most találkoztak a közmondásos leküzdhetetlen akadállyal.

Chapman az elsőt telibe találta egy brutális térd– rúgással, amely olyan irányba vitte el a fickó térdét, amilyenbe a térdek nem szoktak mozdulni. Üvöltve esett össze, roncsolt végtagjához kapva. Stone előkapta a pisztolyát az íróasztalfiókból, de nem volt ideje lőni. Chapman cigánykerékkel pördült át a helyiségen, elkerülve a géppisztolysorozatokat, amelyeket a talpon maradt két behatoló eresztett meg. Hamarosan már csak egy volt talpon közülük.

Chapman ökle felfelé és előre vágódott a következő támadó torkára, ugyanabban a pillanatban, amikor a nő egyensúlyba hozta a testét valami lehetetlennek tűnő szögben, megpördülve a fickó körül, mintha az rúd volna, ő meg a táncosnő. Kirúgta alóla a lábát, majd megsemmisítő erejű ütést mért a tarkójára. A férfi egyet köhintett, majd mozdulatlanul elnyúlt.

Chapman egy ütemet sem hagyott ki, máris a harmadik után indult, aki félig kinn volt az ajtón; menekült, ahogy csak bírt. Mikor Stone meglátta, mit dob le a fickó, felkiáltott. – Vigyázz!! – Tüzelt, a lövedékei deszkát, vakolatot szakítottak, de húst sajnos nem.

Kis robbanás dörrent a faházikóban. A sokkoló– gránát először elvégezte a fele munkáját, a vakító felvillanást, de Stone még épp idejében eltakarta a szemét. Chapman pontosan az arcába kapta az egészet, és felkiáltott fájdalmában. Stone az inggallérját a fülére húzta, majd rászorította a karjait is. Egy pillanattal később jött a durranás. Most rendezik a soraikat, és jönnek befejezni a melót, gondolta Stone.

De arra nem számítottak, hogy Stone nem bénult le a gránáttól. Jobbra gurult, elvette Chapmantől a Waltherét, és a bal kezébe vette. A karjánál fogva behúzta Chapmant az íróasztal mögé. Aztán elővette egyedi gyártású pisztolyát, a jobb kezébe vette, és várt.

Az első fazon bejött a faházba, géppisztolya sorozatlövésre állítva. Stone lebukott, oldalra csúszott, és lőtt az íróasztal középső nyílásán át. Célba talált: ellőtte a fickó térdét. A térdén ugyanis nem visel az ember golyóálló mellényt. Ez a támadó is ordítva esett a földre. A második elkezdett benyomulni, de Stone három golyót lőtt ki feléje a nyíláson keresztül. Csend lett. Aztán közeledő szirénákat lehetett hallani.

Stone kikiabált. – Kössünk üzletet, mielőtt a rendőrség ideér. Kivihetitek a sebesült haverjaitokat. Kaptok rá öt másodpercet. Aztán kezdhetjük újra. Abból, amit láttam, nem vagytok rosszak, de én jobb vagyok.

A sziréna most közelebbről hallatszott.

– Rendben van – mondta egy hang.

A sebesülteket kivonszolták. Pár pillanattal később Stone egy autó hangját hallotta. Aztán újra csend lett. A sziréna is elhalt. Úgy látszik, valahova máshova ment.

Megfordította Chapmant, és ellenőrizte a pulzusát. Életben volt. A karjaiba vette.

A nő egy perc múlva kinyitotta a szemét, és felnézett a férfira. – A büdös francba – kiáltott fel, és körülnézett. – Tudom, hogy kettőt elintéztem. Asszem, az egyiket meg is öltem. Hol a fenében vannak?

– Egyezségre jutottunk.

Mindketten felugrottak, amikor a bejárati ajtó maradványainak nekicsapódott valami. Stone az ajtóra célzott, Chapman talpra ugrott, és elkapta a Walthert, amit Stone dobott feléje.

– Oliver?

– Annabelle? – mondta Stone, amikor a nő feltűnt az ajtóban.

Egy másodperccel később Reuben esett be a szobába, és a padlón landolt.

– Reuben! – kiáltott fel Stone.

Annabelle segített Stone-nak termetes barátjukat felállítani és egy székhez támogatni. Vér csöpögött az alkarjáról, az arca sápadt volt.

– Mi történt? – kérdezte Stone.

– Követtek minket Pennsylvaniában. Tűzharcba keveredtünk. Reubent meglőtték, kórházba kell vinnünk.

Reuben megfogta Stone karját, és lehúzta magához.

– Minden rendben – mondta gyenge hangon. – Ami a karomat találta el, simán átszaladt rajta, csak piszokul fáj. A másik meg csak súrolta a lábamat.

Stone lenézett a Reuben nadrágján levő lyukra.

– Kórházba kell menned, méghozzá azonnal – dühösen nézett Annabelle-re. – Miért nem vitted egyből oda?

– Ő akart mindenáron idejönni. Azt akarta, hogy menjek el segítségért, de amikor hallottam a lövöldözést, vissza kellett jönnöm, hogy lássam, minden rendben van-e.

Stone Chapmanre nézett, mielőtt visszafordult Reubenhez. – Láttál valamit, amiből azonosítani lehet őket?

– Jók voltak, Oliver – mondta Reuben. – Nagyon jól képzettek. Ezért akartam idejönni és elmondani. Nem tudom, hogy sikerült elriasztanom őket. Inkább szerencsés voltam, mint profi. Elszedtem az egyiknek a fegyverét, tüzet nyitottam rájuk, ők meg elpucoltak.

– Jól képzettek? Mire gondolsz? – kérdezte Stone.

Reuben Annabelle-hez fordult. – Hozd ide a kocsiból.

– De Reuben, téged most kórházba kell...

– Hozd ide, aztán szépen veled megyek.

A nő kiszaladt, és villámgyorsan vissza is tért. Volt nála valami, amit odaadott Stone-nak.

Stone lenézett Reubenre. – Tudod, mi ez?

Reuben bólintott. – Gondoltam, te is megismered.

Chapman Stone válla felett kukucskált. – Ez egy 9 mm-es Kashtan géppisztoly.

– Igen – mondta Stone. – Orosz gyártmány.

Reuben grimaszolt és megmarkolta a karját. – Úgy van. Orosz gyártmány – Annabelle-re pillantott. – Az a furcsa nyelv, amin azok beszéltek, akik leszerelték a kosárlabdagyűrűt...

– Gondolod, hogy oroszul beszéltek?

– Lefogadom egyévi bérembe. Nem mintha az olyan sok lenne, de mégis. – Újra eltorzult az arca.

– Furcsa nyelv? – kérdezte Stone.

Annabelle magyarázni kezdte, mi történt, de Stone félbeszakította. – Majd később elmondod. Most kórházba kell vinnünk Reubent. – A férfi hóna alá nyúlt, és talpra segítette. Ezután Annabelle-hez fordult. – Maradj itt, hívd fel Harryt és Calebet, hogy minden rendben van-e náluk. Aztán csatlakozz hozzánk a Georgetowni Kórházban.

– Rendben.

Chapman a másik oldalról támogatta Reubent, és lassan kimentek a brit ügynök kocsijához. A kórházba vezető utat gyorsan megtették, és míg Reubent vizsgálták, Stone a váróban ült Chapmannel és Annabelle-lel, aki időközben szintén odaért.

– Sikerült elérned őket? – kérdezte Stone.

A nő bólintott. – Mindketten jól vannak. Finn még bevetésen, Caleb a lakásán. Mondtam Harrynak, hogy legyen fokozottan óvatos, és Calebnek, hogy maradjon otthon.

– Jó. Most mondd el, mi történt Pennsylvaniában.

Annabelle elmondta, mi történt az ivóban és utána.

Mikor megadta a rajtaütés pontos helyszínét. Stone elsietett telefonálni. Mikor visszajött, a nő ismét felvette a fonalat. – Szóval miután megtaláltam Reubent, visszaosontunk a főútra. Egy teherautós ürge megállt, nem is kérdezett semmit, hanem hagyta, hogy felugorjunk hátúira. Sikerült elállítanom a vérzést, de féltem, hogy Reuben elájul. A teherautós egy autókölcsönzőnél rakott le bennünket. Újabb fuvart szereztem, és visszajöttünk a fővárosba, amilyen gyorsan csak tudtunk. Meg akartam állni, hogy orvost szerezzek, de nem hagyta. Azt mondta, hogy ide kell jönnünk, és megmutatnunk neked a géppisztolyt.

– Meg tudtad figyelni valamelyik támadót?

Annabelle mélyet sóhajtott. – Nem igazán. De az egyik terepjárójuk fejre állt. Valamelyikük biztosan súlyosan megsérült, talán meg is halt. Küldj ki oda valakit. Megadtam a helyszínt.

– Már telefonáltam. E pillanatban éppen úton vannak oda – mondta Stone.

Húsz perccel később Stone-t visszahívták. Hallgatta a hívót, feltett pár kérdést, majd elrakta a telefont.

– A jármű eltűnt.

– De hát az lehetetlen! Felborult. Láttam. Akik benne ültek, biztos, hogy megsérültek, vagy meg is haltak.

– De azt akár fél óra alatt is el lehet takarítani. Találtak néhány töltényhüvelyt, egy lenyomatot a földön, ahol a jármű feküdt, néhány kisebb karosszériadarabot, de ez minden.

– Ezek a fickók jók – mondta Annabelle.

Stone Chapmanre nézett. – Az biztos. Szépen feltakarítanak maguk után.

– Géppisztolyok – mondta Chapman. – Komoly tűzerő. Reubennek meg mije volt? Egy árva stukkere?

– Úgy van. De azt mondta, hogy azt fogja csinálni, amit te csinálnál. Vagyis a váratlant. Várta, hogy elkezdjenek újratölteni, és akkor megrohanta őket.

Gondolom, erre nem számítottak. – Megborzongott, és kiengedett egy sóhajt. – Biztosra vettem, hogy meghalt.

Stone megszorította a nő kezét. – De nem halt meg. Az orvosok azt mondták, hogy szépen rendbe fog jönni. Csak egy kis időre kivonták a forgalomból.

– De ha lőtt sebről van szó, akkor a kórháznak nem kell ezt hivatalból jelentenie a hatóságoknak? – kérdezte Annabelle.

Stone elővette a jelvényét. – Nem, mivel ezt megmutattam nekik, és közöltem velük, hogy Reuben nekem dolgozik.

– Ó.

– De ha ezek a fazonok oroszok, akkor hogy kapcsolódik ez ahhoz, amit ma találtunk? – kérdezte Chapman.

Annabelle tágra nyílt szemmel nézett Chapmanre. – Mit találtak ma?

Stone beszámolt neki arról, hogy a lövések egyik lehetséges forrása egy amerikai kormányzati épület. – Éppen felújítás alatt áll, így üres, de akkor is õrizni kellene. Beszéltünk az őrökkel, és egyik sem emlékszik arra, hogy bárki az épületbe jött volna aznap este, különösen automata fegyverekkel.

– Csak egy bejárat van az épületbe? – kérdezte Annabelle.

– Pontosan ezt a kérdést tettem fel nekik én is. Azt mondták, vannak más bejáratok is, de azokat csak megfelelő jogosítványok alapján kibocsátott belépőkártya nyitja. Ilyen kártya birtokában viszont bármelyik bejárat nyitható.

– Van tudomásunk arról, hogy kinyitották-e bármelyiket?

– Most ellenőrzik – mondta Stone. – De nem fűzök hozzá túlzott reményeket.

– Miért?

– Mert a kártya vagy lopott, vagy másolt, vagy valami ilyesmi. Aztán adódik az a kérdés, hogy minek vittek hamis bizonyítékot a Hay-Adamsbe, és ha már ott voltak, miért nem onnan lőttek? Mi van ebben az irodaépületben, ami a szállóban nincs?

– Hát üres volt, a szálloda meg nem.

– A tetőkertbe akkor is fel kellett menniük. Éppen üres volt aznap este. Nem, ez a társaság azt akarta, hogy mi azt higgyük, a szállóban voltak, de a másik épületre volt szükségük. Vajon miért?

– Csak add ezeket is a többi olyan kérdéshez, amire ebben az ügyben nem tudunk válaszolni – mondta Chapman.

– De ez fontos – vitatkozott vele Stone.

– Miért? – kérdezte Annabelle.

– Mert közvetlenül az ideérkezésetek előtt valaki ideküldött egy kis csapatot, hogy tegyenek el minket láb alól. Majdnem sikerült nekik, és hogy mégsem, az a barátnőnknek köszönhető – mutatott Chapmanre. – Hol tanultál meg így mozogni?

– Leányzó koromban baletteztem. Akkoriban utáltam, de el kell ismerni, hogy kapóra jöhet, amikor valaki le akarja gyilkolni az embert.

– Gondolod, hogy a támadás összefügghet azzal, amit kiderítettetek? – kérdezte Annabelle.

– Azt hiszem, nagyon is köze van ahhoz a felfedezésünkhöz, hogy a géppisztolytűz egy állítólag biztonságos szövetségi épületből jött.