60. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL Chapman lassan ébredt, oldalra fordult, és leesett az ágyról. Jól megütötte magát a kemény padlón.

– A rohadt életbe!

Megdörzsölte a fejét.

Mikor felnézett, Stone állt fölötte két csésze kávéval.

– Jó reggelt – mondta kedvesen.

Leült az ágy szélére, és elvette a felkínált kávét. Megrándult az arca, újra megdörzsölte a fejét, és ivott egy keveset.

– Majdnem szétrobban a fejem.

– Négy mojito, két vodka-tonik és egy pohár portói – kommentálta Stone. – És ez csak annyi, amennyit én láttam. Csoda, hogy van fejed egyáltalán.

– Mondtam, hogy bírom az italt.

– Zuhanyozz le, aztán kerítünk valami reggelit.

– Csodásan hangzik. Kopog a szemem az éhségtől. Tudok egy kedves kis vendéglőt.

– Én jobbat tudok.

– Tíz perc, és kész vagyok.

Negyven perccel később a belvárosban voltak, és sorban álltak egy csomó építőmunkással, akik egy büféautóról reggelit rendeltek maguknak néhány háztömbnyire a Capitoliumtól. Elvitték a tojásos szendvicseiket és húspástétomukat Chapman kocsijához, leültek a motorházra, és mohón nekiestek az ételüknek.

– Istenem, de finom – mondta Chapman tojással teli szájjal.

– A zsír teszi, gondolom – mondta Stone, egy kis húst majszolva. – Na meg az, hogy sose mosogatják el a tepsijeiket.

Miután végeztek, beszálltak Chapman járgányába és elhajtottak.

– Hová?

– A parkba.

– A pokol tornáca... Lassan rászolgál a nevére.

– Vajon hogy van az NHK ma reggel?

– A tegnap este alapján valószínűleg nem túl jól. – Ujjaival a kormánykereket cirógatta. – Nézd, tudom, mit tettél tegnap este. Valójában megakadályoztad Weavert abban, hogy hatékonyan fellépjen ellenem, amiért beszéltem neked a másik megbízatásomról. Ügyesen csináltad.

– Elég régen vagyok ebben a szakmában ahhoz, hogy tudjam, hogyan működik valójában. Visszavonulásra kellett kényszerítenem ebben a dologban, de nagy a hatalma. Szükségünk van a segítségére is.

– Mennyit akarsz neki elmondani? Mármint abból, amit kikövetkeztettél?

– Elég sokat. Mint mondtam, sok az erőforrása, ami nekünk nincs. A végcél pedig mindannyiunknak ugyanaz. Megakadályozni, bármi van is készülőben.

– Tényleg úgy gondolod, hogy még a tervezési fázisban tart?

– A tervezési fázisnak vége. Már a végrehajtási szakaszba léptek.

– Na és az oroszok? Elég félelmetes ellenfelek.

– Igen.

– Volt már dolgom velük. Nagyon be tudnak keményíteni.

Stone nem válaszolt.

– Te éltél Oroszországban. Legalábbis ez áll a dossziédban.

– Igen.

– A hidegháború idején?

– Igen.

– Milyen volt?

– Olyan, amilyen.

– Sikeres volt a küldetésed?

– Élve visszajöttem, úgyhogy azt mondanám, igen, sikeres.

A nő tovább vezetett.

Húsz perccel később bementek abba az irodaépületbe, ahonnan következtéseik szerint a lövéseket leadták. Stone kinyitotta az egyik ablakot.

– Mit keresünk? – kérdezte Chapman. – Ez az épület elég magas ahhoz, hogy közvetlenül rá lehessen látni belőle a parkra. De ezt már megállapítottuk.

– Tudom. De azt hiszem, van itt még valami.

– De micsoda?

– Ha tudnám, nem álldogálnánk itt.

Stone tovább bámulta a parkot, aztán dél felé, a Fehér Házra nézett. Valami motoszkált a tudatalattijában, amiről tudta, hogy fontos, de nem volt képes előhívni. Pedig látta már, abban biztos volt. Sőt a parkban látta. De csak nem jött rá. Egész délelőtt gyötörte az agyát, de pusztán annyit ért el vele, hogy a lehetséges válasz még mélyebbre süllyedt.

Chapman az ablaknak támaszkodott, és a férfira bámult.

– Az én agyam fáj annak láttán, hogyan égeted ki a sajátodat.

– Menjünk. Meg kell néznem a hirdetőtáblát a Georgetowni Egyetemen.

– Hálózatépítésbe kezdtél a diákokkal?

– Nem. Az én célpontom valamivel idősebb.