26. FEJEZET

– NOS, MIT TUDOTT MEG? – kérdezte Chapman, amikor a férfi visszaért a Lafayette Parkba.

Stone félrevonta a többi nyomozótól. Elmesélt a nőnek mindent, beleértve Chapman főnökének felbukkanását és Fuat Turkekul küldetését.

– Te jó ég! – kiáltott fel a nő. – El se hiszem.

– Mit, az alapvető tényeket, vagy azt, hogy kihagyták a buliból?

– Mindkettőt, azt hiszem. – Lefelé nézett olyan arccal, mint aki minden önbizalmát elvesztette.

Stone látta, mit érez, és megszólalt: – McElroy nem osztja meg azt, amit nem feltétlenül szükséges. Rangsorolja a dolgokat. Ami szerinte nem tartozik másra, titokban tartja. Azt hiszem, ezt tudja.

– Tudom, én csak...

Stone megragadta a karját. – Ne hagyja, hogy ez aláássa az önbecsülését. Az nem segít senkinek, legkevésbé magának. Az, hogy nem avatták be, nem a képességeinek a semmibevétele. Csak ez a szokás. Mindannyian megszenvedtük már.

Chapman felnézett, mély lélegzetet vett, és úgy tűnt, lassan összeszedi magát. – Igaza van. – Stone vállára tette a kezét. – Bár jólesett, hogy elmondta. – Elvette a kezét. – Ő kérte meg magát, hogy elmondja?

– Akarja tudni az igazat?

– Igen, kérném – mondta a nő eltökélten. – Üdítő változatosság lenne.

– Eleinte nem akarta, hogy maga tudjon róla. De miután mondtam neki, hogy nekem nem szokásom a társam előtt titokban tartani semmit, hagyta, hogy az én döntésem legyen, beavatom-e.

Chapman közelről tanulmányozta a férfit, próbálva rájönni, hogy ő most az igazat mondja-e. – Hát jó. Eleget beszéltünk a témáról.

– Na és maga mit csinált délelőtt?

A nő kissé szégyenlős arcot vágott. – Hát az az igazság, hogy bedobtam a szundit. Cirka kétórányit aludtam az azt megelőző negyvennyolc órában, és az utazás miatti időeltolódás is kezdte éreztetni a hatását, és kicsit bágyadt lettem. Nem sok hasznomat lehet venni, mikor ébren maradni is alig bírok.

Stone Chapman háta mögött Garchik ügynököt látta feléjük baktatni.

– Talán most kapunk néhány választ.

A szalagkorlátnál találkoztak, és követték Garchik ügynököt a robbanás helyszínéhez. A TE-ügynök arca egyszerre volt kíváncsi és aggódó.

– Van valami fejlemény? – noszogatta Stone.

Garchik a kráterbe bámult, és bólintott. – Mondhatjuk. Azok a bőrdarabok egy Wilson kosárlabdából származnak.

– Egy kosárlabdából! – kiáltott fel Chapman.

– Biztosak benne, hogy köze volt a robbanáshoz? – kérdezte Stone.

– Nem tudok más okot elképzelni arra, hogyan kerültek volna egy kosárlabda cafatai a Lafayette Parkba. A rajtuk levő megperzselődött nyomok pedig azt jelzik, hogy igencsak közel volt a robbanószerhez. Mondhatni, hogy éppenséggel rajta volt.

Mindnyájan a lyukba bámultak.

– Mi a következtetésük? – szólalt meg ismét Stone.

– Azt hiszem, a bomba a kosárlabdában volt, azt pedig a juhar gyökérlabdájában helyezték el. Ez egybevág azzal, amit a törmelékmezőből és más jelekből ki lehet olvasni.

– Egy bomba egy kosárlabdában? – kérdezte Chapman.

– Működhet – mondta Garchik. – Sőt csináltak már ilyet korábban is, olyanok, akik azóta mind halottak. Felvágják, beleteszik a bombát, visszazárják légmentesre, és felfújják úgy, hogy érintésre nem különbözik más labdáktól. Bár pattogtatni talán nem tanácsos.

– Hogyan robbantották fel? – ezt Stone kérdezte.

– Most arra szavaznék, hogy távirányítással. Inkább, mint időzítővel.

– De hát információnk van arról, hogy a bombakereső kutyák átkutatták a parkot a robbanás estéjén. Nem kellett volna megérezniük? Azt mondta, nem lehet őket átverni – mondta Stone.

– Nem is. De megvannak a maguk korlátai.

– Pontosan mik azok a korlátok? – kérdezte Chapman.

– A kutyák általános szagérzékelési hatósugara a talajszinten körülbelül egy-egy méter minden irányban. A nagyjából ugyanilyen mélységben elásott robbanóanyagot is fel tudják deríteni. – Garchik lemutatott a kráterbe. – Ez a gödör viszont, mielőtt a bomba robbant, legalább másfél méter mély volt és öt méter átmérőjű.

– De nem volt lefedve – mutatott rá Stone.

– Ja, de az a gyökérlabda igencsak nagy volt. Majdnem két méter széles és egy méter magas.

Stone rájött valamire. – Ráadásul sárga figyelmeztető szalaggal vették körül a területet. Lehet, hogy a kutyák még három méterre sem tudták megközelíteni.

– Úgy van – mondta Garchik. – Így hát, ha a bomba a helyén volt is már, mikor a kutyák járőröztek, valószínűleg nem szagolhatták ki, hacsak a gazdáik át nem mentek a kordonon, és nem engedték a kutyákat felmászni a gyökérlabdára, amit viszont kétlek.

Stone pillantása azonnal átkalandozott a Fehér Házra. – Akkor amilyen gyorsan csak lehet, beszélnünk kell azokkal, akik a fát idehozták, de előbb meg kell néznünk a videót.

– A videót? – kérdezte Chapman.

– A videón látható, mikor érkezett a fa, és kik hozták. Azt is láthatjuk majd, hogy később megközelítette-e valaki. Meg hogy mi volt náluk. Például egy táska, ami elég nagy egy kosárlabdának.

Garchik tovább magyarázott. – Elég nehéz lehetett egy kosárlabdát belegyömöszölni abba a gyökérlabdába anélkül, hogy valaki meglátta volna. Egy nagy durva jutazsákot kötöztek rá, hogy a föld ki ne hulljon a gyökerek közül, de még így is nehéz lehetett bármit beletenni. Be kellett mászni a gödörbe, felhasítani a burkolatot, betenni a bombát, majd valahogy megfoltozni a burkolatot.

– Ráadásul nem szambázhatott el a Fehér Ház őrségének az orra előtt. A munkásoknak is át kellett esni a biztonsági ellenőrzésen, nem? – kérdezte Chapman.

– Igen, át – válaszolta Stone. – A röntgennek pedig ki kell mutatnia egy bombát egy labda belsejében, ugye?

– Teljes bizonyossággal – mondta Garchik.

– Ha tehát valamelyik földmunkás benne volt a dologban, akkor nem hozhatta át a labdát a Fehér Ház biztonsági rendszerén – körbenézett. – De bejöhetett közvetlenül a parkba, hogy elkezdjen dolgozni a fával. Valaki akkor odaadhatta neki a labdát. A Fehér Ház teljes egészében kimaradhatott az egészből.

– Így viszont rajta lesz a videón – folytatta Garchik. – Meg kell vizsgálnunk ezt a lehetőséget is, de ezt akkor nagyon könnyű lenne a mi oldalunkról felderíteni.

– Ami azt jelenti, hogy nem veszünk észre valamit – mondta Stone, és lebámult a kráterbe. – Nézzük meg a videofelvételt. Most azonnal.