54. FEJEZET
MARY CHAPMAN hagyta, hogy a víz végigmossa a testét, miközben a gőz úgy emelkedett a zuhanyzóban, mint reggeli pára egy tó fölött. Csalódottan megütötte a falat, hagyta, hogy az örvénylő víz körülölelje, és vett egy mély, nyugtató lélegzetet. Elzárta a vizet, törülközőt csavart magára, majd kilépett a zuhanyzóból, és leült az ágyra.
A Weaver igazgatóval és Sir Jamesszel lezajlott találkozás hatékony volt, érintett minden fontos kérdést. Ez része volt a munkájának, nem kellene kivetnivalót találnia benne. Hiszen ezért utazott ide. De mégis kivetnivalót talált benne. És nem tudta, mit kezdjen az egésszel.
Megszárította a haját, ráérősen kiválasztotta a ruhát, amit fel akart venni, belelépett a cipőjébe, feltette az ékszereit, megragadta a táskáját és a pisztolyát. Telefonált az autójáért, és gyalog lement a szálloda főbejáratához. Bement Washington központjába, végigszenvedve a csúcsforgalmat. Stone már várt rá.
Rámosolygott a férfira, aki időközben átöltözött; bő szárú nadrágot húzott, hozzá fehér, hosszú ujjú inget, amely illett rövidre vágott hajának színéhez, és vonzó kontrasztot alkotott szögletes arcának napbarnított bőrével. Feltűrte az ingujját, így kilátszott izmos alkarja. Száznyolcvanhét centis magasságát még jobban kiemelte soványsága. Chapman mégis emlékezett szorításának roppant erejére, amikor Kravitz lakókocsijánál megragadta. Ez az ember még ebben az életkorban is vasból volt. A nő úgy gondolta, így marad ez haláláig. Ami pedig hamarabb bekövetkezhet, mint bárki számítana rá.
Amikor erre gondolt, Chapman abbahagyta a mosolygást.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet nálad – mondta. – A kábító gránát engem kiütött, de téged nem.
– Nélküled mindketten halottak lennénk. Még sosem láttam senkit ilyen gyorsan mozogni.
– A tőled jövő dicséret értékes.
Stone egy pillanatra a nő derekára tette a kezét, mialatt a Tizennegyedik utcára néző asztalukhoz kísérték őket. Több mint húsz évvel idősebb volt, mint Chapman, aki mégis érzett iránta valami olyasmit, amit nem érzett azon férfiak iránt, akikkel korábban találkozott. Milyen sokáig képes volt életben maradni ezen a pályán! Ráadásul neki volt a legáthatóbb szeme, amit valaha látott.
A könnyű érintést Chapman oltalmazónak, megnyugtatónak érezte, de amikor a férfi elvette a kezét, a depressziója visszatért. A nő mojitót, Stone sört rendelt. Azután átfutották az étlapot.
– Eredményes volt a délutánod? – kérdezte Stone, a nőt nézve az étlap fölött.
– Kissé unalmas, ami azt illeti – mondta Chapman, és elvörösödött. – A jelentések írása és összefoglalók készítése nem a kedvenc időtöltésem. Na és te mit csináltál?
Stone telefonja megcsördült. Ránézett a számra, és felvette.
A szájával hangtalanul az Ashburn ügynök szavakat formálta.
Hallgatta egy darabig, közben a szeme megrebbent. Rápillantott Chapmanre.
– Rendben, és köszönöm, hogy tájékoztatott.
– Mi történt? – kérdezte Chapman, miközben Stone elrakta a telefonját.
– Most találták meg a négy hispánt a pennsylvaniai faiskolából.
– Hogy érted azt, hogy megtalálták?
– Meghaltak. Kivégezték őket, a holttesteket meg kidobták egy mély szurdokban.
Chapman sápadtan hátradőlt. – De miért gyilkolták meg őket?
– Az ürge látta, hogy valaki leszereli a kosárlabdagyűrűt. A zsaruknak nem mondta el. Annabelle-nek igen. Most pedig mindannyian halottak.
– Elvarrják a szálakat – bólintott Chapman.
– Úgy látszik. Valószínűleg csak azért nem öltek meg mindenkit a faiskolában, mert tudták, hogy jövünk.
– Honnan?
– A lövész, aki megölte Kravitzot, telefonált, hogy sietve távozunk. Hova máshova mehettünk volna?
– Csakugyan. – Chapman csalódottnak tűnt, hogy elnézett egy ilyen nyilvánvaló összefüggést. – De akkor is; azt látta, hogy valaki leszerel egy kosárlabdagyűrűt. Na és? Ez még nem azt jelenti, hogy azonosítani tudná egy szembesítéskor.
– Talán mégis.
– Hogy érted ezt? Annabelle-nek nem mondott ilyesmit.
– Nem tudta, hogy kicsoda Annabelle. Most pedig már azt is tudjuk, hogy volt valaki az ivóban, aki hallgatózott.
– Úgy van, Annabelle-ék a fickók után érkeztek – mondta Chapman, belekortyolva az italába.
– Lehet, hogy a fazon titokban tartotta, amit látott. Talán zsarolni próbált valakit?
– Pénz helyett egy csomó golyót kapott. Szóval mit gondolsz, kit láthatott?
– Talán Lloyd Wildert.
Chapmannek leesett az álla. – Lloyd Wildert?
– Lehetséges. Megölték őt is meg a többieket is, két legyet egy csapásra.
– Tehát ő is benne volt a bombamerényletben?
– Nem tudom, milyen szerepet játszhatott, ha játszott egyáltalán. De az, hogy azonmód kiiktatták, amikor mi felbukkantunk, azt jelzi, hogy feláldozható volt az első pillanattól kezdve.
– Akkor most utána kell néznünk Wilder hátterének? – Csalódottan rázta meg a fejét. – Ez az egész egyre csak növekszik.
– Hadd ásson Ashburn és az FBI Wilder múltjába. Biztos találnak majd valamennyi pénzt egy offshore számlán.
– Én meg azt hittem, hogy ilyesfajta összeesküvések csak a hollywoodi filmekben léteznek.
– Majd rájössz, hogy egész Washington egyetlen hatalmas összeesküvés.
– Megnyugtató.
– Beszéltem Harryval is Turkekulról.
Stone várt, mert jött a pincér felvenni a rendelésüket. Miután elment, folytatta. – Semmi rendkívüli.
– Gondolom, az jó.
– Talán igen, talán nem.
– Nem tudlak követni.
– Azt az embert azzal bízták meg, hogy kapja el a világ első számú terroristáját, ő meg közben órát tart Georgetownban.
– Ez a fedősztorija.
Stone-t ezzel nem győzte meg.
– De Sir James tisztában van ezzel. Benne megbízol, nem? – kérdezte, miközben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul és a bőre nyirkos lesz.
– Benned bízom.
– Miért?
– Csak. Maradjunk ennyiben.