88. FEJEZET

NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB nyomára leltek Friedman-nek. Még mindig az FBI washingtoni irodájában ültek, amikor Ashburn egy darab papírt lobogtatva visszatért a tárgyalóba.

– Vizuális azonosítás szerint Friedman a Union állomáson felszállt a Miamiba tartó vonatra. Megnéztük az utaslistát, de nyilván álnéven utazik, mert Friedman nincs a listán.

Mindannyian Weaverre néztek, aki gyászos arccal ült a sarokban.

– Gondolom, nem hívta vissza önt, uram? – kérdezte tőle Ashburn.

Weaver nem strapálta magát azzal, hogy válaszoljon.

Ashburn folytatta. – Miami logikus választás. Minthogy vélhetőleg egy mexikói kartellnek dolgozik, ott csak felpattan egy magángépre, és irány Mexikó. Az is ügyes húzás volt tőle, hogy vonatra szállt. Biztosan számított rá, hogy a repülőtereket szemmel tartjuk, mert azt hisszük, hogy gyorsan akar lelépni.

Stone Ashburnre nézett. – Vizuális azonosítás? Személyesen nem látta senki?

– Biztonsági kamerák vannak minden repülőtéren és vasútállomáson. Beprogramoztuk az arcvonásait, és találatunk volt a Union állomáson.

– Megnézték a videót? – kérdezte a férfi. – Megbizonyosodtak róla, hogy tényleg ő az?

– Én megnéztem. Nem volt teljesen éles a felvétel, és nyilván álcázta is magát, de a kamera olyan részleteket is lát, amilyeneket az emberi szem nem. Az egyezést jelezte a gép. A legközelebbi állomáson feltartóztatjuk a vonatot, és utasról utasra végigvizsgáljuk.

Mindannyian kisiettek a szobából. Weaver utolsóként távozott.

Odafordult Stone-hoz. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Nem tartozik nekem semmivel. Rohadt egy ügy. Én is majdnem ugyanolyan sokáig tévelyegtem a sötétben, mint bárki más.

– Megmentette az elnök életét – folytatta Weaver. – Jó szél és nyugodt tenger. Azt hiszem, ez most már elkíséri egész hátralevő életében.

Stone nem felelt, csak nézte, amint a férfi megfordul és távozik.

– Mi volt ez? – tudakolta Chapman.

– Régi történet.

– Mindig ezt mondod.

– Azért mondom, mert ez az igazság.

– A vonatsztorit viszont nem veszed be, ugye?

Stone felidézte, mit mondott neki Friedman. Az egész hazugság volt persze, de hát így maradnak életben a kémek.

– Azt mondta, el akar menni egy lakatlan szigetre – mondta Stone halkan.

Chapman felélénkült. – Tényleg? Mikor mondta ezt?

– Amikor elmentem az irodájába, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért tönkretettem a karrierjét. Azt mondta, hogy szeretné, ha vele mennék – tette hozzá. – Mert sok bennünk a hasonlóság.

Chapman a férfi vállára tette a kezét. – Ha ez jelent valamit, szerintem nem is lehetnétek különbözőbbek. Az a nő egy hidegvérű, számító, kegyetlen szuka, akit csak a pénz érdekel. Te meg... hát te meg nyilvánvalóan nem olyan vagy. – Elfordította a fejét. Bizonyára zavarba jött a tulajdon szavaitól.

– Lakatlan sziget – ismételte Stone.

– Jó, tehát hová menne valójában?

– Az a nő kém. Életeleme a hazugság.

Chapman megújult érdeklődéssel nézett rá. – Akkor nem lakatlan szigetre akar menni?

– Arcfelismerő program – mondta hirtelen Stone.

– Azt hallottam, igazán pontosak.

– Igen, de mégiscsak egy gép csinálja, tehát azt látja, amit beleprogramoznak. Amiről eszembe jutott valami.

– Micsoda?

– Azon gondolkodom, milyen adatbázist használnak a képek összehasonlítására.

– Azt gondolod, hogy valaki, aki olyan dörzsölt, mint Friedman, gondolt erre? Számíthatott rá, hogy a rendszert őellene használják fel?

– Ha bejutott a megfelelő adatbázisba, akkor betáplálhatott kismértékben eltérő adatokat. A rendszer így valaki mást jelzett, olyasvalakit, aki biztos, hogy rajta van Miamiba tartó vonaton, erről Friedman gondoskodott.

– A rendőrség pedig megállítja a vonatot, átkutatja, de persze nem találja Friedmant, azt a másik személyt pedig nem kérdezik ki. Vidáman elsétál.

– El bizony – mondta Stone.

– Akkor hol van Friedman?

– Mi az ellentéte a lakatlan szigetnek?

– Az ellentéte? – Chapman gondolkodott egy darabig. – Valami olyan hely, ahol sok az ember. Egy nagy város talán?

– Igen. Nem ment dél felé. Nem menne Mexikóba.

– Miért?

– Kudarcot vallott. Miért menekülne az olyanokhoz, mint Carlos Montoya, ha nem végezte el a munkát? Csak golyót kapna a fejébe.

Chapman hátradőlt. – Ez igaz.

– A dublőre tehát azért indult dél felé, hogy minket hamis nyomra vezessen.– A dél ellentéte észak. De miért menne egy nagyvárosba?

– Mert az a legjobb hely az elrejtőzésre. Igaz, sok a zsaru és sok a kamera, de túl okos ahhoz, hogy ilyen módon lebukjon. Bele fog veszni a sok millió ember áradatába. Kivárja, hogyan alakulnak a dolgok. Az idő múlásával nőnek az esélyei.

– Hogyan tudunk a nyomára akadni? Nem rohangálhatunk összevissza minden amerikai nagyvárosban, ami innen északra fekszik, hogy valahogy rábukkanjunk. Az is lehet, hogy már nincs az országban. Talán Kanadában van.

– Nem hiszem. Ha túl gyorsan halad, hibát követhet el még a leggondosabb menekülési terv mellett is. Azt se feledjük, hogy a lelépési tervet sikeres végrehajtás esetére dolgozta ki. Nem, óvatosan viselkedik.

– Mi lesz, ha rajta van a Miamiba menő vonaton és a szövetségiek lekapcsolják?

– Akkor egy jó pont nekik. De tényleg nem hiszem, hogy így lesz.

– Jó, de akkor mi hol kezdjük?

– Információra van szükségünk.

– Miféle információra?

Stone végiggondolta, mit mondott Friedman. Arról, hogy a CIA szedi be az összes hasznot az ő jövedelmező lobbicégétől. Meg hogy már jólétben visszavonulhatott volna, ha a cég tényleg az övé. – Nem ingyen csinálta a bulit. Vagyis a pénzt kell követnünk. Meg az izmot – tette hozzá titokzatosan.

– Izmot?

– Ha valakinek Carlos Montoyához hasonló alak ered a nyomába, akkor jobb, ha egy sereg profival védeti magát. Ahhoz, hogy a közelébe kerüljünk, rajtuk kell átverekednünk magunkat.

– Na ez már kedvemre való – mondta Chapman, és elmosolyodott.