83. FEJEZET

STONE becsukta a szemét, és újra felidézte azt az éjszakát. Huszonnégy órán belül már másodszor rakta össze fejben az emlékeit, de ezúttal a részletek még élénkebbek voltak. Világosan látta, hogy ez az utolsó esélye.

Először látta Friedmant a padon ülni. Bóbiskol, aztán a kamu szeretőjével beszél telefonon. Majd Alfredo Padilla érkezik kocogóruhájában és iPodjával a parkba az északnyugati oldal felől. Ott ólálkodik Fuat Turkekul a park északnyugati oldalán, úgy tesz, mintha a szobrokat bámulná, de valójában arra vár, hogy Friedmannel találkozzon. Végül Stone a saját lépteit idézte fel teljes pontossággal. Hallja az autókonvojt érkezni, és odanéz.

A brit biztonsági ügynök a dzsekijében, amint úgy lép, mintha futóhomokba ragadt volna a lába. Éppen Stone mögött állt, amikor a lövöldözés elkezdődött. Stone most kinyitotta a szemét, és észak felé bámult, a Hay-Adams Szálló irányába és mögéje. Felemelte tekintetét egészen a felső emeletre, ahonnan a lövéseket leadták. Amerikai kormányzati épület. Nem tudni, hogy jutottak be, de bejutottak. Közben azt akarták, hogy rábukkanjon olyasmikre, amik bizonyítéknak tűntek, de nem azok. Nem akarták, hogy fény derüljön a kormányzati épület szerepére. Öntudatlanul jobbra indult, holott azt várták, hogy balra megy.

Ezért is próbálták megölni őt és Chapmant nem sokkal utána.

Ami azt jelenti, hogy állandóan figyeltek minket.

Stone ekkor újra lehunyta a szemét, és felidézte, amint az első lövedék becsapódik egy-két méterre tőle balra. Aztán újabb golyók csapódtak be. Zizzenések és durranások mindenfelé. Hasra vetette magát. Mögötte az angol ügynök úgyszintén. Friedman és Turkekul addigra már elhagyta a parkot. Padilla cikcakkban kezdett futni, hogy mentse a bőrét, aztán a gödörben kötött ki.

Bumm.

Stone újra kinyitotta a szemét, és ránézett Chapmanre, aki egész idő alatt mellette állt és figyelte, karját a mellén összefonva.

– Letartóztathatnak, amiért nem jelentél meg a meghallgatáson? – kérdezte.

– Valószínűleg – mondta Stone teljesen közönyös hangon. – Minden lövés a nyugati oldalon csapódott be.

– Igen, már említetted, hogy az összes fehér sátor a bal oldalon volt, de nem magyaráztad meg, mit jelent ez.

– Mert nem tudtam, mit jelent. Miért? Miért volt az összes lövésnyom azon az oldalon?

Válaszul Chapman felmutatott a kormányzati irodaházra. – Hát a lövészek elhelyezkedése miatt. Onnan csak arra az oldalra volt szabad kilövésük.

– Átláttak a fák fölött a másik oldalra is. Vagy ha már itt tartunk, lőhettek volna a fakoronákon át is. Hisz nyilvánvalóan nem céloztak konkrétan senkire. Akkor meg minek a szabad kilátás?

Chapman mondani akart valamit, de meggondolta magát.

– Meg hát nem is ez a legfontosabb kérdés – folytatta Stone.

– Akkor mi a legfontosabb kérdés?

– Mi volt a teszt?

Chapman zavartan nézett rá. – Miféle teszt?

– Azt hiszem, tudom, mit akart Tom Gross kérdezni Steve Garchiktól. Garchik azt mondta, hogy a bombakészítők szeretik kipróbálni a gyártmányukat, hogy biztosan működik-e. Azt hiszem, a Lafayette Park ilyen próba volt. Mi azt gondoltuk, hogy a bombát eredetileg máskor akarták felrobbantani, és véletlenül lépett éppen akkor működésbe. Aztán arra gondoltunk, hogy talán valamiféle teszt volt. A két feltevés azonban kizárja egymást. Vagy egyik igaz, vagy másik. De a kettő egyszerre nem.

Chapman újra mondani akart valamit, de megint meggondolta magát.

– Szóval teszt? Garchik azt mondta, a bomba maga mindig működik, probléma a kapcsolásokkal és érintkezőkkel szokott lenni. De vajon ki robbantana a Lafayette Parkban csak azért, hogy a bombája áramköreit ellenőrizze?

– Senki – felelte automatikusan Chapman. – Túl nagy vesződséggel járna.

– Úgy bizony, túl nagy vesződséggel.

– Akkor most mi a helyzet? Valamit említettél a kutyákról. Gondolom, a bombakereső kutyákra utaltál.

– Igen. Nálad a laptopod?

Chapman kinyitotta a táskáját, és elővette a számítógépet. Odamentek egy padhoz, és leültek.

– Mutasd azt a felvételt, amelyik a robbanás éjszakáján készült – kérte Stone.

Chapman elindította.

– Itt állítsd meg.

Stone a park északkeleti oldalára mutatott. – Padilla ezen a helyen lépett be a parkba.

Chapman a képernyőnek arra a részére nézett, ahová Stone mutatott. – Úgy van.

– De miért éppen ott?

– Ugyan miért ne?

– Sokfelől be lehet lépni a parkba. Emlékszem, Carmen Escalante azt mondta, hogy a nagybátyja el szokott menni a kedvenc vendéglőjébe a Tizenhatodik utcán. Az a Fehér Ház nyugati oldalán van, nem a keletin. Ha gyalog jön a Tizenhatodik utca felől, akkor a park keleti oldalán bukkan fel, és nem a nyugatin. Akkor hát miért jött mégis a nyugati oldal felől?

– Talán elment valahová máshová is. Sosem nyomoztuk le a vendéglőt, hogy tényleg ott evett-e. Vagy lehet, hogy ott evett, de még betért máshová inni valamit, olyan helyre, ami a park másik oldalán van.

– Vagy lehet – mondta Stone a képernyőre mutatva –, vagy lehet, hogy amiatt jött be a parkba a nyugati oldalon.

Chapman a férfi mutatóujját követte. – Mert ott vannak a rendőrök?

– Nem, hanem mert ott vannak a bombakereső kutyák. Engedd tovább a videót.

Chapman megnyomta a lejátszás gombot. Padilla alig fél méterre haladt el a kutya mellett. Sőt úgy látszott, mintha kissé ki is tért volna, csak hogy közelebb kerüljön a kutyához.

– De mit számít ez? A kutya nem reagált.

– Te angol vagy. Szoktad Sherlock Holmes történeteit olvasni?

– Sajnos soha nem jutottam hozzá.

– Az egyik történetben Sherlock Holmes éppen abból von le messzemenő következtetéseket, amit egy kutya csinált egyik éjszaka.

– Miért, mit csinált a kutya?

– Egyáltalán semmit. Amint pedig Holmes rámutatott, éppen ez volt rendkívül furcsa.

– Csak még jobban összezavarsz.

– A teszt, Mary, az volt, hogy elmenjünk a kutya mellett, és ne váltsunk ki belőle semmiféle reakciót.

Eltelt egy hosszú pillanat, aztán Chapman arckifejezése lassan döbbentre váltott. – Azt akarod mondani, hogy a bomba Padilla testén volt, és nem a gyökérlabdában?

– Igen. Pár kilónyi Semtex elég volt akkora robbanáshoz. Annyit könnyen el tudott rejteni a testén.

– Na és a bőr a kosárlabdából?

– Nem volt ott semmiféle kosárlabda. Azok a bőrdarabok a zsebében voltak. A faiskola, George Sykes, a kosárlabdagyűrű, John Kravitz; ez mind elterelés volt. Nagyon alaposan megszervezett elterelés – tette hozzá. – Amikor rájöttek, hogy a fát Pennsylvaniából fogják szállítani, megismerték Kravitz zavaros múltját is. – Az irodaház felé pillantott, ahonnan aznap este lőttek. – Ez megmagyarázza azt is, miért csak a nyugati oldalt érték a lövések. Nem kockáztathatták, hogy eltalálják Padillát. Ha a kutya a jobb oldalon van, akkor Padilla átmegy a parkon, hogy elhaladjon előtte, majd továbbhalad a keleti oldal felé. Mert ott volt a gödör. Ami a kirakós másik kritikus darabja.

– Azt akarod mondani, hogy beleugrott a gödörbe, és felrobbantotta magát?

– Az az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy fut, aztán egyszer csak beugrik a gödörbe, hogy az életét menti. A gödör ez esetben fedezékként szolgált. A géppisztolytűz volt a katalizátor. Anélkül semmi oka nem volt, hogy beleugorjon. Ezért kellett lőniük. Hogy okot szolgáltassanak neki a futásra és arra, hogy fedezéket keressen. Mert ha csak úgy simán felrobban a föld fölött, nyomban tudtuk volna, hol volt a robbanóanyag. Miután beugrott a fának ásott gödörbe, mindannyian a fát tartottuk a robbanás forrásának. Donohue elmondta nekik, mikor fogják befedni a gödröt. Az az egy éjszakájuk maradt a végrehajtásra. Mi pedig aztán szépen megtaláltuk az összes manipulált bizonyítékot.

– Várjunk csak egy kicsit. Garchik azt mondta, a kutyákat nem lehet becsapni. Hogyan tudott Padilla elmenni a kutya orra előtt, robbanóanyaggal a testén?

– Garchik azt is elmondta nekünk. Ez volt alighanem a másik dolog, amit Tom Gross meg akart kérdezni tőle. Mit mondott nekünk Garchik a szagokról?

– Hogy nem lehet őket elrejteni egy kutya elől.

– Azt is mondta, hogy a szagok molekuláris szinten terjednek. Ezért nem tudja őket elrejteni semmi. Ezért tudnak a kutyák kiszagolni olyan dolgokat is, amelyek acéltárlókban vannak, rohadt halak alá vannak rejtve, vagy többmérföldnyi műanyagba betekerve.

– Így van.

– Na és mit mondott a nanobotokról?

– Hogy rohadt kis jószágok. – Megakadt, és lassan kinyílt a szája. – És hogy molekuláris méretűek.

– Pontosan. Molekuláris szinten léteznek.

– Azt akarod mondani, hogy csináltak egy újfajta robbanóanyagot? A tizenkilencezer-egyedik fajtát?

– Nem. A Terrorelhárítás a szokványos robbanóanyag-maradványokat találta a helyszínen. Semmi forradalmian újat. Arra használták a nanobotokat, hogy molekuláris szinten megváltoztassák a hagyományos robbanószer szagát. Felrobban, de nem bocsát ki olyan szagot, amelynek érzékelésére a bombakereső kutyákat beidomították. Ezért haladhatott el Padilla nyugodtan a kutya előtt. Ez volt a teszt. Menj el egy kutya előtt a testedre erősített robbanóanyaggal. És sikerült nekik.

– De miért vele csinálták? Hiszen nem orosz volt, hanem mexikói.

– Mary, milyen bizonyítékot találtunk az oroszok részvételére ebben az ügyben?

– A géppisztolyt és a fura nyelvet. És... – abbahagyta. – Az egészet megrendezték. Hogy úgy tűnjön, az oroszok a hunyok.

– Úgy van.

– De hát Padilla felrobbantotta magát. Miért? Mi lehetett az indítéka? Te magad mondtad: behatolnak a világ legszigorúbban őrzött helyére, minden ok nélkül?

– Egyáltalán nem; volt rá okuk, méghozzá nagyon is jó okuk. Most pedig gyerünk.

– Hová?

– Carmen Escalantéhoz. Igyekezzünk, mielőtt őt is megölik.