102. FEJEZET

ÚJABB GYÁSZSZERTARTÁS.

Arlingtoni Nemzeti Temető.

Három koporsó egymás mellett, az amerikai fegyveres erők három veteránjának.

Harry Finn.

Joseph Knox.

És John Carr.

A biztonsági intézkedések különösen szigorúak voltak, tekintettel arra, mi történt a korábbi eseményen. A járőrök négy gyűrűben vették körül a temetőt. Bombakereső kutyák voltak mindenütt. De amit a nanobotokról megtudtak, arra késztette a biztonságiakat, hogy minden csomagot kézzel is átkutassanak, minden érkezőt megmotozzanak, minden mobilt, iPhone-t és más elektronikus eszközt elkobozzanak.

A szabályok kétségkívül megváltoztak. Soha semmi nem lesz már olyan, mint korábban.

Eljött maga az elnök, hogy szóljon néhány szót. A Kongresszus és a katonai vezetés fontos tagjai is megjelentek. Az FBI igazgatója, Riley Weaver, Ashburn és Garchik ügynökök szintén eljöttek. Ott volt Sir James McElroy, mert eljött a miniszterelnöke, ő pedig elkísérte. Mary Chapman koporsója nem volt itt, hiszen ő nem volt az amerikai fegyveres erők tagja, és semmilyen különleges körülmény nem állt fenn, ami indokolta volna, hogy itt temessék el. De a program szerint a brit miniszterelnök szándékozott néhány szívhez szóló mondatot szólni arról az áldozatról, amit Nagy-Britannia legnagyobb szövetségeséért hozott.

Annabelle Conroy és Caleb Shaw is ugyanazon oknál fogva nem volt itt, mint Chapman. Nem tartoztak a fegyveres erők tagjai sorába, és más sem indokolta, hogy ebben a különleges temetőben nyugodhassanak. De az elnök meg szándékozott említeni a nevüket és azt, mit tettek.

Elsőnek a miniszterelnök tartotta meg beszédét. Őt követte az emelvényen egy sor magas méltóság, köztük Riley Weaver. Nem magyarázta el, mi volt a Gyilok-hegy, mert nem volt rá szükség. A sajtót ettől a résztől sikerült teljesen távol tartani. Hivatalosan Knox, Finn és Carr orosz kábítószer-kereskedőkkel vívott harcban haltak meg, akik titkos laboratóriumot hoztak létre egy elhagyatott kormányzati létesítményben, egy árulóvá vált amerikai hírszerzőtiszt segítségével. A Lafayette Parkban végrehajtott robbantást, lövöldözést, az ezeket követő gyilkosságokat Pennsylvaniában, Virginiában és Washingtonban ugyanez a csoport hajtotta végre. Az elnök, aki utolsóként szólalt fel, megesküdött, hogy mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy igazságot szolgáltassanak és ezen szörnyű tettek elkövetőit felelősségre vonják. Az amerikaiak és az oroszok közötti feszültség, érthető módon, rég nem látott szintre erősödött.

MAJDNEM félmérföldnyire az Arlingtoni Temetőn belül, egy kis domb tetejéről egy nő nézte ezeket az eseményeket, miközben úgy tett, mintha egy rég elhunyt tábornok sírkövét tanulmányozná. Az egész temetőben hallható erősítőrendszernek hála, a beszédek minden szavát értette. A nagy része nem érdekelte, de az elnök egy mondata megragadta a figyelmét. Amikor az elnök arról beszélt, hogy egy amerikai hírszerzőtiszt áruló lett, nem állta meg mosolygás nélkül.

Tudta, hogy a szertartást a legtöbb nagy tv-hálózat és kábelszolgáltató élőben közvetíti. Azt is tudta, hogy Carlos Montoya nézi, mert korábban már beszéltek, és a férfi megemlítette.

A terv működött, még ha az amerikai elnök és mexikói kollégája életben maradtak is. Az oroszokat okolta mindenki. Küldetése, minden nehézség ellenére, sikeres volt.

Megcsörrent a mobilja. Ránézett a kijelzőn megjelenő üzenetre.

Buen trabajo.

Szép munka? Tényleg az volt.

Aztán átjött az üzenet folytatása is, amely még jobb kedvre derítette. A fennmaradó összeget a számlájára utalták. Carlos Montoya minden jót kívánt. Bepötyögte válaszát: Has ta luego.{6}

De nem gondolta komolyan. Ő már végzett. Ennyi volt. Hogyan is lehetne ezt a teljesítményt valaha is felülmúlni?

Marisa Friedman végigsimított új frizuráján, amelyet igen rövidre vágott és sötétbarnára festett. Alaposan kipróbált módszerekkel olyannyira elváltoztatta az arcvonásait, hogy a legközelebbi barátai sem ismertek volna rá. Nyugodtan járkálhatott itt, nem kellett aggódnia, hogy bárki felfedi a kilétét.

Megfordult, hogy elmenjen. Ha bánt is valamit, csak azt, hogy John Carr nem fogadta el az ajánlatát. De nem számíthatott rá komolyan, hogy elfogadja. Amint rájött volna, hogy ő áll az egész mögött, márpedig a férfi azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak erre, meg kellett volna ölnie. De talán tölthettek volna együtt egy kis időt. Olyasvalakinek, mint Friedman, aki egész életét egyedül élte, az is elég lett volna.

Egymilliárd dollár volt a bankszámláján, és úgy élte a további életét, ahogyan kedve tartotta. Elégedetten sóhajtott. Nem mindennapos dolog az, hogy az ember végrehajtja minden idők egyik legbonyolultabb és legnagyobb hatású műveletét. A papírjai rendben voltak. A Dulles repülőtéren magángép várta. Már korábban vett egy szigetet egy strómanon keresztül. A következő évben egyáltalán semmit sem akart csinálni, csak heverészni a parton, olvasgatni, hűs italokat szürcsölgetni, és azon gondolkodni, mit is tegyen legközelebb. Elhaladt egy csomó bombakereső kutya mellett. Egyik sem figyelt fel rá. Elfojtotta mosolyát, miközben a temetőből kifelé tartva elsétált a biztonságiak sorfala előtt.

Nanobotok.

Montoya éveket és kétmilliárd dollárt szánt a gépekkel érzékelhető szagok és illatlenyomatok átalakítására molekuláris szinten programozható katonák mikroszkopikus hadseregével. Most a kábítószerek és minden más, amit normális körülmények között fel lehetett volna deríteni, akadálytalanul áramolhatott körbe a földgolyón. De leginkább Amerikába. Narkotikumok, fegyverek, bombák, nukleáris anyagok. Ez tényleg mindent megváltoztatott. A bűnözők számára a lehetőségek végtelenek voltak. Ezért is vett Friedman olyan távoli szigetet. Nem akarta hallani a sikolyokat a szülőföldjéről.

Csesződjenek meg.

Odaért a kocsijához. Bérelt autó volt. Újra végigpillantott a környéken.

Aztán lenézett, mert egy kutya szaladt oda hozzá. Nem tartották pórázon, még nyakörve sem volt. Kóbor állat. Lehajolt, hogy megsimogassa, de a kutya elhátrált előle.

– Nyugi, kutyuska. Nem akarlak bántani.

A kutya közelebb jött, mintha a szándékait akarná kifürkészni. De amikor Friedman újra kinyújtotta a kezét, az állat ismét elhátrált, leült, és üvölteni kezdett.

Friedman egy kicsit idegesen dugta be a slusszkulcsot a zárba.

Felkapta a fejét, amikor többen közelítettek feléje. Tízen voltak, öten öltönyben, öten katonai egyenruhában. Mindegyiküknél fegyver. Mindegyik őrá célzott.

– Mi folyik itt? – kérdezte erélyesen, és feltolta a napszemüvegét a hajára.

Az egyik öltönyös megszólalt. – Lépjen távolabb a járműtől, a kezét tegye a fejére, az ujjait fonja össze. Gyerünk! – parancsolta.

Friedman engedelmeskedett. – Ez a maguk kutyája? Ha igen, nagyot tévedett. Átkutathatnak. Nincs nálam sem bomba, se más, ami...

Marisa Friedman elhallgatott, amikor meglátta a férfit előlépni a saját kocsija mögött parkoló fekete terepjáró mögül.

Oliver Stone zsebre csúsztatta a napszemüvegét. Mögötte Mary Chapman a szemén hagyta a magáét.

Friedman most bal felé fordult. Ott állt Finn. Mellette, tolószékben ülve, a fején és jobb karján kötéssel, Joe Knox.

Mikor visszafordult Stone felé, újra megremegett.

Caleb Shaw, a vállán kötéssel, és Annabelle Conroy, hibátlan eleganciával, ott álltak a barátjuk mögött.

Friedman végül elszakította a pillantását Stone-ról, és a kutyára pillantott.

– Milyen aranyos kutya – mondta, és mosolygott.

– Ez a kutya a végzete – mondta Stone.

– Hogyan? – kérdezte a nő.

Stone úgy tett, mint aki megszagolja a csuklóját. – Mindig hiba bármi igazat felfedni magunkról, mert ezt később felhasználhatják ellenünk.

– Nem értem.

– A thai parfüm, ami pszichés hatást gyakorol a férfiakra. Két szív egyszerre dobban... Nagyon ritka. De nem beszerezhetetlen, ha az embert az Egyesült Államok kormánya támogatja. – Stone is lenézett a kutyára. – Nagyon jellegzetes illata van. Ennek a kis jószágnak egyetlen szippantásra volt szüksége, hogy még egy ilyen hatalmas területen is, mint ez a temető, kiszúrja magát.

– Honnan tudta, hogy itt leszek?

– Hogyan tehette volna meg, hogy nem jön el?

– Maga eljött volna fordított helyzetben?

– Nem.

– Miért?

– Mert én sohasem örültem a más halálának.

A nő nem mosolygott tovább. – Én sem ünnepelni jöttem. Inkább tisztelegni akartam egy méltó ellenfél előtt.

– Kifogtuk Montoya elektronikus levelét is, meg a maga válaszát. Has ta luego? Igazán kedves. Egymilliárd dollár nem rossz fizetség. De az a legjobb, hogy közvetlen kapcsolatot találtunk maga és őközötte. Most már az ő napjai is tényleg meg vannak számlálva.

Friedman körülnézett a sok fegyveresen. – Hát, úgy látszik, nem fogom tudni elkölteni azt az egymilliárdot. – Szünetet tartott. – Gratulálnom kell magának, hogy rájött a nanobotok és a szagnyom közötti összefüggésre. Azt hittem, sikerült elég jól álcáznom.

– Sikerült is. Inkább szerencse volt, mint logika.

– Kétlem. Ennyire senki sem szerencsés. Amikor Montoya látta, hogy az elnök sértetlenül elsétál, nem volt éppen boldog.

– Ezért volt hát a B terv?

A nő bólintott. – Mindig kell B terv, mert az A terv nem mindig válik be.

– A legtöbb ember ilyenkor kasszát csinál, és egyszerűen lelép.

– Még csak a félmilliárd volt meg. Az egészet akartam. Meg látni akartam, működik-e a tervem. A legjobbak így csinálják. Szakmai büszkeség.

– Majdnem sikerült is.

– Most már nem számít. Megkérdezhetem, hogy jutottak ki? Tényleg azt hittem, hogy minden kijáratot biztosítottam a Gyilok-hegyen.

– Így is volt – felelte Stone. – Különösen a harmadik kijáratot. Megkérdezhetem, hogyan csinálta?

– Mint mondtam, maga tananyag volt a kiképzésen.

– Na jó, elég a bájolgásból – szólt közbe valaki hangosan, és Riley Weaver bukkant fel az FBI igazgatójának és Ashburn ügynöknek a kíséretében.

– Hogy sikerült így elcsesznie az egészet, Friedman? – vakkantotta Weaver, tömzsi ujjával a nőre mutatva.

Friedman nem méltatta feleletre. Továbbra is Stone-ra mosolygott. – Egy ilyen ember, mint maga, a saját útjait járja. Találtam még pár Tripla Hatost, akik tudtak a konyhából nyíló kijáratról. Így tudtam, hogy kell lennie még egy harmadik kijáratnak is, amit kizárólag maga ismer.

– Miért?

– Mert nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Még a többi bérgyilkosban sem. De nem ám.

– Miből gondolta ezt?

– Mert én magam sem bíztam meg soha senkiben, csak magamban.

– Hogy jött rá?

A nő körbenézett a fegyvereseken. – Nem bánják, ha leeresztem a karomat? Kezd elgémberedni. Láthatják, hogy nincs fegyverem. De még ha volna is, kicsit egyenlőtlenek az erőviszonyok.

– Tartsa úgy a kezét, hogy lássuk – mondta az egyik öltönyös.

A kezét maga elé tartva visszafordult Stone felé, és folytatta. – Mikor eldöntöttem, hogy használni fogom a Gyilok-hegyet, minden centiméterét átvizsgáltam. A főbejárat nyugatra nézett. A hátsó keletre. Lefelé nem lehetett menni. Így hát felfelé mentem. A kijárat ott volt, nagyjából úgy, ahogy maga annak idején hagyta. Megválaszolja ez a kérdését? Mi lesz az én kérdésemmel?

Stone Chapmanre nézett.

Friedman is az angol ügynök felé fordult.

Az MI6 ügynöke vállat vont. – Kétszer láttam ilyen bombát Észak-Írországban. Egyszer a kék drótot kellett kihúzni, egyszer a pirosat. A kék a kedvenc színem, így hát azt téptem ki. De rohadtul meleg helyzet volt, annyi bizonyos. Egy másodperc volt hátra.

– Mikor biztonságos távolságba értünk, felrobbantottuk a bombát – folytatta Stone. – Csak ha netán valaki figyelné a területet. Aztán egy telefonhívás, és a többi sima ügy. Mindannyiunkat hullazsákban vittek el onnan. A terv végét már maga is látta ma. Úgy gondoltuk, csak így kaphatjuk el. Ha elhitetjük, hogy sikerült a terve. Brennan elnök az orosz kormánnyal együtt dolgozta ki a részleteket.

– Ügyes.

Stone közelebb lépett hozzá. – Tényleg csak a pénz miatt csinálta?

– Részben. De az izgalom miatt is. Hogy meg tudom csinálni. Nem kis kihívás volt. Amikor Montoya először eljött hozzám, hogy beszervezzen, elsőre elutasítottam. De aztán arra gondoltam, ugyan mi a fenéért ne? Azt hiszem, még maga is elcsábult volna. – Kinyúlt, hogy megérintse Stone karját, de a férfi elhúzódott.

Friedman csalódottnak tűnt, de azért folytatta. – Tudom, hogy magát ez motiválja. Az izgalom. Azok az évek a Tripla Hatosnál. Magát biztosan nem érdekli a pénz.

– Tényleg nem.

Riley Weaver megint felcsattant. – Mondtam, hogy elég ebből! – Előbbre jött. – Maga börtönbe megy. De csak rövid időre. Aztán kivégzik. Árulásért.

– Riley, maga tényleg fárasztó – mondta Friedman, és megcsóválta a fejét. – Elrontja az ember minden örömét:

Az egykori tengerészgyalogos felbőszült. – Örömét?! Maga örömnek nevezi azt, amit csinált? Maga nem normális.

A nő újra Stone felé fordult. – Miért? Miért csinálta?

– Volt feleségem, akit szerettem. Volt egy lányom, akit imádtam. Értük csináltam.

Friedman hallgatott egy ideig. – Ezt nem nagyon értem – mondta végül.

– Na jó – mondta Weaver. – Bilincseljék meg a hölgyet, és olvassák fel neki a jogait. Csináljunk mindent szabályszerűen. Ne hibázzunk. Ne késse le a randevúját a méreginjekcióval. Azt hiszem, én magam fogom megnyomni a gombot.

A nő megvetően nézett rá. – Nem megyek börtönbe, és nem fognak kivégezni, különösen nem maga.

Weaver gúnyosan elmosolyodott. – Nos, hölgyem, én viszont pokolian biztos vagyok abban, hogy nem fogja megúszni.

– Már meg is úsztam.

Megtántorodott, miközben beszélt, és karjával az autójának támaszkodott.

Stone vette észre elsőnek, hogy mi történt.

Odaszaladt, és megfogta a nő bal karját. Látta a tűszúrás nyomán kibuggyant vércseppet a bal csuklóján, éppen az ér közepén. Megfogta a nő másik kezét is. Hiányzott a gyűrűjének a köve. A helyén rövid, vastag tű meredt ki.

– Vigyáznék vele a maga helyében – mondta Friedman. – Erős, nagyon gyorsan ható szer. A hatékonysági listán messze maga mögött hagyja a jó öreg ciánt. – A hangja elgyengült, a szavai dadogásba fúltak. Újra megroggyant. Stone tartotta egy darabig, aztán hagyta lecsúszni az autó mellett a földre.

Mindannyian álltak és nézték. Weaver arca maga volt a megtestesült düh. – Hogyan csinálta?

Friedman elmosolyodott, és Stone-ra mutatott. – Amikor megláttam, tudtam, hogy végem. Így hát lezártam az ügyet, Riley. Jó kém voltam a végsőkig. Márpedig minden jó kém maga választja meg a távozása módját. Nem valaki más.

Stone-ra nézett, és hosszút, fájdalmasat sóhajtott. – Megvettem a szigetet.

A férfi nem válaszolt.

A nő melle zihálni kezdett. – Azt hiszem, boldogok lehettünk volna ott.

Mindenki Stone-ra nézett, aztán vissza Friedmanre.

– Azt hiszem, tényleg boldogok lehettünk volna – mondta a nő újra. – Mondja, hogy boldogok lehettünk volna.

Stone nem válaszolt, csak nézte.

A teste összerándult, aztán elernyedt. Stone azt hitte, ebben a pillanatban szenvedett ki, de még sikerült beszélnie. – Jobban hasonlítunk egymásra, mint valaha is hajlandó lesz elismerni, John Carr.

Ezután a szeme lassan üveges lett, és Marisa Friedman oldalra csúszott, bájos arca a puszta földön nyugodott.

De Stone ezt már nem látta. Addigra elfordult, és elment.