5. FEJEZET

– OLIVER?

Stone fertőtlenítőszer és latex szagát érezte, így tudta, hogy kórházban van. Ami még mindig sokkal jobb volt, mint holtan a halottasházban.

A szemhéja remegve felpattant, és meglátta a nő arcát. – Annabelle?

Annabelle Conroy, a Teve Klub nem hivatalos tagja és ez idő szerint egyetlen profi svindlere, megragadta Stone kezét. Karcsú volt, hosszú, vörös hajú, és alig maradt el a száznyolcvan centis magasságtól.

– Nem kellett volna már megint felrobbantatnod magad – mondta.

A hangja könnyed volt, de a tartása nem. Szabad kezével félresöpörte a haját a szeméből, és Stone látta, hogy a szeme be van dagadva. Annabelle nem sírta el magát egykönnyen, Stone miatt mégis megtette.

A férfi a fejét borító kötéshez nyúlt.

– Nem tört be, ugye?

– Nem. Enyhe agyrázkódás – felelte Annabelle.

Ahogy Stone körülnézett, látta, hogy a helyiség zsúfolásig megtelt. A kosárlabdázó termetű Reuben Rhodes az ágy másik oldalán állt, mellette Caleb Shaw, az aprócska könyvtáros. A Titkosszolgálat magas ügynöke, Alex Ford, Annabelle jobbján, éppolyan aggódónak tűnt, mint a nő. Mögöttük Stone ott látta Harry Finnt, aki megszólalt:

– Mikor hallottam, hogy elsült az a bomba a parkban, tudtam, hogy valahogy biztos ott vagy a sűrűjében.

Stone lassan felült. – Szóval mi történt?

– Még most is arra próbálnak rájönni. Lövöldözés, majd bombarobbanás...

– Megsérült valaki? Mi van a brit miniszterelnökkel?

– Már bent volt a Blair-házban. Nem sérült meg senki.

– Amennyi golyót kilőttek, érdekes, hogy senki sem sebesült meg.

– Inkább csodaszámba megy.

– Van már valamilyen feltevés arról, hogy mi történt? – kérdezte Stone, és Alexre nézett.

– Még nincs. A parkban teljes a felfordulás. Hermetikusan lezárták.

– Na és a miniszterelnök?

– Hát, az előfeltevés szerint ő volt a célpont – bólintott Alex.

– De akkor elég gyengécske kísérlet volt – mondta Reuben –, tekintve hogy a lövöldözés és a robbantás olyan parkban történt, ahol ő nem is volt jelen.

– Mit jelenthet mindez? – kérdezte Stone lassan, és ismét Alexet kereste a szemével, miközben érezte, hogy minden kimondott szóval egyre jobban fáj a feje. Harminc évvel ezelőtt egyszerűen lerázta volna magáról, és halad tovább. Ma már nem ment.

– Mint mondtam, még korai bármit is kijelenteni, de annyi bizonyos, hogy elég zavarba ejtő ügy. Nem épp ez volt a miniszterelnök nagy napja.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Stone.

– Kificamította a bokáját, és csak lassan tud járni.

– Hiteles ez az információ?

– Elbotlott egy belső lépcsőn a Fehér Házban, még mielőtt a vacsora elkezdődött volna. Kissé kellemetlenül érezhette magát. Szerencsére a tévékamerákat nem engedik be az épületnek abba a részébe.

– Mit kerestél a parkban tegnap este? Azt hittem, még mindig Divine-ban vagy Abbyvel – mondta Annabelle.

Stone kinézett az ablakon, és látta, hogy már délelőtt van.

– Visszajöttem – mondta egyszerűen. – Abby meg ott maradt.

– Ó – mondta Annabelle csalódott hangon, bár inkább megkönnyebbültnek tűnt.

Stone újra Alexhez fordult. – Rajtam kívül négyen voltak a parkban tegnap este. Mi történt velük?

Alex körülnézett a szobában, majd megköszörül le a torkát. – Az még tisztázatlan.

– Tisztázatlan, azaz hogy nem tudod, vagy nem akarod megmondani nekünk? – kérdezte Stone.

Annabelle dühös pillantást vetett a titkos ügynökre.

– Oliver majdnem meghalt, Alex.

Alex sóhajtott. Még mindig nem tanulta meg, hogyan kezelje azt a helyzetet, hogy hivatalból meg kellett őriznie szakmai titkokat, miközben a Teve Klub folyton értesüléseket követel tőle javarészt bizalmas ügyekben.

– Most elemzik a videofelvételeket és kihallgatják azokat a szemtanúkat, akik a parkban voltak az este. Próbálják összerakni a képet valahogy.

– Na és az a négy másik ember, aki még a parkban volt? – kérdezte Stone halkan, de kitartón.

– Négy ember?

– Igen. Három férfi és egy nő.

– Róluk nem tudok semmit – jelentette ki Alex.

– Hol történt pontosan a robbanás? Nem tudtam megállapítani.

– Nagyjából a park közepén, a Jackson-szobor mellett, már amennyi maradt belőle. Darabokra tört a kerítéssel együtt, az ágyúk meg szanaszét szóródtak a parkban.

– Vagyis az anyagi kár jelentős? – kérdezte Stone.

– Az egész park megszenvedte, de a legnagyobb pusztítás egy tizenöt méter sugarú körben történt. Azon a körül belül olyan, mint valami csatatér. Bármilyen bomba volt is, szép nagyot szólt.

– Volt ott a közelben egy túlsúlyos fickó melegítőben, mikor a lövöldözés elkezdődött. – Stone elfintorodott, és megpróbált emlékezni. – Éppen őt figyeltem. Futott, hogy mentse a bőrét a golyózáporból, aztán egyszerűen eltűnt. De akkor éppen a robbanás epicentrumában volt.

Mindannyian Alexre néztek, aki feszengett kissé.

– Alex? – kérdezte újra Annabelle, erősen szemrehányó hangon.

– Oké, úgy látszik, az ürge beleesett abba a gödörbe, amit a fának ástak. A robbanás pedig éppen ott vagy a közvetlen közelében történt. De hivatalosan még semmilyen hírt nem erősítettek meg.

– Tudjuk, ki volt az az ember? – kérdezte Caleb.

– Még nem.

– A bomba eredete?

– Egyelőre ismeretlen.

– A lövések eredete?

– Amennyire tudom, még semmi eredmény.

– Én nekivágódtam valaminek esés közben – mondta Stone. – Volt ott egy tag, aki engem figyelt.

– Lehetséges – mondta Alex kimerülten.

– A nővér azt mondta, kipiszkáltak egy fogat a fejedből – vetette közbe Annabelle.

– Egy fogat? Akkor nekiestem annak az illetőnek, mikor a robbanás történt?

Annabelle bólintott.

– Úgy tűnik. Ha ez a helyzet, akkor most hiányzik az egyik metszőfoga.

– Láttad már valamelyik térfigyelő kamera felvételét, Alex? – kérdezte Stone.

– Nem. Hivatalosan nem veszek részt a nyomozásban, azért is nincs több infóm. Sokan más emberrel együtt én is próbálom menteni a seggemet a hivatalos inkvizíciótól.

– Bekeményített a Titkosszolgálat? – kérdezte Reuben.

– Ja. Ez az ügy most kicsit több, mint mikor egy bulin petárdákat eregetnek.

– Csodálkoztam, hogy olyan sokan vannak a parkban az este – mondta Stone. – Olvastam az újságban a miniszterelnök vacsorájáról is, de a lapok azt írták, hogy a brit nagykövetségen száll majd meg, mint máskor is. Mi történt?

– Az utolsó pillanatban változtattak a terven. Az elnökkel másnap korán reggelre terveztek egy megbeszélést, márpedig sokkal egyszerűbb a miniszterelnököt a Blair-házból átvinni a Fehér Házba, mint az angol nagykövetségről – magyarázta Alex. – De ez az egész nem volt nyilvános. Te mégis tudtad, hogy a Blair-házba megy?

Stone bólintott.

– De honnan?

– Úton a parkba elmentem a konvoj mellett. Csak egy motoros rendőr állt az élen, ami azt jelentette, hogy nem nagy távolságra szándékoztak indulni, és a forgalomirányítás nem volt kritikus kérdés. A rendőrfőnök nem pocsékolja az erőit, ha nem feltétlenül szükséges. A védőgyűrű pedig a Blair-ház körül húzódott, akkora tűzerővel, ami csak a legfontosabb személyeknek jár ki. A miniszterelnök volt az egyetlen, aki illett a képbe.

– És te minek mentél a parkba azon a kései órán? – kérdezte Annabelle Stone-t.

– Csak emlékezni – mondta röviden Stone, mielőtt visszafordult Alexhez. – Szóval miért voltak olyan lazák a biztonsági intézkedések?

– Nem voltak lazák. A park pedig nyilvános – vetette ellen Alex.

– De nem akkor, amikor a biztonsági szempontok az elsődlegesek. Én azt jobban tudom bárki másnál – vágott vissza Stone.

– Én csak azt teszem, amit mondanak, Oliver.

– Rendben van – Stone körülnézett. – Elmehetek végre?

– El – mondta egy hang. – Velünk.

Mindannyian hátrafordultak a két öltönyös férfi felé, akik az ajtóban álltak. Az egyik az ötvenes éveiben járt, zömök, erős csontozatú, széles vállú alak volt, hóna alatt pisztolytáska dudorodott. A másik a harmincas éveiben járt, száznyolcvan centinél valamivel alacsonyabb volt, tengerészgyalogos-frizurával, társához hasonlóan felfegyverezve.

– Most rögtön – tette hozzá az idősebb.