4. FEJEZET

AZ ERŐTELJES motorok hangja, a villogó fények és a szirénák riasztották fel Stone-t. Figyelte, amint a miniszterelnök konvoja elhúz a Fehér Ház nyugati oldalától, és megindul a Blair-ház felé. Az épület, amely valójában három, összeépített házból állt, megtévesztően hatalmas volt. Alapterülete még a Fehér Házét is meghaladta. Közvetlenül a park nyugati oldalán állt, a Pennsylvania sugárútra nézett, és szemben helyezkedett el a Régi Kormányzati Épülettel, amelyben az elnöki és alelnöki stábok tartottak fenn irodákat. Stone csodálkozott, hogy a Titkosszolgálat nem tisztította meg a terepet, mielőtt a konvoj elindult.

Ismét körülpillantott. A hölgy már ébren volt, és épp a mobilján beszélt. A fekete öltönyös férfi még mindig von Steuben szobra körül téblábolt, háttal Stone-nak. A kocogó Jackson szobrához közeledett. A bandatag még mindig középtájt tartott, noha a hely nem volt olyan nagy. Már régen át kellett volna érnie a túlsó végére.

Valami nyilvánvalóan nem volt rendben.

Stone úgy döntött, először nyugat felé indul. Bár már nem tartozott az itt tüntetők közé, még mindig úgy tekintett a Lafayette Parkra, mint saját terepére, amelyet meg kell védelmeznie mindenféle veszély ellen. Ezen még a küszöbönálló mexikói útja sem változtatott. Noha semmi nem utalt még közvetlen veszélyre, az volt az érzése, hogy ez hamar megváltozhat.

Rápillantott a kocogóra, aki vele átellenben a park másik oldalán haladt. A férfi megállt, és iPodjának gombjait piszkálta. Stone ezután a padon ülő hölgyre nézett, aki befejezte a telefonálást, és éppen elrakta a mobilját. Stone ekkor a park délnyugati sarkán álló szobor, a francia tábornok, de Rochambeau gróf emlékműve felé indult. Ezenközben a Jackson tér és a Pennsylvania sugárút közeli kereszteződésében a biztonsági erők golyóálló mellényekből és géppisztolyokból álló fallá rendeződtek, a miniszterelnök érkezésére várva. Ahogy Stone közelebb ért, szembetalálkozott a bandatag külsejű férfival. A fickó mintha beleragadt volna valami futóhomokba: lépkedett, de nem haladt sehová. A dzsekije alatt pedig pisztolyt viselt; Stone még a sötétben is ki tudta venni az ismerős dudort a ruhaanyagon. No, ez aztán bölcs dolog, gondolta Stone. Az ember nem jön ide felfegyverezve, hacsak azt nem akarja, hogy valamelyik mesterlövész a legrosszabbat feltételezze, minek következtében a legközelebbi rokona esetleg kap majd egy bocsánatkérő levelet a temetés után. Szóval miért kockáztatja ez az ember az életét?

Stone felmérte az esetleges lővonalat a bandatag és a Blair-ház bejárata között, ahol a miniszterelnök belép majd. De nem volt közvetlen lövési lehetőség, hacsak a bandatag fegyvere nem képes felülemelkedni a fizika törvényein, és kanyart lőni.

Stone átpillantott az öltönyös férfira, aki még mindig a szobrot vizsgálgatta, noha ez a tevékenység normál körülmények között legfeljebb egy vagy két percet vehetett igénybe. De különben is: minek jön ide ezért ilyen kései órában? Stone a férfi kezében levő puha falú aktatáskát nézte, és bár messze volt, és így nem látta tökéletesen, elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy kisebb bombát is elrejtsenek benne. Viszont a távolság a merénylő és a miniszterelnök között eleve kudarcra ítélt volna egy ilyen támadást.

A konvoj továbbhaladt a West Executive sugárúton a Pennsylvania felé. Szirénák és őrök sorfala egy félsaroknyi kényelmes séta miatt, amit az utas páncélozott autón tesz meg. Mindjárt balra fordulnak és megállnak a járda mellett, a híres zöld előtető előtt, amely a Blair-ház bejáratát koronázta.

Stone mozgást észlelt balra a parkban. A kocogó újra mozgásba lendült. Stone nem látta pontosan, de mintha a férfi az öltönyös illető felé nézett volna. Stone a nő irányába tekintett, aki már felállt, átvetette a táskája pántját a vállán, és a park északi oldala felé indult, ahol a Szent János-templom áll. Magas volt, állapította meg Stone, és jól állt rajta a ruha. Életkorát illetően úgy becsülte, hogy talán közelebb van a harminchoz, mint a negyvenhez, de az arcát nem sikerült megpillantania a távolság, a fák és a gyenge megvilágítás miatt.

Stone pillantása ismét váltott, vissza az öltönyös férfira, aki végre elindult, északnyugati irányba tartva, a Decatur Museum felé. Stone a háta mögé pillantott. A kocogó ott állt, őt nézte, és most egyáltalán nem mozdult. Stone-nak az volt az érzése, hogy a fickó mutatóujja begörbül, mintha ravaszt húzna meg.

Közben a konvoj befordult a Pennsylvania sugárútra, és megállt a Blair-ház előtt. Az egyik kocsi ajtaja felpattant. Az ilyesfajta limuzinokból a kiszállás gyorsan szokott történni, azon nyilvánvaló okból, hogy aki kiszáll, olyan kevés ideig legyen kitéve egy nagy vagy kis távolságból leadott lövésnek, amennyire csak lehetséges. De az utas ma este nem valami fürgén szállt ki.

A köpcös és elegánsan öltözött miniszterelnök lassan kászálódott ki, és két szárnysegédje segítségével óvatosan lépdelt fel a lépcsőn a tető alatt, amely már annyi vezető személyiségnek nyújtott oltalmat. A miniszterelnök bal bokáján vastag kötés látszott. Miközben belépett az épületbe, a sorfalat álló őrök tekintete ellenkező irányban pásztázott, az esetleges fenyegetés legparányibb jeleit fürkészve. Vegyültek közéjük brit biztonsági emberek is. Ám ennek a munkának az oroszlánrészét – mint minden idelátogató kormányfő esetében – az amerikai Titkosszolgálat végezte.

Ahol Stone állt, onnan nem láthatta, amint a miniszterelnök kiszáll, és sérült bokájával felsántikál a Blair-házba. Így hát a parkra összpontosított. A kocogó a pázsit közepe felé tartott. Stone most a nő felé pillantott, aki már majdnem kiért a parkból. Az öltönyös pedig a H utcával szemközti járdára ért.

Öt másodperc telt el. Aztán eldördült az első lövés.

A becsapódó lövedék egy kis föld– és fűtölcsért vert fel Stone-tól jó egyméternyire balra. Ezután több lövés következett, amelyek becsapódtak a fűbe, felszaggatták a virágágyásokat és lepattantak a szobrokról.

Ahogy folytatódott a tüzelés, Stone számára mintha lelassult volna az idő. Miközben a földre vetette magát, körbenézett, a lövések eredetét kutatva. A nő és az öltönyös már nem látszott, a bandatag még mindig mögötte volt, és szintén hason feküdt. A szegény kocogó azonban futott, mentve az életét. Aztán Stone hirtelen nem látta többé. Egyszerűen eltűnt.

A lövöldözés abbamaradt. Pár másodpercnyi csend következett. Stone lassan lábra állt, közben nem feszültebb lett, hanem inkább ellazult. Hogy vajon ez mentette-e meg az életét, már sohasem fog kiderülni.

A bomba felrobbant. A Lafayette Park közepe füsttel és szétrepülő törmelékkel telt meg. A roppant súlyú Jackson-szobor ledőlt, a pompás tennesseei márványtalapzat kettéhasadt. Véget ért több mint másfél évszázados uralma a park fölött.

A bomba bénító ereje felkapta Stone-t és nekicsapta valami keménynek. A fejét ért ütéstől elkábult és megszédült. Egy röpke pillanatig érezte, ahogy törmelék hullik körülötte. Füst, por és a robbanóanyag émelyítő szaga tódult a tüdejébe.

Ahogy a robbanás zaja elült, sikolyok, szirénák, aszfalton csikorgó gumik hangja és még több sikítozás váltotta fel. De Oliver Stone ezt már nem látta és nem hallotta. Csukott szemmel, arccal lefelé feküdt a földön.