82. FEJEZET

TÖBB ÓRA leforgása alatt bejárták a park minden négyzeteentiméterét. Megpróbálták új szemszögből vizsgálni a dolgokat, de mindig a régi következtetésekre jutottak. A régi és téves következtetésekre. Stone csodálkozott egy kicsit, hogy senki sem jön oda hozzájuk megkérdezni, mit csinálnak, vagy csak simán kikísérni őket a parkból. De úgy látszik, Riley Weavert nem terhelték ilyen jelentéktelen részletekkel. Stone úgy gondolta, hogy az igazgató most bent van az NHK-ban, és a jogászokkal rágja át, hogyan lehetne őt a lehető legjobban keresztre feszíteni a kongresszusi bizottság előtt.

Stone rótta a parkot, újra és újra, minden általa elképzelhető aspektusból vizsgálva a dolgokat. Chapman ugyanezt tette a park másik oldalán. Közben néha elmentek egymás mellett. Eleinte reménykedő arcot vágtak, de aztán – aztán már nem tükröződött remény egyikük arcán sem.

Stone felnézett arra a kormányépületre, amelyből a lövéseket leadták. Aztán a Hay-Adams Szállóra, amelyről el akarták hitetni, hogy a lövéseket onnan adták le. Aztán sorra vette azokat a helyeket, ahol a parkban aznap este tartózkodó emberek álltak. Gondolatban végigkövette a mozgásukat, ahogyan mentek vagy szaladtak. Friedman ült, Turkekul állt, aztán elmentek. Padilla futott, hogy mentse az életét. A brit biztonsági ügynök Stone-t követte diszkréten, majd elveszítette egy fogát. Aztán a robbanás, ami ledöntötte Stonet-t a lábáról. Most pedig Turkekul és Padilla halott, Friedman elveszítette a becsületét és munka nélkül maradt. A brit ügynök már régen hazatért. Stone még csak a nevét sem tudta. Talán ki kellett volna kérdeznie az ürgét, de ugyan mi újat mondhatott volna?

Megállt nem messze Marisa Friedman irodájától, pontosabban a volt irodájától a Jackson téren. A régi épület bejáratát bámulva Stone felidézte a legutolsó találkozását a nővel. Ha ő, Stone akarta volna, akkor egészen más végkifejlete is lehetett volna az ismeretségüknek. Most pedig azon töprengett, vajon miért nem... akarta.

– Találtál valamit?

Megfordult. Chapman állt és őt nézte. Aztán ránézett az épületre, majd megint Stone-ra.

– Friedman hírszerzési karrierjének vége. Hála nekem – mondta a férfi.

– Nagy kislány. Senki sem kényszerítette, hogy belemenjen a dologba.

– Valójában nem volt sok választása.

– Mindenkinek van választása. Az ember választ, aztán együtt él a következményekkel. – Szünetet tartott. – Akarsz még találkozni vele?

Stone a nőre pillantott. – Hogy érted ezt?

– Amikor legutóbb együtt voltunk vele... nem kellett sasszem ahhoz, hogy az ember lássa.

– Lássa? Mit?

Chapman elfordult, a lyukra nézett, ahol a bomba felrobbant, és ahol kollektív rémálmuk elkezdődött.

– Nem, nem tervezem, hogy találkozom vele – mondta Stone, és maga is meglepődött hirtelen döntésén.

Vajon mi diktálta ezt neki? Ösztön?

Chapman visszafordult feléje. – Azt hiszem, ez bölcs elhatározás.

Amikor sötétedni kezdett, visszamentek Stone faházához. Néhány percen át csak üldögéltek az autóban a kovácsoltvas kapu előtt.

– Elmegyek veled holnap – mondta Chapman –, csak amolyan erkölcsi támasznak.

– Nem – felelte Stone ellentmondást nem tűrő hangon. – Az nem tenne jót a karrierednek.

– Milyen karriernek?

A férfi ránézett. – Mire gondolsz?

– Nem Friedman volt az egyetlen, akinek a karrierje ráment erre az ügyre. Tegnap kaptam egy levelet a Belügyminisztériumból. Gyakorlatilag megparancsolták, hogy mondjak le az MI6-nál betöltött állásomról.

Stone bűntudatosnak látszott. – Sajnálom, Mary.

Chapman csak vállat vont. – Valószínűleg ideje megpróbálkozni valami mással. Ez után az egész mocsokság után már csak felfelé vezethet az út.

– McElroy nem tudna segíteni?

– Nem. Ő is megkapta a magáét. Most nem tehet semmit. – Körülnézett. – Nem használhatom többet a brit nagykövetséget. A hitelkártyámat érvénytelenítették. Holnap este egy katonai géppel kell hazamennem Londonba.

– Azt tanácsolom, menj is el azzal a géppel. Chapman felnézett a faházikóra. – Nem bánod, ha ma éjjel nálad húzom meg magam?

– Nem hát – mondta Stone.

– Nem kellene készülnöd a meghallgatásra? – kérdezte a nő. – Szívesen segítek.

– Csak elmondom nekik az igazat. Ha megpróbálok felkészülni, csak összezavarom a dolgokat.

– Mindent bevetnek ellened, amit csak tudnak.

– Tudom.

– Gondolod, hogy sikerülhet jól kijönni belőle?

– Kétlem.

MÁSNAP korán keltek, és egymás után lezuhanyoztak. Stone felvette egyetlen öltönyét. Ugyanazon a helyen reggeliztek, ahol korábban is, az építőmunkásokat kiszolgáló bodegánál. Stone megitta a kávéját, eldobta a csomagolópapírt, és az órájára nézett.

– Itt az idő – mondta.

– Jövök én is – felelte Chapman.

– Te nem vagy rajta az idézésen. Be sem fognak engedni.

– Akkor majd kint várok.

– Nem kell ezt tenned.

– De igen, Oliver. Pontosan ezt kell tennem.

A meghallgatásra a Ház Hírszerzési Állandó Vizsgálóbizottságának biztonságos helyiségét jelölték ki. Ez a Capitolium kupolája alatt, egy alagsori részen volt, és egy titkos lifttel lehetett megközelíteni. Fogtak egy taxit, majd kiszálltak, és a főbejárat felé indultak.

– Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdezte a nő.

– Egészen jól aludtam. Kezdek hozzászokni az íróasztali székhez.

– Én nem aludtam valami jól.

– Attól tartok, a dikóm különleges ízlést igényel.

– Ja, ha legközelebb ki akarom próbálni, megint berúgok. Akkor úgy aludtam, mint egy csecsemő. Tudod már, mit szándékozol elmondani?

– Mondtam már, az igazat.

– De csak kellene valami terv. Valami stratégia. Nem csak az a nyavalyás igazság. A jogászok azt jól ki tudják facsarni.

– Akkor mit javasolsz?

– Hogy a lehető legjobbat akartad. Kalkulált kockázatot vállaltál, az ismert tényekre alapozva. Tucatnyi ember meghalt már. A nyomozás nem jutott előbbre. Valamivel meg kellett próbálkozni. Az FBI és az MI6 befuccsolt. Az egyetlen ember, akinek az érzései sérültek, Riley Weaver. Ő pedig semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Meg hogy ők akarták, hogy gyere vissza, és dolgozz nekik. Te csak azt tetted, amit az adott és igen nehéz körülmények között a legjobbnak láttál. Sőt én már a meghallgatás előtt félrevonnám a kormány jogászát, és elmondanám neki, hogy sok mindent meg tudnál említeni a bizottság előtt, amit Weaver nem szívesen hallana.

– Például?

– Például hogy az NHK döntő bizonyítékokat tartott vissza az FBI elől nemzetközi terrorizmussal összefüggő ügyben. Emlékszel a parkban felvett videóra? Arra sem ártana emlékeztetni őket, hogy az elnök a te oldaladon állt, vagy talán még mindig ott áll.

– Szóval ezért nem aludtál az éjjel, mert ezeken gondolkodtál?

– Nem akartam, hogy besétálj ide, ők meg lerohanjanak. Nem azt érdemelnéd.

– Köszönöm. Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat.

Chapman az egyenruhás őrökre nézett. – Elég jól vigyáznak itt ránk.

– Ez a hely minden terrorista vágyálma.

Felmentek a főépületbe vezető lépcsőn, miközben egy egyenruhás őr haladt el mellettük bombakereső fekete labrador vizslájával. Az eb körbeszagolta Stone és Chapman lábát, majd továbbment.

– Legalább van megbízható dolog ebben a bizonytalan világban – jegyezte meg Stone.

– Igen. Emlékszel, mit mondott Garchik? A kutyák tizenkilencezer-féle robbanóanyagot tudnak kiszagolni.

– Emlékszem. Azt is mondta, hogy nincs olyan gép, amely felvehetné a versenyt a kutyák orrával. Ha én...

Stone megdermedt.

Chapman rápillantott. Az előbb kinyitotta Stone előtt az ajtót, és most ott tartotta.

– Jól vagy?

Stone nem felelt. Megfordult, és futni kezdett az ellenkező irányba.

– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott utána Chapman.

Elengedte az ajtót, és a férfi után rohant. Az őrség ezen a helyen felfigyelt a hirtelen mozdulatokra, ahol nem szoktak hirtelen mozdulatokat tenni. A futásra pedig még inkább felfigyeltek. De mire bármelyik egyenruhás cselekedhetett volna, Stone már az utca túloldalán járt, Chapman pedig szorosan a nyomában loholt. Miután utolérte, elkapta a karját. – Nem gondoltam, hogy ki akarsz bújni a meghallgatás alól. Talán mégis jobb lenne túlesni rajta.

– Nem a meghallgatás miatt futottam el, Mary.

– Akkor mi miatt?

– A kutyák miatt.

– Mi van a kutyákkal?

Stone még gyorsabban futott.

– Hová megyünk?

– Oda, ahol az egész elkezdődött.

– De ott már jártunk.

– Most másképp lesz. Bízz bennem.