6. FEJEZET

– CSAK IDE NE – dünnyögte magában Stone, amint a fekete Town Car beállt a Nemzeti Hírszerzési Központ, rövidített nevén NHK kampusszerű telepére Észak-Virginiában. Végighaladtak az adófizetők pénzéből fenntartott dús parkon, és az alacsony főépület felé tartottak, amely otthont adott az amerikai hírszerzés jó részének.

Az előcsarnok egyik falán az Egyesült Államok ellen végrehajtott terrorcselekményekről készült fotók sorakoztak. A pusztulás képeinek végén, egy táblán a „Soha többé!” felirat állt.

A másik falon azoknak a hivatalos portréi voltak láthatók, akik eddig betöltötték Amerika hírszerzői cárjának a pozícióját ennek az ügynökségnek az élén. Kevesen voltak, hiszen az NHK-t csak a szeptember 11-i események után hozták létre. A legismertebb közülük Carter Gray volt, olyan közszolga, aki korábban már több magas kormányzati posztot töltött be. Gray húsos arca lebámult rájuk, amint Stone és kísérői elvonultak előtte.

Évtizedekkel ezelőtt Stone ennek a férfinak dolgozott, amikor még Stone-t az igazi nevén, John Carrként ismerték. Mint hazája legjobb bérgyilkosa, tehetségét és eszét teljes egészében nemzete szolgálatára fordította. Ennek jutalmaként éppen azok az emberek, akiket ő olyan hűségesen szolgált, elpusztítottak mindenkit, akit csak Stone szeretett és akik fontosak voltak számára. Ez volt az egyik ok, ami miatt Stone kioltotta Gray életét, és ez az egy is elég volt.

Rohadj a pokolban, Carter – gondolta Stone, amint az ajtó bezáródott mögöttük –, és majd találkozunk, amikor én is odaérek.

Öt perccel később Stone egy kis asztalnál ült egy ablaktalan szobában. Körülnézett a helyiségben, miközben próbálta csillapítani a zihálását és szapora szívverését. Annyi világos volt, hogy kihallgatószobába hozták.

Szóval ez történik velem.

A szoba hirtelen elsötétült, és a szemközti falon megjelent egy kép, amelyet a diszkréten a plafonba rejtett berendezés vetített oda.

Fényes íróasztal mögött, párnázott széken ülő férfi képe volt. A férfi válla feletti látványból Stone rájött, hogy az illető repülőgépen ül. Ötvenéves volt, zöld szemű, energikus és egészen rövidre volt vágva a haja.

Mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, Stone megszólalt. – Nem érdemlek meg egy személyes találkozót?

Mosoly suhant át a férfi arcán. – Tartok tőle, hogy nem, de engem megérdemel.

Az engem az NHK új igazgatóját, Riley Weavert jelentette, aki átvette az elhalálozott Carter Gray helyét. A feladat nem volt csekély, de kormányzati körökben az a hír járta, hogy Weaver lassan, de biztosan belejön. De hogy ez jó vagy rossz volt-e az országnak, még nem lehetett tudni.

Weaver hangjára nyílt az ajtó, két férfi sorjázott be rajta, és a falnak támaszkodva megálltak. Stone sose szerette, ha fegyveresek vannak a háta mögött, de pillanatnyilag semmit sem tehetett. Ő volt a vendégcsapat, a szabályokat pedig a hazai együttes állította fel.

– Tájékoztasson – parancsolta Weaver, és Stone-ra bámult.

– Miért? – kérdezte Stone.

A mosoly lehervadt Weaver arcáról. – Mert arra kértem. Udvariasan.

– Magának dolgozom talán? Nem emlékszem, hogy kaptam ilyen irányú utasítást.

– Csak gyakorolja állampolgári kötelességét.

Stone csendben maradt.

Weaver végül megszólalt. – Úgy tudom, jó hátszéllel hajózik, nyugodt vizeken.

Stone-nak eszébe jutott, hogy Weaver tengerész– gyalogos volt, a tengerészgyalogosok pedig a Haditengerészet részét képezték. A hajózásból vett hasonlata azt jelezte Stone-nak, hogy nem szakadt el teljesen attól a világtól. A hátszél az Egyesült Államok elnöke volt, a nyugodt vizek pedig a kedvező helyzetre utaltak. De vajon tudott-e Weaver az elnökkel való találkozójáról? Arról, hogy Mexikóba szándékoznak küldeni, hogy bánjon el az oroszokkal? Ha esetleg nem tudott róla, akkor Stone-nak nem állt szándékában felvilágosítani.

– Állampolgári kötelesség... – mondta Stone – Az ilyesmi kétirányú. Csak hogy értsük egymást.

Weaver hátradőlt. A vonásain látszott, hogy bár kezdetben talán alábecsülte Stone-t, ezt a hibát már korrigálta. – Rendben – válaszolta.

Stone tömören és világosan összefoglalta a parkbéli támadás lefolyását.

Mikor a végére ért, Weaver szólalt meg: – Jól van. Most nézzen balra, és figyeljen erősen.