52. FEJEZET

STONE-T HELIKOPTERREL visszavitték Washingtonba, ahol Chapmannel találkozott az előzetesen megbeszéltek szerint, a Lafayette Parkban.

– Na, hogy ment? – kérdezte a nő izgatottan.

– Informatív volt.

– És ez most segít nekünk?

– Azt majd meglátjuk.

– Ugyan már! Mondj valamit, az ég szerelmére! Hiszen az elnökkel találkoztál!

Stone beszámolt neki arról, hogy a törmelékben talált részecskék talán a nanotechnológiához kapcsolódnak, meg arról, hogy hol lehet Garchik ügynök.

– Te ezt mind tudtad, mikor elmentél az elnökhöz?

– Mondjuk úgy, hogy gyanítottam.

– Beszámoltál neki arról, hogy mit gyanítasz?

– Úgy gondoltam, az egyenes út a legjobb.

– Nagyon tökös. Szóval nanobotok? A rohadt életbe. Mivé lesz ez a világ? Már olyan dolgokkal akarnak kinyírni bennünket, amiket nem is látunk.

– Vannak, akik ezt fejlődésnek neveznék – mondta szárazon Stone.

– Az oroszok tehát ismét játszadoznak a laborjaikban. Baljós fejlemény.

– A kábítószer-kereskedelem százmilliárd dollárokat jövedelmez. Ez elég jó indíték. Párosítsuk ezt olyan technológiával, amely Oroszország ellenségeit pusztasággá változtatja. Ez pénzben felbecsülhetetlen.

– Oroszország ellenségeit? Vagyis a te hazádat és az enyémet.

– Hát igen, az enyhülés, Gorbacsov, Jelcin meg minden ilyesmi ellenére a viszony sosem volt túl rózsás a három ország között.

– De miért robbantanának fel a Lafayette Parkban egy olyan bombát, ami nem öl meg senkit?

– Nem tudom.

Közelebb ment a robbanás epicentrumához, és lenézett a kráterbe.

– Riley Weaver kérdéseire még mindig nincs válasz.

– Hogyan pusztult el hirtelen az előző fa? És miért maradt a gödör nyitva, miután a fát a helyére igazították?

– A botanikusok meg ilyesmi. Gross ügynök beszélt erről.

– Legjobb lesz, ha magunk járunk utána.

– De mi lesz Ashburnnel? Nem ő vezeti a nyomozást?

– Jobb szeretném magam kézbe venni a dolgot.

– Nehogy elveszítsünk még egy ügynököt? – kérdezte halkan a nő.

Stone nem felelt.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB ott álltak George Sykes előtt, aki a Nemzeti Parkok Szolgálatának egyenruháját viselte. Ő volt az a művezető, akiről Gross korábban beszélt, és aki a fa elültetését felügyelte. Sykes jó formában levő férfi volt, satuszerű kézfogással. Chapman diszkréten megdörzsölte szétmorzsolt ujjait, miután parolázott vele.

– A fa, betegségnek semmi jelét nem mutatta – mondta. – Egy nap, mikor átnéztük a parkot, úgy találtuk, hogy már majdnem elpusztult. Nem lehetett megmenteni. A szívem szakadt belé. Régóta állt ott.

– Így hát kiemelték, és rendeltek egy másikat? – kérdezte Chapman.

– Igen – válaszolta Sykes. – Nagyon körültekintőnek kell lennünk azokkal a növényekkel, amik a parkba kerülnek. Csak történetileg pontos fajták jöhetnek szóba.

– Mi is így hallottuk. A pennsylvaniai faiskola pedig az egyik kipróbált beszállítójuk?

– Igen. Elmondtam mindezt Gross ügynöknek is.

– Igen, tudjuk. De annak fényében, ami vele történt, újra végig kell mennünk ezeken a dolgokon.

– Persze, persze – mondta gyorsan Sykes. – Micsoda rémálom. Arra gondolnak, hogy a faiskolából valaki érintett az ügyben?

– Elképzelhető – mondta Chapman határozatlanul. – Mit tud nekünk mondani arról, ahogyan a fát átszállították?

– Biztonságos előkészítő helyre vittük, néhány sarokra a Fehér Háztól.

– Aztán pedig daruval beemelték? – folytatta Stone.

– Úgy van – felelte Sykes.

– De miért nem fedték be a gödröt azonnal? Hiszen ez kockázati tényező volt. Szalagot kellett kifeszíteni köréje, hogy távol tartsák azt embereket.

Meg a bombakereső kutyákat, gondolta Stone.

– Ilyen méretű fa átültetése erősen megviseli a növényt. Ezt lépésenként kell elvégezni, és folyamatosan ellenőrizni a fa egészségi állapotát. Daruval beemelni a gödörbe csak egy volt azon lépések sorában, amik akkor kezdődtek, amikor kiásták a pennsylvaniai faiskolában. A lényeg, hogy lassan és óvatosan szállítsuk. Betettük a gödörbe, és úgy hagytuk, hogy figyelemmel kísérhessük az állapotát. A botanikusunknak másnap reggel kellett volna megvizsgálnia. Aztán ennek függvényében közölte volna velünk, milyen föld és tápanyag keverékre van szükség az átmeneti időszakban.

– Elég bonyolultnak hangzik – jegyezte meg Chapman.

– Az is. Hiszen élőlényről van szó, ami ráadásul tonnákat nyom. Aztán ott van még a megfelelő öntözés, ami segíti a meggyökeresedést.

– Rendben – mondta Stone lassan. – De még mindig nem tudjuk, mi pusztította el az előző fát.

Sykes vállat vont. – Számos oka lehet. Bár furcsa, hogy ilyen gyorsan elpusztult, de nem példátlan.

– Lehetett szabotázs? – kérdezte Chapman.

Sykes elképedve nézett rá. – Miért akarna valaki elpusztítani egy fát?

– Hát, ha a fa nem pusztul el, nincs szükség másikra, és ha nincs újabb fa, akkor nincs miben becsempészni a bombát – magyarázta Stone.

– Ó – mondta Sykes, és teljesen megdöbbent. – Úgy érti, hogy valaki elpusztította az első fát, és felrobbantotta a másikat? A rohadék.

Stone látta rajta, hogy a fák végzete sokkal jobban felzaklatta, mint azoké az emberi lényeké, akiket felrobbantottak.

– Köszönjük a segítséget – mondta Stone.

Chapmannel együtt visszamentek az autójukhoz.

– Világos, hogy a bomba a gyökerek között volt már, mire a fa ideérkezett – mondta a nő. – Az pedig, hogy a gödröt nem temették be, nem jelent sokat. Még ha betemetik is, a távirányító valószínűleg működött volna a földrétegen keresztül is. A rádióhullámok biztosan áthatolnak egy méternyi talajon.

– Úgy látszik, hogy a tévelygéseim dacára mégis a faiskola a kulcs, és Kravitz halálával elveszítettük a szálat.

– Az bizonyos, hogy ügyesen eltüntették a nyomaikat – jegyezte meg Chapman. – Várj csak egy kicsit; találtak olyan nanoizéket Kravitznál?

– Amennyire tudom, nem.

– Pedig kellett volna, nem?

– Nem tudom, de ki kell derítenünk.

Chapman az órájára nézett. – Be kell jelentkeznem és tájékoztatnom kell Sir Jamest is.

– Én meg elmegyek a Kongresszusi Könyvtárba, és beszélek Calebbel.

– A rettenthetetlen kutatóval?

– Nagyon is ügyes, ha ismerjük az erősségeit – mosolygott Stone.

– Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk? – kérdezte Chapman hirtelen.

Stone megfordult, és ránézett. – Rendben van – mondta lassan. – Hol?

– Van egy vendéglő a Tizennegyedik utcán, úgy hívják, Ceiba. Régóta szeretnék elmenni oda. Összevethetnénk a jegyzeteinket. Mondjuk, úgy hét körül?

Stone bólintott, és elment, miközben Chapman visszasietett az autójához, de nem a brit követségre hajtott, hanem egy szállodához a virginiai Tyson's Cornerben. A lifttel felment a hatodikra. Kinyitotta az egyik szoba ajtaját, és bement. Nagy nappaliból, hálószobából és étkezősarokból álló, tágas lakosztály volt. Nézte a kilátást az ablakon át, majd leült a díványra, levette a dzsekijét, cipőjét, és a lábát dörzsölgette. Előhúzta a pisztolyát, és nézegetni kezdte. Mikor aztán kopogtak az ajtón, eltette a Walthert.

Átbandukolt a szobán, és ajtót nyitott.

Mikor a férfi bejött, Chapman visszament a díványhoz, leült az előző helyére, és felnézett a vendégre.

– Egy cseppet sem tetszik ez a rohadt eljárás – csattant fel. – Cseppet sem.

Az NHK igazgatója, Riley Weaver lebámult rá. – Nem igazán számít, mi tetszik magának és mi nem. A felhatalmazás pedig a legmagasabb helyről jön mindkét oldalon.

– Honnan tudjam, hogy ez igaz? – vakkantott Chapman.

– Mert tényleg így van, Mary – mondta James McElroy, és bebicegett a hálószobából.