72. FEJEZET

STONE MAGÁHOZ TÉRT. Zúgott a feje, de az agya lassan működni kezdett. Megpróbált felülni, de egy kéz visszanyomta. Ashburn ügynök nézett le rá.

– Mi történt? – kérdezte tőle Stone.

– Minden rendben. Csak nyugalom – mondta a nő megnyugtató hangon.

Stone körülnézett. Már megint egy kórteremben volt. Lassan lecsukódott a szeme, de aztán hirtelen újra felpattant, amint kezdett emlékezni.

– Chapman?

– Jól van. Pár zúzódás és horzsolás, akár csak magánál.

– Donohue meghalt – mondta Stone halkan.

– Igen. Látta felrobbanni a bombát?

Stone bólintott. – Donohue a teherautóban ült.

– Van valami elképzelése, ki tehette oda azt a bombát?

Stone a fejéhez nyúlt és vágott egy grimaszt. – Vagy már rajta volt az autón, vagy addig szerelték rá, amíg mi bent voltunk a házban Donohue-val.

– Nem láttak senkit?

A férfi csak lassan megcsóválta a fejét.

– Mi vezette magukat Donohue nyomára?

– Csak egy gyanú.

– Vele kapcsolatban?

– Nem szükségképpen. Inkább csak nem akartam, hogy megint az orromnál fogva vezessenek.

– Maga szerint ezt csinálják?

Stone felült az ágyban. – Igen, szerintem manipulálnak bennünket.

– Van valami ötlete, hogy ki?

– Talán valaki sokkal közelebb hozzánk, mint szeretnénk. Jusson eszébe, mit mondott Gross ügynök: valaki figyelte.

– Na és mi volt Donohue szerepe? Ő csempészte a bombát a fa gyökerei közé, nem pedig Sykes?

– Úgy hiszem, igen. Sykesra akarta terelni a gyanút. Találtak valamit a lakásán?

– Nem. De ha hamis papírokat kapott, akkor azok a teherautó maradványai között lesznek, a roncsot pedig még most kutatjuk át. De nem valószínű, hogy a papírok túlélték a robbanást.

– De táska volt nála. Mi alaposan ráijesztettünk. Biztos, hogy épp menekülni készült.

– Ezzel nem vitatkozom. – Ashburn felállt. – Magának ma mozgalmas napja volt. Majdnem lepuffantotta a kamu biztonsági őr/orvlövész, aztán meg kis híján a levegőbe repítették.

– Tudja valaki, hogy itt vagyok?

– Úgy érti, a barátai? Nem, úgy gondoltuk, hogy jobb, ha bizalmasan kezeljük a hollétét.

– Chapman jól van? Nincs komolyabb sérülése?

– Nincs komolyabb sérülése.

– Láthatom?

– Megnézem. Mindjárt visszajövök.

Keveseb, mint egy perc múlva nyílt az ajtó, de nem Ashburn jött vissza, hanem Chapman gurította be magát egy kerekes székben.

Stone megdöbbent, és újra fel akart tápászkodni. A tekintete először a kerekes székre tapadt, aztán Chapmanre.

– Ne aggódj. – Chapman vigyorgott. – Tudok járni, csak a kórházi szabályzat előírja a kerekes széket olyan páciensek számára, akik felrobbantatták magukat. Nektek, amerikaiaknak annyi hülye szabályotok van.

Stone megkönnyebbült arccal hátradőlt.

A nő az ágy mellett állt meg. – Na és te? Mindened jól működik?

Stone kinyújtóztatta a nyakát és a karjait. – Eddig úgy tűnik, igen.

– Majdnem elkaptuk őket.

– A „majdnem” a mi szakmánkban nem számít.

– Ashburn mit mondott?

– Semmi különöset. Nincs nyom. – Elmosolyodott. – A legfontosabb információ, amit hozott nekem, az volt, hogy jól vagy.

Chapman visszamosolygott. – Örülök, hogy helyes a fontossági sorrended.

– Megmentetted az életemet.

– Ez csak azt jelenti, hogy egyenlítettem.

– Azt hiszem, ez igaz.

– De Donohue volt az utolsó szalmaszálunk. Nem maradt senki, aki beszélhetne.

– Tévedsz. Ott van Fuat Turkekul.

– De neki a közelébe se mehetünk.

– Miután kétszer is felrobbantottak, nekem nincs olyan, hogy nem mehetek a közelébe.

KÉSŐBB, MIKOR A NŐ BESÉTÁLT. STONE MEGPRÓBÁLTA ELrejteni a meglepődését, de nem sikerült neki igazán.

Marisa Friedman fehér szoknyát, kék selyemblúzt és lapos sarkú cipőt viselt. Sminkje makulátlan volt, haja fényesen és lazán omlott a vállára. Retikült tartott az egyik kezében, napszemüveget a másikban. Átható pillantást vetett Stone-ra, és leült a helyiség egyetlen székére.

– Látom, igencsak meglepődött, hogy itt vagyok – mondta.

– Amikor legutóbb láttam, világosan értésemre adták, hogy húzzak el a maga közeléből.

– Mennyit tud? Úgy értem, rólam.

– Weaver bunkó volt, de azért tájékoztatott.

– Ami pályánkon ez néha hasznos, néha nem annyira.

Stone felült az ágyban. – Nos, miért jött ide?

– Hallottam, mi történt. Csak meg akartam látogatni, hogy jól van-e.

– Ezért igazán nem kellett volna idejönnie. A telefon is megtette volna.

Friedman ránézett, aztán gyorsan elkapta a pillantását. Felállt és az ablakhoz ment. – Milyen szép napunk van ma.

– Ja. Biztos. Nem nagyon volt időm megfigyelni.

A nő továbbra is kifelé bámult. – Amikor kicsi voltam, elbűvölt az időjárás. Akkor arra gondoltam, hogy amikor felnövök, meteorológus leszek.

– Na és mi történt?

Friedman feléje fordult. – Nem is tudom. Mindent jól csináltam. Jó iskolákba jártam. Aztán jött egy kis kitérő a Harvard jogi karán. Végzés után arra gondoltam, hogy egy évig utazgatok Európában, aztán letelepszem egy íróasztal mögé valami New York-i cégnél. De pillanatnyi szeszély folytán beültem egy szemináriumra, ami a CIA-ról szólt, aztán már csak azt vettem észre, hogy elszálltak az évek. – Újra az ablak felé fordult. – Sok vihart láttam. – Visszapillantott a férfira. – Bár közel sem annyit, mint maga.

– Beszélt rólam Weaverrel?

A nő az ágyhoz ment. – John Carr. Igazán lenyűgöző az életrajza.

Stone rezignáltan vállat vont. – Jó harminc évig nem hallottam azt a nevet, mostanában viszont egyebet sem hallok.

Friedman közelebb húzta a széket az ágyhoz, és leült. – Meglepett, hogy rám bukkant. Aznap este, amikor Fuathoz készültem, fogalmam sem volt, hogy követ, amíg fel nem hívtak Weaver emberei. Hogyan csinálta?

– Szóval igazából ezért jött? Hogy nincsenek-e esetleg lyukak az álcáján?

– Maga nem ugyanezt csinálná?

– De igen, valószínűleg – ismerte el Stone.

– Nos?

– Egyszerű kizárásos módszerrel. Ott volt a parkban aznap este. Adelphia sztorija nem állta ki az alapos vizsgálatot. Turkekul is ott volt, hogy valakivel találkozzon. – A nőre mutatott az ujjával. – Maga volt a logikus választás. Tovább tartott rájönnöm, mint kellett volna. De, mentségemre mondva, rengetegen próbáltak összezavarni.

Friedman idegesnek tűnt, és Stone könnyen kitalálta, miért. – Attól fél, hogy ha én rájöttem, rájöhet más is?

– Ez az életem története. Stone ügynök. Rájönni valamire, mielőtt mások jönnek rá.

– Hogyan jött rá, hogy Turkekul nem tiszta?

– Tucatnyi apró jelből, amelyek külön-külön nem jelentettek semmit, de összerakva nyomban kialakult a kép. Eleinte nem is akartam elhinni. Az NHK sem. De amikor egy kicsit utánaástak, tisztult az ábra. Fuat afgán kapcsolata volt a végső bizonyíték. Végig követtük a szálat egészen a volt Szovjetunióba vezető kapcsolatokig. Az akkori kapcsolattartója most csak három székkel ül lejjebb az ottani államhatalmi hierarchia legfelső szintjétől.

– Na és mi a kapcsolata az orosz kábítószerkartellekkel?

– Kartellel. Csak egy kartell van, bár ez az egy sok formában jelenik meg. Az orosz kormány pedig szilárd üzleti partnere a kartellnek. Nemcsak a készpénzforgalom hatalmas, hanem az a rombolás is, amit a kábítószer-kereskedelem képes okozni egy egész országban. Még pusztítóbb lehet, mint egy közvetlen katonai csapás. Egy háborúban katonák halnak meg és néhány civil. De a legtöbb embert sokszor nem is érinti. A kábítószer pusztítását viszont így vagy úgy, de mindenki megérzi.

– Igen, ezt értem.

– Akkor tehát az a kérdés, hogy mit tegyünk Turkekullal.

– A megoldás pedig az, hogy adjunk neki kötelet, amire felakaszthatja magát?

– Nem, nem csak az. Kellenek a többiek is. Felfelé, végig a parancsnoki láncolaton. Az, hogy Fuat Trójai faló, nagy sokkot jelentett nekünk. De ha sikerül előnyt kovácsolnunk belőle, nagy kárt okozhatunk az ellenfélnek.

– Sok szerencsét.

Friedman felállt, és Stone vállára tette a kezét. – Tudom, hogy nagy erőfeszítéseket tesz ennek az ügynek a megoldására. Azt is tudom, hogy Fuat benne van a képben.

– De azt nem akarja, hogy túl erősen nyomuljak, esetleg annyira erőteljesen, hogy romba döntsem, amit maguk építenek, ugye?

– Igen.

– Észben tartom. Visszamehet Weaverhez és jelentheti neki, hogy a mai küldetését végrehajtotta.

– Nem tudja, hogy itt vagyok.

– Jó. – Stone ezt olyan éles hangon mondta, amivel önmagát is meglepte.

– Tényleg nem tudja – mondta nyomatékkal Friedman.

– Akkor valójában miért jött? Mert nem csak azért, hogy az álcáját ellenőrizze. Vagy, hogy én jól vagyok-e.

A nő kíváncsian nézett rá. – Mire alapozza ezt?

– Arra, hogy én szúrtam ki, hogy maga többes játékot játszik.

Friedman sóhajtott. – Csak újra látni akartam magát. Hogy tényleg jól van-e, annak ellenére, amit hallottam. Kis híján felrobbantották.

– Na és ez miért olyan fontos magának?

– Hát csak úgy.

– Nem nagyon értem.

A nő közelebb húzódott. – Hát akkor hadd fogalmazzak szokatlanul őszintén. Bennünk sok a közös.

John Carr. Nem sok ember csinálja azt, amit mi. – Arca ellágyult, és úgy tűnt, valahova a messzeségbe bámul. – Annyi éven át éltem olyasvalakiként, aki igazából nem én vagyok. – Újra Stone-ra nézett. – Tudom, hogy maga még több éve csinálja. Sosem találkoztam még senkivel, aki rám hasonlít. Legalábbis amíg magát meg nem ismertem. – Megérintette a férfi karját. – Szóval ezek miatt vagyok most itt. Talán csak azért, hogy meggyőzzem magam: nem vagyok egyedül. Hogy vannak még a világban olyanok, mint én. Tudom, hogy a maga számára ez ellentmond a logikának.

– Nem, egyáltalán nem. Sőt nagyon is logikus.

Friedman még közelebb húzódott. – Magányos élet a mienk.

– Igen, nagyon magányos tud lenni.

– Azt is tudom, hogy maga is jó ideje magányos.

– Honnan?

A nő lassan felemelte a kezét, és megérintette Stone arcát. – Rá van írva az arcára. Az arc nem hazudik, ha tudjuk, hogyan olvassunk benne. – Szünetet tartott. – És mi tudjuk, hogyan kell olvasni, nem igaz?

Elvette a kezét, Stone pedig elfordult.

– Bocsánat, ha zavarba hoztam – mondta Friedman. – Én csak azt kívántam...

– Mit?

– Hogy bárcsak régebben találkoztunk volna.

– De régebben nem működött volna a dolog.

– Azt jelenti ez, hogy most működhet?

Stone megint elfordította a fejét. – Velem semmi sem működik.

– Olyan válogatós?

– Nem arról van szó. Még ha válogatós lennék is, maga... szóval már nem számít.

– Mindig számít. Még két ilyen öreg harcosnál is, mint mi.

– Csak én vagyok öreg. Maga nem.

– Ebben a szakmában mindannyian öregek vagyunk. Ha egyáltalán életben maradunk – tette még hozzá kis szünet után.

Felállt, megint végigsimította Stone arcát, aztán az ajkát is rányomta.

– Vigyázzon magára – mondta. Egy pillanattal később már nem volt ott.