95. FEJEZET

– DE MIÉRT Annabelle-t és Calebet? – kérdezte Harry Finn, miközben Knox Range Roverjében utaztak Washingtontól nyugatnak a 29-es úton. Az éjszaka sötét volt, és bár már közeledett a hajnal, a környék még feketeségbe burkolózott. Az autóban uralkodó hangulat is ehhez a feketeséghez illett.

Stone, aki megint az anyósülésen ült, komor hangon válaszolt. – Mert segítettek nekem becserkészni, és az bizonyára nem tetszett neki.

Engem meg átvert olyan ócska trükkökkel, amin egy utcai vagány is nyomban átlátott volna, de én bedőltem, mint valami bolond, ami valójában vagyok is.

De még valami rágta Stone-t. A bosszú önmagában nem lehetett elég motiváció egy olyan intelligens és ambiciózus személynek, mint Marisa Friedman. Kellett még lennie valaminek. De nem tudta, mi lehetett az. Ha pedig Stone egyáltalán félt valamitől, akkor az az ismeretlen volt.

Hamar meggyőződtek róla, hogy Annabelle és Caleb eltűnt, és senki sem hallott felőlük legalább huszonnégy órája. Stone rászánt néhány percet, hogy meglátogassa Alex Fordot a kórházban. Az állapota változatlan volt, de legalább nem romlott tovább, ami Stone számára egy kevéske jó hírt jelentett. Ahogy a kórházban lenézett barátja vastagon bekötözött fejére, megragadta a kezét. – Alex, ha hallasz engem, minden rendben lesz. Ígérem neked, hogy minden jóra fordul. – Elhallgatott, és olyan hosszan szívta be a levegőt, mintha sose akarna a végére érni. – Hős vagy, Alex. Az elnök jól van. Senki sem sebesült meg. – Stone lenézett a kezére. Mintha érezte volna, hogy Alex megszorítja a kezét, de ahogy nézte az öntudatlan testet, rájött, hogy csak a vágyai éreztették vele. Stone aztán elindult a kijárat felé, de valami arra késztette, hogy visszaforduljon. Amint az ágyon fekvő barátjára nézett, olyan lelkifurdalás lett úrrá rajta, hogy megcsuklott a térde.

Miattam fekszik ott. Caleb és Annabelle pedig már valószínűleg halott. Megint csak miattam.

Stone még egy helyen megállt, egy ritka könyveket árusító antikváriumnál, Alexandria óvárosában. Stone és Caleb segített a tulajnak korábban egyben s másban, így ő cserében megengedte, hogy bizonyos dolgokat ott tároljanak egy titkos pincében a régi épület alatt. A bizonyos dolgok most átkerültek a Rover csomagtartójába.

– Gyilok-hegy? – kérdezte Chapman. – Említetted a nevét, de nem magyaráztad meg, mi az.

Knox válaszolt, mert úgy tűnt, Stone-nak nincs kedve. – Régi CIA-s kiképzőközpont. Még az én időm előtt bezárták. Rohadt egy hely lehetett, abból ítélve, amit hallottam felőle. Ott folyt a kiképzés a hidegháború alatt. Azt hittem, a kormányzat leromboltatta.

– Nem bontották le – mondta Stone.

Knox kíváncsian nézte. – Voltál ott mostanában?

– Igen. Nem is régen.

– Miért?

– Hivatalos ügyben – mondta Stone kurtán.

– Milyen az a hely? – kérdezte Finn, előregörnyedve a hátsó ülésről.

Válaszul Stone elővett egy laminált papírlapot, és hátranyújtotta neki. Finn felkattintotta a belső világítást, és Chapmannel együtt tanulmányozni kezdték. A lapon magyarázatok is szerepeltek Stone kézírásával.

– Elég szörnyű helynek látszik – kiáltott fel Chapman. – Laboratórium kínzóketreccel? Párbajtartály, ahol a sötétben egymást kellett megölni?

Stone hátranézett. – Hát nem a félénk lelkeknek való. – Pillantása kutató volt, és Chapman nyomban megértette.

– Nem vagyok félénk lélek.

– Jó tudni – felelte a férfi.

A nő megnézte, mi van a Rover hátuljában. – Szép kis retró készlet, amit itt felhalmoztál.

– Igen.

– Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezte Knox, miközben áttért a 29-es útról a 211-esre. Beérkeztek a virginiai Washington apró városába, Rappahannock megye székhelyére, a Blue Ridge-hegység lábánál. Itt volt a híres Inn at Little Washington vendéglő, amely első osztályú ételt kínált immár negyedszázada.

Mikor kiértek a városból, és felfelé kapaszkodtak a hegyekbe, Stone megtörte a csendet. – Van több lehetséges behatolási pont. Van, amelyik nyilvánvaló, és van, amelyik nem.

– Mit gondolsz, mennyire jól ismerheti Friedman ezt a helyet?

– Úgy van vele, mint Knox: ez még az ő ideje előtt volt. Itt nem vehetett részt kiképzésen. Mégsem tudom megválaszolni a kérdésedet. Mivel tudott a létezéséről, átvizsgálhatta alaposan. Sőt, amennyire kiismertem, azt mondanám, átvizsgálta minden négyzetcentiméterét.

– Vagyis tud a második bejáratról?

– Azt kell feltételeznünk, hogy igen.

De a harmadikról nem tudhat, mert azt egyedül én ismerem.

Stone akkor fedezte fel, amikor negyedik hónapja volt a Gyilok-hegyen, amikor úgy érezte, néhány pillanatra ki kell jutnia a létesítményből egyedül. Csak hogy normálisan lélegezzen és összeszedje magát egy kicsit. Hogy kijusson egy kicsit a pokolnak ebből a bugyrából. Mert rosszabb volt, mint bármilyen börtön bármikor lehetett volna. Ez volt a fő oka annak, hogy Stone kibírta a szigorúan őrzött börtönt, ahová Knoxszal került egy napon.

Mert már kibírtam valami sokkal rosszabbat is. Egy évet a Gyilok-hegyen.

– Azt nem értem – kezdte Chapman –, hogy minek hozta Calebet és Annabelle-t erre a helyre, idecsábítva téged is, hiszen azt már nem remélheti, hogy innen megszökhet.

Stone komoran nézett. – Nem hiszem, hogy el akarna szökni. Szerintem elvégezte magában, hogy ezzel neki is vége. De ő választja meg, milyen feltételekkel távozik.

– Azt hiszed, meg akar halni?

– És magával vinni bennünket is – válaszolta Stone.

– Veszélyes ellenfél – mondta Finn. – Az olyan, aki nem bánja, ha meghal, veszélyes. Olyan, mint az öngyilkos merénylő.

– Jobb, ha rólam ugyanezt feltételezi – dünnyögte Stone.

A másik három egymásra nézett, de nem szólt semmit.

Végül Chapman kezdett beszélni. – Az első vagy a rejtett bejáraton át megyünk be? Mert valahogy be kell mennünk.

– Hat fickó lesz vele. Mind oroszok, kemények, mint az acél. Bárkit megölnek, akire Friedman rámutat.

– Jó, de ez nem válasz a kérdésemre.

– Nagy hely, és legalább egy embernek Calebet és Annabelle-t kell őriznie. Friedman hátul lesz, a legvédettebb helyen. Így a körkörös védelemre maradt öt emberük. Mindet nem rendelheti a bejáratokhoz. Legalább hármat bent kell tartania közvetlen védelemre. Így egy marad mindegyik bejárathoz, az meg nem sok.

– Mit gondolsz, mire számít, mit fogunk tenni?

– Azt, hogy megtámadjuk mindkét bejáratot, és amelyik csapat bejut, az bejut. De ha azt tennénk, akkor megosztanánk az erőinket. Ha egy helyen támadunk, akkor négy lesz egy ellen.

– Ezek az arányok már jobban tetszenek – mondta Knox.

– Nekem is – mondta Stone. – De mégsem úgy fogjuk csinálni.

– Miért? – kérdezte Chapman.

– Majd meglátod.