66. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL egy telefonhívást követően Stone és Chapman találkozott Ashburn ügynökkel az FBI mobil parancsnoki központjában. A nő izgatottan tessékelte be őket.

– Már tudjuk, hogyan mérgezték meg a fát – jelentette be, és intett nekik, hogy szolgálják ki magukat az ajtó melletti asztalon álló kávéból.

Helyet foglaltak kávéspoharukkal a kézben, és a képernyőre meredtek.

– Mit látunk? – kérdezte Stone.

Ashburn megállította a felvételt. – Ezt a Belbiztonsági Minisztérium egyik kamerája rögzítette a Lafayette Parkban, az időkijelzés szerint három héttel a robbanás előtt.

– Miért akarták megnézni a BM felvételeit? – kérdezte Chapman.

– Mi az FBI-nál mindent megnézünk – felelte Ashburn önelégülten. De aztán kissé szerényebben folytatta. – Máshol meg elzárkóztak előlünk. Így hát megnéztük ezt, és találtunk is valami nagyon érdekeset. – Újra megnyomta a gombot, és a képernyő életre kelt.

Ahogy nézték a felvételt, Stone-nak az volt az érzése, hogy szinte a parkban van; a kép olyan éles és tiszta, minden képpont olyan vibrálóan élénk volt. Előrehajolt, amint a nő bevánszorgott a színre. Mocskos, szakadt ruhákba volt öltözve, keze és arca sötét az utcai élet szennyétől. A haja piszkos, összeragadt csomókban hullott a hátára.

– Csavargó – állapította meg Chapman.

– Igen, hajléktalan – mondta Ashburn. – Legalábbis a megjelenése alapján. De csak figyeljük, mit csinál.

Az asszony lassan haladt a parkban, a biztonságiak elindultak felé. A park nyilvános hely volt, elvileg mindenki számára nyitva, de a Fehér Házzal átellenben terült el, és számos turista látogatta, így fokozottabb biztonsági rendszabályok vonatkoztak rá. Stone volt már tanúja annak, hogy a biztonságiak eltávolítottak onnan olyan hajléktalanokat, akiknek a jelenlétét túl zavarónak ítélték, vagy akik túl agresszívan viselkedtek. Az ügynökök ugyanakkor rendíthetetlenül tisztelettudón és diszkréten jártak el, és Stone annak is tanúja volt már korábban, hogy némelyik biztonsági őr ételt és kávét vesz némelyik szerencsétlennek, miután kikísérték a parkból.

A felvételen szereplő nő azonban, úgy tűnt, nem tart igényt ilyesfajta figyelmességre. Tartotta a haladása ritmusát, bal lábát maga után húzva bicegett. Stone csak ekkor vette észre a műanyag flakont, amit a kezében szorongatott. Odaért a juharfához, ahol nyögve és rángatózva a földre rogyott.

Ashburn kimerevítette a képet. – Látják? – A lézer– mutatóval mutatta a műanyag flakont, amit a nő kupak nélkül felfordított. Az állóképen világosan látszott a folyadék árama a flakontól a talajig. Ashburn folytatta a lejátszást, Stone és Chapman pedig látták, amint a folyadék lefolyik és gyorsan elnyelődik a darabolt fakéregben, ami a fa tövét borította.

A következő pillanatban az őrök felsegítették az asszonyt, és elkísérték onnan.

– Nem éreztek a zsaruk semmi furcsa szagot, amikor odamentek? – kérdezte Stone.

Ashburn a fejét rázta. – Megkérdeztük. Tegnap kerestük meg azokat az egyenruhásokat, emlékeztek is az asszonyra, de legyen elég annyi, hogy a testszaga elnyomott mindent egyéb szagot. Azt gondolták, véletlenül ömlött ki az ivóvize a földre. Nem volt jelentős esemény. Amikor pedig a fa valamivel később elpusztult, senki sem keresett összefüggést. De vettünk mintát a talajból, és találtunk pár darabot a fa kérgéből is, amit a Nemzeti Parkok Szolgálata megtartott. Az elemzés olyan mérget mutatott ki, amely megakadályozta a fát a tápanyagfelvetelben. Így elkerülhetetlenül elpusztult.

Stone ránézett a nőre. – Jó munka, Ashburn ügynök. Azt hiszem, kinyomozta, hogyan pusztították el azt a fát.

– De még messze vagyunk attól, hogy a többit is megfejtsük – mondta rezignáltan a nő.

Miután kiléptek a parkba, Chapman előremutatott. – Készülődnek az új fa elültetésére – mondta. A Nemzeti Parkok Szolgálata nagy erőkkel vonult ki, és a kráter körül tevékenykedtek.

– Reméljük, ezúttal más beszállítót használnak, és átkutatják bomba után – mondta Stone.

De a csapat nagyjából ugyanaz volt, amelyet Stone-ék kihallgattak. George Sykes irányította egyenruhás csapatait, akik eltakarították a törmeléket, megfelelőre alakították a krátert, friss földet töltve bele.

– Úgy tűnik, a Terrorelhárítás befejezte az itteni nyomozást – vélte Chapman.

– Alighanem.

– Na és mi volt az a megvilágosodási pillanatod tegnap este? – kérdezte a nő. – Valami fehér sátrakról beszéltél, aztán abbahagytad.

– Lejöttem volna ma ide akkor is, ha Ashburn nem hív. – Észak felé mutatott, az irodaépület felé, ahonnan a lövéseket leadták. – Nézd meg a lővonalat.

– Már megtettem, kösz.

– Emlékszel, milyen színű jelzéseket használtak itt a bizonyítékokhoz?

– Narancsot a törmelékhez, és fehéret a lövedékekhez.

– Arra is emlékszel, hogyan oszlottak el?

Chapman körülnézett a pázsiton. – A narancsszínűekből volt mindenfelé, ahogy egy bombától várható. A robbanóanyagot nem érdekli, merre szórja szét a szilánkjait.

– Na és a fehérek?

Chapman habozott. – Amennyire emlékszem, a fehérek egyöntetűen a park nyugati oldalán voltak.

– Egyöntetűen – ez itt a kulcsszó.

Chapman hátranézett az irodaépületre, aztán vissza a parkra. – De azt mondtad, éppen a lövedékek eloszlása miatt küldtél oda, hogy nézzem meg azt az épületet.

– A tyúk vagy a tojás dilemmája. Nem a megfelelő oldalról néztem az egyenleget.

– Micsoda?

– Azt gondoltam, azért használták azt az épületet, mert magasabb, mint a szálloda tetőkertje, és átláttak a fák fölött. Így nem vaktában kellett lőniük. A lövész fejével gondolkodtam, de nem az volt a helyes megközelítés.

Chapman tanácstalan volt, de csak egy pillanatig. – Úgy érted, hogy mivel nem tartózkodott valódi célpont a parkban, a miniszterelnök például, miért bánták volna, hogy vaktában lövöldöznek?

– Pontosan. Átlőhettek volna a fakoronákon; mit számít? De az irodaépületből átláthattak a fák fölött. Márpedig a sötétben erre nagy szükség van, hiszen a dolgok másnak látszanak, és az ember térérzékelése torzul. Használhattak volna éjjellátó készüléket, de azt észrevehetik mások, akik szintén éjjellátó készüléket viselnek, ilyenekből pedig akad néhány a biztonságiaknál ezen a környéken.

– Rendben – mondta lassan Chapman. – Mit jelent mindez?

– A lövészek a nyugati oldalra összpontosították a tüzet.

– Te is a nyugati oldalon voltál. A mi emberünkkel együtt.

– Közel is csapkodtak a golyók, kényelmetlenül közel. De azt hiszem, ez inkább véletlen volt, mint szándékos. Persze ha eltalálnak, azt se nagyon bánták volna.

– Tehát miért lőttek csak a nyugati oldalra? – kérdezte Chapman.

Stone válaszolni akart, de Chapman megállította. – Ne nézz oda, de az egyik munkás elég furcsa arccal bámul minket.

– Melyik?

– A fiatal nő. Várj egy kicsit, kipróbálok valamit.

– Mit?

– Csak várj egy kicsit.

Stone úgy tett, mintha nagy érdeklődéssel vizsgálna valamit a földön, míg Chapman visszatért.

– Rendben. Várunk öt percet, aztán átmegyünk az északi oldalra, és bemegyünk a templomba.

– Minek?

– Találkozunk a hölggyel.

– Hogyan érted ezt el?

– Mondjuk úgy, hogy ez amolyan női praktika, amely a férfiak számára lefordíthatatlan és megfejthetetlen.