64. FEJEZET

ARRA AZ ESETRE, ha követnék őket, Annabelle és Caleb először egy vendéglőbe mentek, majd egy szállodához. Felmentek a lifttel, és Annabelle kinyitotta a szobájuk ajtaját. Stone és Chapman odabent ült, rájuk várva.

Részletesen beszámoltak nekik a Friedmannel lezajlott találkozójukról.

– Gondolod, hogy gyanakszik? – kérdezte Chapman.

– Ha tényleg olyan jó, akkor már mindent gyanít – mondta Annabelle, Stone pedig egyetértően bólintott.

– Annyi bizonyos, hogy a lobbivállalkozás működik – folytatta Annabelle.

– Azt már tudtuk az ügyféllistájából és az előtörténetéből – mondta Stone. – De ez nem akadályozza meg abban, hogy esetleg melléktevékenységet folytasson.

– Vagy talán a kémkedés a fő tevékenysége, és a lobbizás csak fedőtevékenység – vélekedett Chapman.

Annabelle végigsimított a haján, és lehúzta a parókáját.

– Van valami elképzelésetek arról, hogy mi lehet Friedman szerepe?

– Ahogy mondtam, szerintem benne lehet valami olyasmiben, amit az amerikai hírszerzés tervelt ki.

– És ezért járhatott a parkban aznap este? – kérdezte Caleb.

Stone bólintott. – Pontosan. Az a férfi lehetett a kapcsolata, akire Harryt ráállítottam. De ez csak a feltevés, még semmi sincs bizonyítva.

– Na és a férfi, akit Harry követ? Vele mi a helyzet?

– Ezt még ki kell derítenünk.

– Friedmanen keresztül?

– Igen, de a tudta nélkül. Egyáltalán nem bízom benne.

– De hogyan kapcsolódik ez a bombamerénylethez? – kérdezte Stone.

– Nem tudom, hogy kapcsolódik-e egyáltalán – ismerte el Stone. – Lehet, hogy véletlen egybeesés, hogy mindketten ott voltak aznap este. Hogyan váltatok el tőle?

– Hogy majd jelentkezünk – mondta Annabelle.

– Akkor hát mit értünk el ma? – kérdezte Chapman. – Úgy értem, tudom, hogy ti jók vagytok ezekben a dolgokban, de szerintem nem jutottunk semmire azzal a nővel.

– De igen – mondta Annabelle, és elővette a táskáját, majd kihúzott belőle egy műanyag tokot. Egy kulcs viaszlenyomata lapult benne. – Megszereztem a bejárati kulcsát, miközben Caleb megkérte, hogy mutasson meg neki egy festményt az előcsarnokban, én meg kimentettem magam, hogy kimenjek a mosdóba. Semmi perc alatt meg tudom csináltatni a kulcsot.

– De riasztórendszere is van – vetette fel Caleb.

– A számlap a bejárati ajtó mellett van. Figyeltük az irodát tegnap este – mondta Annabelle. – Friedman volt az utolsó, aki elment, úgy hét óra körül, és beütötte a számot. Felvettem a kamerámmal, miközben úgy tettem, mintha a szobrokat fényképezném.

Chapman ránézett Stone-ra. – Akkor betörünk az irodájába?

– Nem törünk. Csak török.

– Én miért nem?

– Te túlságosan hivatalos vagy.

– Neked is van jelvényed.

– Én azt mindig időlegesnek tekintettem, de nálad életre szól.

– Mikor akarod csinálni? – kérdezte Chapman.

– Miért?

– Hogy szólhassak a zsaruknak, hadd várjanak rád.

Annabelle ráfintorgott. – Kinek az oldalán áll ön, hölgyem?

– De ha veled mehetek, akkor nem szólok nekik – ajánlotta Chapman.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Stone.

– Pedig te papolsz mindig lojalitásról meg partnerségről.

– Hát jó – adta be végül a derekát Stone –, te meg én.

Annabelle tiltakozni kezdett. – De...

Stone a vállára tette a kezét. – Kérlek, Annabelle, maradjunk ennyiben.

– De mi végeztük a kulimunkát, és tiétek az élvezet, hogy betörhettek oda – mondta Caleb.

Annabelle erre elmosolyodott. – Hosszú utat tett meg, Könyvtáros úr. Még csak annyit, hogy nagyon bírtam a metroszexuális szerelésedet, mikor Fried – mannél voltunk.

Caleb felragyogott. – Köszönöm. Mindig is úgy gondoltam, hogy... – megtorpant, és a nőre bámult. – Hogy metró mi?

– Sok szerencsét – mondta Annabelle Stone-nak, aztán Chapmanhez fordult. – Vigyázz rá, és ezt most komolyan mondom.

– Vigyázni fogok – ígérte Chapman.

STONE ÉS CHAPMAN szapora léptekkel haladtak az utcán. Stone öltönyben volt, és aktatáskát vitt a kezében. Chapman szoknyát és magas sarkú cipőt viselt, a vállára kendőt kanyarított, és volt nála egy nagy táska is. Áthaladtak a parkon a Jackson térre, Stone pedig bedugta a kulcsot Marisa Friedman irodájának zárjába. Bementek, Chapman bepötyögte a kódot a számlapon, mire abbamaradt a halk, szaggatott sípolás. Stone bezárta maguk mögött az ajtót, és az iroda felé indult. Elég fény szűrődött be kívülről ahhoz, hogy tájékozódjanak, bár Chapman beverte a lábát egy íróasztalba.

– Annabelle szerint Friedman irodája az emeleten van, hátul – mondta, a combját dörzsölgetve.

Egy órával később egymással szemben álltak, arcukon a kudarc egyértelmű kifejezésével.

Stone letelepedett Friedman íróasztalának a szélére, és körülnézett. Minden dokumentumot átvizsgáltak, de úgy gondolta, hogy a nő elég sok mindent tárolhat a számítógépén. A rendszert azonban jelszó védte, és bár néhányat kipróbáltak, egyik sem működött.

– Valami mentőötlet? – kérdezte Chapman.

– Semmi. El kellett volna hoznunk Harryt. Ő talán be tudott volna lépni a számítógépbe.

– Akkor talán ideje elhúznunk a csíkot.

Lementek a lépcsőn. Stone vette észre először, az ablakon keresztül. Gyorsan a billentyűzethez sietett, és élesítette a riasztót, aztán behúzta Chapmant az első emeleti irodába.

Pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és pittyegni kezdett a riasztórendszer, míg Marisa Friedman a megfelelő számok lenyomásával el nem hallgattatta. A nő bezárta az ajtót maga mögött, és elindult fel a lépcsőn.

Stone résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt, Chapmannel a válla fölött.

– Lelépünk most, amíg elfoglalt? – javasolta Chapman.

– Nem, hanem várunk.

Húsz perc telt el, aztán Stone és Chapman újra lépteket hallottak a lépcső felől. Stone csöndesen bezárta az ajtót, majd hallgatták, amint élesítik a riasztórendszert, rövidre rá pedig bezárul az ajtó.

Stone ötig számolt, aztán kikukucskált.

– Minden tiszta. Gyerünk.

Sikerült kiosonniuk még a riasztó késleltetési ideje alatt.

– Ott van! – mutatott Chapman az északi oldal felé, ahol Friedman éppen befordult a Decatur-ház sarkánál.

– Oliver? Chapman ügynök?

Megfordultak, és Alex Ford állt ott, őket figyelve.

– Mit csináltok ti itt?

– Mit csinál itt maga? – tört ki Chapmanből.

– Külső biztonsági szolgálatban vagyok, ha már magára tartozik – vágott vissza Ford. – Oliver?

– Bocs, Alex, de most nincs időm. Később megmagyarázom.

Megragadta Chapman karját és elsiettek, otthagyva Alexet, aki tátott szájjal bámult utánuk.

– Taxiba ül – mondta a nő úgy egy perc múlva.

– Sebaj. – Stone leintett egy másik taxit, megmutatta a jelvényét a sofőrnek, és utasította, hogy kövesse Friedman járművét. A taxi befordult egy utcába, majd egy másikba, folyamatosan nyugatnak tartva.

– Kezd ismerős lenni – mondta Stone.

– Micsoda?

– A George Washington Egyetem. Friedman akár gyalogolhatna is. Szép este van.

– Tudod, hová tart?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor bökd már ki – mondta a felcsigázott Chap– man.

A taxi a járda mellé állt. Nézték, ahogy Friedman kiszáll.

– Fuat Turkekulhoz megy – mondta Chapman.

– Honnan tudod? – faggatta Chapman.

– Mert én is ebben az épületben találkoztam Fuattal.

– Akkor menjünk, nézzük meg, miben sántikál.

Ám ebben a pillanatban egy terepjáró vágódott csikorogva a taxijuk elé, két másik mögéje, és mire felocsúdtak, fegyveresek fogták körül őket. Kirángatták őket az autóból és betuszkolták őket az egyik terepjáróba, ami azonnal mozgásba lendült. Amint Stone hátranézett, Marisa Friedmant látta, amint utánuk bámul. Tökéletesen játszotta a szerepét, amellyel lépre csalta őket. De az arcán mégsem látszott diadal. Stone szerint inkább kicsit szomorkásnak tűnt.

Húsz perccel később egy elhagyatottnak látszó épületbe vitték őket. Gyengén megvilágított lépcsőkön siettek fel. Keresztül folyosóajtókon, egyiken a másik után. Lelökték őket két székbe, aztán a fegyveresek távoztak, bezárva az ajtót maguk után. A világítás felgyulladt, és valaki megmozdult az ajtó mellett.

Adelphia ült ott, ölbe tett kézzel.

Riley Weaver rendkívül dühösnek látszott.

Sir James McElroy inkább csak kíváncsinak.