20. FEJEZET

– MARISA FRIEDMAN vagyok – mondta a nő, miközben Stone és Chapman letelepedett a vele és Tom Gross-szal szemben levő székekre az FBI washingtoni területi irodájában, amelyet az ügynökök csak WTI-nak neveznek. Stone pár pillanatig tanulmányozta a nőt. Így, jó megvilágításban és alig másfél méternyi távolságból úgy tűnt, közelebb van a harminchoz, mint a negyvenhez. Ugyanolyan magas volt, mint Chapman, vagy csak picivel magasabb, és szőke haja göndör a nyaka körül. De nem szőkének született, azt Stone világosan látta. Kék, átható szeme volt, és érdekes, elegáns szerkezetű arca, amelyet határozott áll és a kifejező ajak két oldalát tökéletesen kiegészítő vonások kereteztek. Bár a ruházata szemmel láthatólag drága volt, könnyed természetességgel viselte. Minimális mennyiségű smink és ékszer tartozott még a vonzó összbenyomáshoz.

– Ms. Friedman önként érkezett hozzánk, amikor megtudta, hogy keressük azokat, akik a parkban tartózkodtak tegnap este.

A nő megrázta a fejét, és bizonytalannak tűnt. – Meg kell mondanom, hogy teljesen sokkoltak a történtek. Alig értem a H utca sarkára, amikor a lövöldözés elkezdődött. Aztán meg az a robbanás... – A nő megállíthatatlanul reszketett.

– Honnan tudta meg, hogy keresi az FBI? – kérdezte Stone.

– Egyik barátom látta a tévében a tudósítást és felhívott.

Stone Grossra nézett, aki megmagyarázta. – Ilyen esetekben kérjük a média segítségét, hogy terjesszék a híreket. Többnyire igen hatásos.

– Hát az én esetemben az volt – mondta Friedman.

– Arra mindenképpen számítania kellett, hogy a rendőrség beszélni akar önnel – mondta Stone.

– Igen, azt hiszem, de nincsenek tapasztalataim ilyen dolgokban. Egyszer betörtek hozzám, már jó pár évvel ezelőtt, és összesen ennyi kapcsolatom volt a rendőrséggel.

– El tudná mondani nekünk, mit látott? – kérdezte Gross.

– Füstöt és sikoltozó, rohangáló embereket. – Stone– ra nézett, és megremegett a hangja. – Soha életemben nem voltam annyira megrémülve.

– De mindezeket megelőzően ott üldögélt a parkban egy padon, ugye? – kérdezte Stone.

– Igen, úgy van.

– Kissé késő este volt már az ilyesmihez, nem? – kérdezte Stone.

– Az irodám abban a sorházban van, ami a park nyugati oldalán húzódik végig.

– A Jackson téren?

– Igen. A legtöbb ottani iroda kötődik a Fehér Házhoz valamilyen módon, de nekem sikerült szereznem egyet a saját üzleti tevékenységemhez, inkább szerencsével, mint ügyességgel. Későig dolgoztam. Aztán ki az irodából, és az este olyan szép volt, hogy leültem egy kicsit, talán még el is szunyókáltam. Nem szoktam ilyesmit csinálni, de tegnap este mégis így esett. Hosszú és fárasztó napom volt. Aztán meg tudtam, hogy a park a legjobban védett hely a városban, így biztonságban éreztem magam. – Üres hangon felnevetett. – Ez aztán igencsak ironikusnak bizonyult. Az egész egy sor rossz időzítés volt – tette hozzá újabb rövid borzongással. – Kellemes ejtőzés a parkban, ami aztán csatatérré változik. Az első pillanatban azt hittem, hogy talán valami filmforgatásba csöppentem.

– A golyók és a bomba nagyon is igaziak voltak – jegyezte meg Stone.

– Igen.

– Mi is az ön foglalkozása pontosan? – kérdezte Gross.

A nő felvillantott egy mosolyt. – Ebben a városban és ezen a környéken az ember vagy lobbista, vagy jogász.

– Lobbista vagy jogász – ismételte Stone.

– Úgy van. – A nő keresztbe vetette a lábát, egy pillanatra felemelve a szoknyája szélét, felvillantva sápadt, csupasz combját. Abból a gyakorlott módból, ahogyan ezt végigcsinálta, Stone arra következtetett, hogy ez a gyűléseken, legalábbis a férfiakkal tartott gyűléseken alkalmazott taktikája. Grossra pillantott, és látta, hogy az ő figyelmét sem kerülte el a dolog. Amikor Chapmanre nézett, a nő éppen befejezte szemei forgatását, amit ugyanaz a műsor váltott ki.

Mars és Vénusz, gondolta Stone.

– Ön tehát melyik? – kérdezte Friedmant. – Lobbista vagy jogász?

– Valójában mindkettő.

– És kinek az érdekében lobbizik? – kérdezte Grass, miután megköszörülte a torkát.

A nő most az FBI-ügynökre nézett – A lobbisták a világ legjobban szabályozott jószágai, így az ügyféllistáink nyilvánosnak minősülnek. De ennek semmi köze a tegnap estéhez. Ha nem üldögélek a padon, ahelyett hogy egyenesen hazamentem volna, most nem is lennék itt.

– Akkor is ellenőriznünk kell – mondta Gross.

– Tegyék. Minden adat nyilvános. Nincs bennük semmi különös. A szokásos üzleti vállalkozások meg kereskedelmi szövetségek. Van néhány külföldi ügyfelem is, de mind vezető cég.

– Kit hívott tegnap este? – kérdezte Stone.

A nő meglepődött a kérdéstől.

– Én is a parkban voltam tegnap este – magyarázta Stone. – Ráadásul a hely állandó videomegfigyelés alatt áll. Láttuk, hogy telefonál.

– Hűha, a Nagy Testvér él és éber – mondta nemtörődöm hangon, de magas homlokán csinos kis ráncok jelentek meg. – Megkérdezhetem, mi köze ehhez az egészhez annak, hogy kit hívtam?

– Elég könnyen beszerezhetjük ezt az információt, de időt takaríthat meg nekünk. De ha ön nem... – kezdte Gross.

A nő elcsigázott arckifejezéssel nézett vissza rá. – Tudom, tudom, akkor azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Nézzék, csak egy barátomat hívtam.

Gross megpöckölte a tollával a noteszát. – A barátja neve?

– Tényleg utána kell ennek járniuk? Hiszen ez ostobaság. Csak egy barátomat hívtam.

– Ms. Friedman, bomba robbant a Fehér Házzal szemben. Egy ilyen nyomozásban egyetlen részlet sem kicsi. A kérdés pedig nem ostobaság. Tehát a barátja neve és a beszélgetés témája? – kérdezte Gross.

– Csak egy ismerős férfi.

– A neve? – kérdezte Gross kissé élesebb hangon. Nyilvánvaló volt, hogy az FBI-ügynök ezúttal utoljára teszi fel a kérdést udvarias formában.

A nő előredőlt, és a hangja halkra váltott. – Nézzék, ez a barát, akit hívtam, nős.

– Világos – mondta Stone.

– Na és? – biztatta Chapman gonoszkodó arckifejezéssel.

– Hát nyilvánvalóan nem én vagyok a felesége. És lehet, hogy nem pusztán csak barátok vagyunk.

Újra előadta a lábkeresztbevetési-szoknyavillantási trükköt, de a keze összeszorult, és távolról sem látszott olyan magabiztosnak. Stone látta, hogy Chapman megvető pillantást vet Friedmanre ennek a gyenge figyelemelterelési kísérletnek a láttán, és ezúttal még Gross sem pillantott le a nő lábára.

– Minket nem igazán érdekel az ön barátjának a... hmm... családi állapota – mondta Gross.

– Akkor jó. Köszönöm – mondta megkönnyebbülve Friedman, és hátradőlt.

– De akkor is szükség van a nevére és arra, hogy miről beszélgetett vele.

– Nagyszerű. Willis Kraft a neve – mondta a nő lemondóan. – Potomacban lakik. Csak... személyes dolgokról beszélgettünk.

– És a felesége nem érti meg? – kérdezte Chapman, aki még mindig utálkozva nézte a nőt.

Friedman tekintete megkeményedett, és a két nő rövid ideig egymásra bámult. A szempárbajból a brit került ki győztesen.

– Nem azért jöttem ide szabad akaratomból, hogy most elítéljenek a magánügyeim miatt – mondta Grossnak Friedman, miután elszakította a pillantását Chapmanről.

– Nem is az érdekel minket – mondta gyorsan Gross.

– Akkor muszáj ennek a dolognak napvilágra kerülnie?

– Mint mondtam, a barátja családi állapota nem érdekel minket, és tudunk nagyon diszkrétek is lenni. Csak adja meg az elérhetőségét, és a többit nyugodtan ránk bízhatja – mondta Gross.

A nő megadta az adatokat, majd Stone fölvett egy kérdést: – Látta a kocogóruhás fickót a parkban?

– Igen, láttam. Mi van vele? – kérdezte a nő.

– Jól meg tudta figyelni?

– Nem igazán. – Összeráncolta az orrát. – Olyan túlsúlyos volt, hogy emlékszem, arra gondoltam, ő az utolsó, akiről azt hinné az ember, hogy sportruhát húz.

– Látta az öltönyös-aktatáskás férfit is? – kérdezte Stone. – Von Steuben szobránál ácsorgott, az észak– nyugati sarkon.

– Nem, nem emlékszem. Vannak arrafelé fák. És hiába égett a közvilágítás a parkban, így is sötét volt.

– Igen, ez igaz – mondta Stone. – De körülbelül éppen akkor távozott, a H utca irányába.

– Nem figyeltem, merre megy. A táskámban kotorásztam a metróbérletemért.

– MacPherson tér? – kérdezte Stone gyorsan. – Vagy a Farragut West állomás?

– MacPherson. Az egy kicsit közelebb van a parkhoz. Falls Churchben lakom. Autóm nincs. Mindig metróval járok.

– Tehát nem is látta magát a robbanást? – kérdezte Gross.

– Nem, hiszen világos, hogy nem a park felé fordultam éppen. Amikor a lövöldözés elkezdődött, ösztönösen behúztam a nyakam, és futottam. A fenébe is, mindenki ezt csinálta.

– Érzékelte, hogy merről jönnek a lövések?

Friedman gondolkodott egy pillanatig. – Minden olyan gyorsan történt. Csak arra figyeltem, hogy összehúzzam magam és eltűnjek onnan. De valahonnan felülről jöttek, legalábbis úgy gondolom.

– Visszanézett a park felé, mikor a bomba felrobbant? – kérdezte Stone.

A nő bólintott.

– Pontosan mit látott?

Friedman hátradőlt, ismét összehúzta a szemöldökét, és szorosra zárta az ajkait a koncentrálástól. – Egy csomó füstöt meg feltörő lángokat, amik egész magasra csaptak. A Jackson szobor közelében, a park közepén. Nem lehetett pontosan látni, mert sötét volt, meg fák is állnak az útban, de úgy tűnt, arrafelé történt.

– Látott valakit elfutni a helyszínről? – kérdezte Chapman.

– Mint mondtam, mindenki szaladni kezdett, amikor eldördültek a lövések, és amikor a bomba felrobbant, még gyorsabban rohantunk. Emlékszem, volt ott egy zsaru meg egy kutya. A kutya ugatott, a zsaruk meg előhúzták a stukkerüket és a park felé indultak. De megesküdni nem mernék, mert én meg az ellenkező irányba iszkoltam.

– Na és az öltönyös férfi? – kérdezte Gross. – Ő biztosan ott volt a maga közelében.

– Lehetséges, de nem láttam.

– Rendben, van-e még valami? – kérdezte Stone.

– Úgy éreztem, a föld megremeg egy kicsit. Biztosan nagyon erős pokolgép volt. Egyszerűen nevetséges, hogy annyi rendőr volt ott, és senki se vette észre, hogy robbanóanyag van a parkban. Hogyan lehetséges ez?

– Mit tett azután? – kérdezte Gross hátradőlve.

– Felszálltam a metróra és hazamentem. Szerencsém volt. Hallottam, hogy néhány perccel azután, hogy elmentem onnan, lezárták az állomást.

Gross felállt, és átnyújtott neki egy névjegyet. – Ha még bármi eszébe jutna, kérem, hívjon fel.

Miután Friedman elment, Gross ránézett a másik háromra. – Nos?

– Nem sokat tett hozzá ahhoz, amit már amúgy is tudtunk – vélekedett Stone.

– Micsoda képmutató ribanc – csattant fel Chapman. – Már azt hittem, áthúzza a rohadt szoknyáját azon a festett szőke fején.

Stone figyelmen kívül hagyta a kitörést, és összegzett. – Volt tehát egy lövöldözés, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, egy bomba, aminek nem lett volna szabad felrobbannia, és egy célpont, aki ott sem volt.

Csengett Gross telefonja. Tíz másodperc múlva befejezte a beszélgetést. – Hogy ez az egész maszlag még komplikáltabb legyen, egy jemeni csoport magára vállalta a merényletet.