40. FEJEZET

JÓ HÁROM ÓRA HOSSZÁBA TELT, de végül Stone mindent elmondott nekik az ügyről. Finn, Reuben és Caleb a Stone íróasztala köré állított székeken ült, Annabelle pedig az asztallapra telepedett. Alex Ford hiányzott, mert szolgálatban volt.

– A bombamerénylők közül tehát legalább egy megvan – mondta Caleb.

– Úgy tűnik, igen – felelte Stone.

– Csak épp rajtad nem látszik, hogy biztosra vennéd – vélte Finn. Sötét széldzsekit, farmert, poros bakancsot viselt, na és persze a Glockját.

– Ott van minden bizonyíték – mondta Stone. – Sőt egy kicsit talán túl sok is.

– Az FBI is így látja? – kérdezte Reuben.

– Nem tudom, tekintve, hogy pillanatnyilag nem vagyok a kegyeikben.

– De ha nem ez a kertész ürge, akkor ki? – kérdezte Annabelle. – Ha csőbe húzták, ahogy gondolod, akkor ez nem semmi kis csőbe húzás.

– Az biztos – értett egyet Stone, és éppen mondani akart valamit, amikor kopogtak az ajtón.

Chapman volt az. Belépett, és megpillantotta a többieket.

– Végre észhez tértem, és megkértem a barátaimat, hogy segítsenek – mondta nyíltan Stone.

– Segítsenek? Mégis hogyan? – kérdezte szkeptikusan Chapman, miután körbenézett a társaságon.

– Hát a nyomozásban.

– Na és kit képviselnek?

– Én a Kongresszusi Könyvtárban dolgozom – jelentkezett Caleb.

Chapman tátott szájjal bámult rá. – Egy nagy büdös francot dolgozik maga ott.

– Bocsánat... hogy mondta? – kérdezte megütközve Caleb.

A nő Stone-hoz fordult. – Mi a fészkes fene folyik itt?

– Tegnap este beszéltem McElroyjal. Ideadta nekem az FBI nyomozati anyagát a pennsylvaniai esetről. Átnéztük. A barátaimmal.

– A barátaiddal? Akik segítenek nekünk? – kérdezte Chapman lassan, mint aki nem hiszi el a saját szavait. – Egy istenverte könyvtáros!

Caleb méltóságteljesen megszólalt. – Valójában a ritka könyvek szakértője vagyok. Az én szakterületemen ez olyan, mintha James Bond volnék.

Chapman irigylésre méltó gyorsasággal kapta elő a pisztolyát, és Caleb homlokához szorította. – Hát az én szakterületemen, kisember, az fabatkát sem ér.

Eltette a stukkert, miközben Caleb olyan képet vágott, mint aki nyomban infarktust kap.

– Van választásom? – kérdezte Chapman.

– Miben? – kérdezte Stone.

– Hát hogy együtt dolgozom-e velük.

– Ha tovább akarsz dolgozni velem, akkor együtt kell dolgoznod velük is.

– Ti errefelé sok mindent eléggé furcsán csináltok.

– Úgy van – helyeselt Stone. – Akarod, hogy elmondjam neked, mit talált az FBI; vagy McElroy már megtisztelt vele személyesen?

Húsz perccel később Chapman mindent tudott az FBI anyagáról, meg arról, hogy Stone-t nem győzték meg a bizonyítékok.

– De ha nem Kravitz volt, akkor ki? – kérdezte.

– Éppen arra kell rájönnünk. De az is lehet, hogy én tévedek, és az FBI-nak van igaza.

– Hogyan fogunk hozzá? Az FBI tudtával és együttműködésével?

– Azt mondanám, hogy sem a tudtukkal, sem az együttműködésükkel – válaszolt Stone.

Chapman kicibálta Calebet a székéből, és lehuppant a helyére. – Hát jó. Van itt valahol egy kis whiskey?

– Miért?

– Mert ha már megszegem a törvényt és a szolgálati eskümet, szeretném egy kicsit lazább elmeállapotban tenni, ha lehet.

– Ne érezd kötelességednek, Chapman ügynök – mondta Stone. – Ez az én tervem és az én felelősségem. A főnököd bizonyára megérti, ha beszélek vele, és akkor szép nyugodtan kiléphetsz az ügyből.

– Aztán pedig mi lesz? Szépen visszafuvarozzák a hátsómat a jó öreg Egyesült Királyságba?

– Valami olyasmi.

– Nem hiszem. A befejezetlen ügyek a legrosszabbat hozzák ki belőlem.

– Azt meg tudom érteni – mosolyodott el Stone.

A nő előredőlt. – Akkor hogyan folytatjuk?

– Van tervünk, folyamatosan fejlesztjük, de ez olyan terv, hogy senkinek nem eshet miatta bántódása – mondta eltökélten Stone.

– Nem hiszem, hogy ezt te vagy bárki más garantálhatná – szólalt meg Annabelle.

– Akkor legalábbis olyan terv, amely mindannyiótok számára a maximális védelmet biztosítja.

– Nem hangzik valami ígéretesen – mondta Reuben.

Chapman érdeklődve nézett rá. – Szóval maga kész meghalni az ügyért?

Reuben dacosan nézett vissza rá. – Kész vagyok meghalni a barátaimért.

– Tetszik a gondolkodásmódja, Reuben – kacsintott rá Chapman.

– Még sok mindent tetszhet bennem, MI6.

Caleb egyre elégedetlenebbül hallgatta a beszélgetést. Stone-hoz fordult. – Akkor hát van most valami, amit megtehetünk?

– Igen – felelte Stone. – Igazából mindannyiótok számára találtam valamit, amiben kihasználhatjátok az erősségeiteket.

Caleb Chapmanre nézett. – Általában én kapom a veszélyes részét.

– Tényleg? – kérdezte a nő, és jót mulatott magában.

– Gondolom, ez jut nekem az életből. Egyszer el kellene jönnie velem valahová autóval. Abból mindent megtudhatna. Igazi fenegyerek vagyok. Csak kérdezze meg Annabelle-t.

– Nagyon is igaz – mondta Annabelle. – Ha totál be akar csavarodni, töltsön pár napot a mi fürge barátunkkal alsóbbrendű utakon valami holt költő nyomában, akiről a világon senki nem hallott, csak ő.

– Vonzó lehetőség – ismerte el Chapman. – Mint amikor valaki sportból lerágja az egyik karját.

– Caleb – szólalt meg Stone –, azt szeretném, ha kutatnál egy kicsit a könyvtárban, és kilistáznád nekünk az összes rendezvényt, amit a Lafayette Parkban tartanak a következő hónapban.

Chapman ajkai begörbültek, mikor meglátta, hogy Caleb elvörösödik. – Hát erre a bevetésre biztos vinnék magammal vagy két géppuskát, haver.

Stone a többieknek is kiosztotta a feladatokat. Mielőtt elmentek, Annabelle megölelte.

– Jó újra ott lenni, ahova tartozunk.

Chapman távozott utoljára.

– Találkozzunk a parkban három óra múlva – szólt utána Stone.

– Tényleg bízol ezekben az emberekben?

– Az életemet is rájuk bíznám.

– De hát kik ezek? Úgy értem, hogy valójában.

– Ők a Teve Klub.

– A Teve Klub? Mi a fene az?

– A legfontosabb dolog az életemben – felelte Stone. – Épp csak elfeledkeztem erről egy kis időre.