84. FEJEZET

CARMEN ESCALANTE lakásánál a kopogásra senki sem nyitott ajtót. Chapman hátrább ment az ajtótól, és az ablakot fürkészte.

– Gondolod, hogy végleg elment? Vagy elkapták?

Stone bekukucskált az ajtó bal oldalán levő ablakon. – A hely még lakottnak látszik. Lehet, hogy csak kiment valahová.

– Szóval Padilla felrobbantotta magát. Kíváncsi vagyok, miért?

– Azért jöttünk ide, hogy megkérdezzük Carment. Hátha ő tudja.

– Gondolod, hogy ő is benne van?

Stone nem felelt, elsősorban azért, mert ő maga sem tudta. – Nem hiszem, de persze nincs rá garancia.

– De ha nincs benne, akkor nem segíthet nekünk.

– Talán mégis.

Stone hátrament az épület mögé, Chapman utána.

– Hogy érted, hogy talán mégis? – kérdezte.

– Most már tudjuk, vagy legalábbis erősen gyanítjuk, hogy Padillán volt a bomba. Így olyan kérdéseket is feltehetünk, amelyekre korábban nem gondoltunk. Ha benne van, az igen gyorsan kiderül. Akkor őrizetbe lehet venni, és hivatalosan kihallgatni. Ha nincs benne, akkor is mondhat valami hasznosat. Talán a nagybátyja említett előtte valamit. Valamit meghallott véletlenül. Találkozhatott látogatókkal, akik a nagybátyjához jöttek.

Stone megpróbálta a hátsó ajtót, de zárva volt.

Chapman az ablakhoz nyomta az arcát, hogy belásson. – Semmi. De az is lehet, hogy holtan fekszik valahol, ahol nem látszik. Betörünk?

Stone már elő is húzott két keskeny eszközt a zsebéből.

– Biztonsági zár. Eltarthat egy darabig.

Chapman a könyökével beverte az ablakot, benyúlt és elfordította a zárat. – Az én módszerem gyorsabb.

Stone lassan elrakta a zárpiszkáló szerszámait. – Sokszor törsz be a munkád során?

– Csak amikor unatkozom.

Bementek az ajtón a kicsiny konyhába.

– Étel a hűtőben, és piszkos tányérok a mosogatóban – mondta Chapman, miközben körül néztek.

Stone a megszáradt ételt nézte. – Reggeli. Valószínűleg mai.

Pisztollyal a kézben átmentek az előszobába, és gyorsan átkutatták a lakószintet.

– Hát, nincsenek padlón heverő holttestek – mondta Chapman. – Menjünk fel az emeletre.

Újabb kétpercnyi kutatás sem hozott eredményt.

Chapman átnézte a fiatal nő ruhatárát. – Van itt néhány szép holmi. Lehet, hogy kifizették, és a mese az adakozó kedvű emberekről csak süket duma.

Stone a sarokban álló mankókra mutatott. – Hogy tud közlekedni nélkülük?

Chapman megnézte őket közelebbről. – Ezek a régiek. Emlékszem, azt mondta, kapott újakat.

Stone ismét körbepillantott a szobában. – Rendben, Padilla benne volt. A pennsylvaniai hispánok is benne voltak.

– Most pedig halottak. Bárki is az alkalmazójuk, nem túl lojális típus.

– Vagy csak megköveteli embereitől a legnagyobb áldozatot is – mondta Stone.

Lementek a földszintre.

– Megvárjuk, míg hazajön?

Stone a fejét rázta. – Az az érzésem, hogy figyelik ezt a helyet. Így tudhatják, hogy ismét érdekel minket a nő.

– Bárcsak tudnánk, hová ment.

Kimentek a hátsó bejáraton, vissza a ház elé. Stone végignézett az utcán.

– Olyan környéknek tűnik, ahol akadhat valami kedves öreg hölgy, aki gyakran időzik az ablakban, hogy lássa, mi folyik az utcán – vélekedett Chapman.

– Jó ötlet. Tied az utcának ez az oldala, az enyém a másik.

A negyedik háznál Chapman talált egy apró, fehér hajú, hetven év körüli fekete asszonyt, aki ajtót nyitott neki.

– Láttam, hogy itt szaglásznak, és már éppen hívni akartam a rendőrséget, amikor eszembe jutott, hogy talán éppen maguk a rendőrség – mondta tárgyilagos hangon. – Nem sokan lézengenek errefelé.

Chapman megmutatta a jelvényét, és hívta Stone-t.

– Az úr a társam – mondta az idős hölgynek. – Carmen Escalantét keressük. A mankós hölgyet, akinek a nagybátyját...

– Nézem a híreket – vágott közbe az asszony. – Láttam Carment nemrég, de most nincs idehaza.

– Nem tudja véletlenül, hogy merre lehet? – kérdezte Stone.

– Kilenc körül ment el – felelte az asszony. – Érte jöttek egy nagy fekete terepjáróval.

Stone és Chapman gyors pillantást váltott. – Ki jött érte?

– Kormányzati népek lehettek. Tudják, öltönyben, napszemüvegben. Gyász-szertartás lesz ma. – Elhallgatott, és gyanakodva szemlélte őket. – Maguk nem nézik a híreket?

– Nem tudja, hol lesz a szertartás? – kérdezte Stone.

– Ha maguk nem tudják, akkor maguk nem is rendőrök.

– De rendőrök vagyunk – erősködött Stone. – Tudja, hol lesz a szertartás? – kérdezte újra, sürgető hangon.

– Miért nem hívják fel a kapitányságot vagy valami ilyesmit, és kérdezik meg? – Ezzel becsapta előttük az ajtót.

Stone elővette a telefonját, miközben a kocsijukhoz siettek vissza.

– Oliver, mi folyik itt?

– Beszéltünk arról, hogy a parkbeli bomba milyen módon váltott ki más eseményeket, máshol.

– Igen, de nem mentünk vele semmire.

– Mert nem előre tervezett rendezvényre akarnak lecsapni.

– Chapman mélyen beszívta a levegőt. – Csináltak egy eseményt, amelyre lecsaphatnak. A bombamerénylet miatt lesz búcsúztatás.

– Amelyen részt vesz az amerikai elnök és Mexikó elnöke is.

Miközben Chapman vezetett, Stone megpróbált felhívni mindenkit, aki csak eszébe jutott.

– Senki sem veszi fel.

– Hát persze, a hívásazonosító. Tudják, hogy te vagy, és nem veszik fel. Ne hívjuk a rendőrséget?

– És mit mondjunk nekik? Én vagyok Oliver Stone, a kormánynak dolgoztam, mielőtt kirúgtak, mert elszúrtam? Vagy hogy bomba van a gyászszertartáson, menjenek, szedjék fel? Lecsapják, mielőtt befejezem.

Megálltak egy piros lámpánál, és Chapman oldalra fordult. – Nézd! – kiáltotta.

Egy bár mellett álltak, és odabent egy tv függött a plafonról. Egy hírcsatornára volt állítva. A képernyőn a búcsúztatást közvetítették élőben. Stone olvasta a képernyő alján futó hírcsíkot.

– Az Arlingtoni Nemzeti Temető!

– Mondd az utat!

– Várj egy percet! – kiáltotta Stone, és a képernyőre meredt.

– Az ott Alex!

Chapman is odanézett, és tényleg, Alex Ford állt szolgálatban, nyilván az elnök védelmére rendelték ki.

– Várj csak – mondta Chapman. – Még ha őt eléred is, nem tudhatod, hová rejtették a bombát.

– Azt hiszem, tudom.

Chapman a gázra lépett, miközben Stone beütötte a számot, imádkozva, hogy a barátja felvegye.