58. FEJEZET

TAXIVAL MENTEK VISSZA a parkolóházba Chapman autójáért.

– Hazavihetlek – ajánlotta a nő.

– Inkább sétálok még egy kicsit.

– Figyelj, sajnálom, hogy nem korábban mondtam el mindent Weaverről. De nekem is parancsolnak.

Stone közelebb húzódott hozzá. – Hát, ha te így dolgozol, legyen.

– Miért, te hogyan dolgozol?

– Én semmit sem hallgatok el azok elől, akikkel együtt vagyok a frontvonalban. Engem a lojalitásom őhozzájuk köt. Ezért is beszéltem neked Fuat Turkekulról, noha a te főnököd nem akarta.

Chapman elvörösödött. – Jól van, jól van, értem. És sajnálom.

– Viszlát, holnap. – Stone szünetet tartott. – Biztos, hogy tudsz vezetni?

– Minden rendben. Éber vagyok. Egy kis szóbeli elnáspángolás mindig rendbe hoz.

Jókora gyaloglás után Stone megérkezett az egyetemre, amely ebben a kései órában már csendes volt. Megkereste a hirdetőtáblát, elővett egy darab papírt meg a tollát, és írt egy üzenetet. Kihúzott pár szabad rajzszeget a parafa lapból, és rögzítette. Hazafelé, a faházába menet a mobiljáról felhívta Harry Finnt.

– Örülök, hogy Reuben jól van. – Ezek voltak Harry első szavai.

– Én is – mondta Stone. – Ki akar jönni a kórházból, de azt hiszem, nagyobb biztonságban van odabent.

– Gondolod, hogy újra próbálkoznak?

– Már elmondott mindent, amit tudott, ahogy Annabelle is, de nem árt az óvatosság. Most számolj be Fuatról.

Stone megállt és egy fatörzsnek támaszkodott, ahogy a barátját hallgatta.

– Ha tényleg Bin Laden után nyomoz, akkor igencsak ráérősen teszi – kezdte Harry. – Felkel, eszik, órákat tart. Ebédel. Megint tanít egy kicsit. Az irodájában van. Elmegy sétálni. Vacsorázik, a lakására megy, olvasgat és alszik.

– Semmi titkos kommunikáció? Titkos találkák?

– Nem láttam semmi ilyesmit. Pedig én észrevettem volna.

– Tudom, Harry.

– Talán azt mondták neki, húzza meg magát, mert tudják, hogy figyeljük.

– Igen, nekem is eszembe jutott. Most nehéz okosnak lenni, és eldönteni, mit kezdjünk vele. Figyelj, menj haza, és pihenj.

– Na és Turkekul?

– Megpróbálkozom valami mással. Majd szólok.

Stone bandukolt tovább a faháza felé. A következő háztömbnél megszólalt a belső riasztócsengője. Hat óránál és kilenc óránál. Hamarabb megérezte, mint ahogy meglátta őket. Hátul egy férfi. Bal oldalon egy nő. Ártalmatlannak, közönyösnek látszottak. Legalábbis a gyakorlatlan szemnek. Csakhogy Stone-nak a szeme már vagy negyven éve nem volt gyakorlatlan. A keze a pisztolytáskája felé mozdult, lépteit pedig megszaporázta egy kicsit, mert hamarabb akart a kereszteződéshez érni. Közben tervet kovácsolt, kihasználva, hogy olyan jól ismeri a környéket.

Amint a kereszteződéshez ért, hirtelen jobbra vetette magát. Egy billenős teherautó állt a járdánál, mert az épületet éppen felújították. Védekező állást vett föl a jármű mögött, előhúzta a fegyverét, és a nő fejére célzott.

– Stone ügynök? – szólt a nő.

Stone nem felelt, a pisztolyát sem mozdította.

– Weaver igazgató úr beszélni kíván önnel.

– Igen, azt elhiszem.

– Minket bízott meg, hogy elvigyük hozzá.

– Jobb szeretném, ha ő jönne ide.

Most feltűnt a nő mellett a társa.

– Uram, az igazgató úr nagyon elfoglalt.

– Én is.

Egy autó haladt el mellettük, az idős nő, aki vezette, kíváncsian nézett rájuk. Néhány járókelő is közeledett, még nem értek hallótávolságba, de már nem voltak messze.

– Csak beszélni akar önnel – mondta a nő, és kétségbeesés lopózott a hangjába.

– Örömmel állok rendelkezésére.

– Rendben, hol? – kérdezte a férfi.

– A folyó melletti nyitott parkolóban. Egy óra múlva.

– Uram, az igazgató úr... – kezdte a nő, és idegesen pillantott hátra a válla fölött.

Stone közbevágott. – Az igazgató úr nagyon szívesen találkozik velem azon a helyen abban az időpontban. Most pedig induljanak, hadd tegyem el a stukkeremet.

– Ez teljesen szabálytalan! – csattant fel a nő.

– Csakugyan.

– Mi is szövetségi ügynökök vagyunk – tette hozzá a férfi –, és ugyanazon az oldalon állunk.

– Az első felét még beveszem, a másodikat már nem. Induljanak!

A két ügynök távozott. Stone a helyére csúsztatta a pisztolyát, és elindult a folyó felé. Ő akart odaérni elsőnek. Elő kellett készíteni a dolgokat. Gyorsabban ment egy kicsit, közben csomó képződött a gyomrában. Egy dolog életet és testi épséget kockáztatni egy bonyolult ügy megoldásában, és megint más mindezt úgy végezni, hogy az embernek állandóan a háta mögé kell pillantgatnia. De hát úgy látszik, most éppen ez a helyzet.

Miért is vagyok egyáltalán meglepve?