32. FEJEZET

– ZÁRJA BE az ajtót maga után, és jöjjön el bal felé – utasította Stone.

Felállt az íróasztal mögül, elkerülve az ablakok vonalát.

– Nyissa ki a zakóját.

– Nincs fegyverem.

– Nyissa ki a zakóját.

Weaver kinyitotta. Meglepődött, amikor egy gyors kéz végigmotozta.

– Csendesen jár – mondta Weaver.

Stone hátrább lépett, és a pisztolyát továbbra is Weaverre szegezte.

– Felgyújthatnánk a lámpát? – kérdezte Weaver. – Így nem látok semmit.

– Ha nem hozott volna ide egy szakasznyi fegyverest, akkor most én is udvariasabb lennék.

Miközben beszélt, Stone folyton mozgásban volt, körbejárva Weavert. Úgy vélte, az egykori tengerész– gyalogos szintén jól lát a sötétben, és nem is tévedett.

– Oké, most már én is látom magát, és tudom, hogy maga is lát engem – mondta Weaver. – Most hogyan tovább?

– Látja a székeket a kandalló mellett?

– Igen.

– A magáé a bal oldali.

– És hol lesz maga?

– Valahol másutt.

Weaver odament és leült egy fából készült, rozoga székre. Kissé jobbra fordította a fejét. – Most nem látom sehol.

– Tudom. Mit akar?

– Legutóbbi találkozónk kissé kurtán-furcsán ért véget.

– Csak maga miatt.

– Tudom, és elismerem. Maga most a Nemzetbiztonsági Tanáccsal dolgozik együtt. Meg az FBI-jal.

– Tehát?

– Mit szólna, ha az NHK-val is együtt dolgozna?

– Kösz, de már elég betűm van az ábécéből.

– Maguk fiúk egy fikarcnyival sincsenek közelebb a dolog megoldásához, mióta az a bomba felrobbant.

– Rendben, tehát az ügynökségközi kéme a helyén van. Akinek a helyére lépett, ugyanezt csinálta. Nem mindig pozitív eredménnyel.

– Én nem vagyok Carter Gray. Tudom, hogy maguk régen ismerték egymást, és nem voltak a legjobb barátok.

– Kiváló volt abban, amit csinált. Épp csak nem értettem egyet mindennel, amit csinált.

– Olvasgattam egy keveset John Carr-ról.

– Jó magának. Mit keres itt? Biztos nem csak azért jött, hogy olyan állást ajánljon, amiről tudja, hogy úgysem fogom elfogadni.

– Az elnök támogatja magát. Azt is tudom, miért.

Stone rábámult a másik férfira a sötétben. Három méterre volt tőle, a háta mögött és kissé jobbra. Tökéletes szög az öléshez, hisz a legtöbb ember jobbkezes, és ha lőni akar, akkor nem jobbra fordul, mert az nehézkes. Inkább balra fordulnak. És akkor persze már késő.

– Na és ezzel hová jutunk? – kérdezte Stone.

– Régmúlt dolgok nem érdekelnek. A bomba és a géppisztolyok a Lafayette Parkban, na azok érdekelnek most.

– Van, aki szerint jelképes tett volt.

– Maga elhiszi? – kérdezte Weaver.

– Nem. A terroristákat csak addig érdeklik a szimbólumok, míg sok a halott.

– Egyetértek. Túl sok energiát és időt fordítottak erre a bulira. Kell, hogy legyen valami oka.

– Éppen ezen rágódtam, amikor felbukkant.

– Ha együtt dolgozunk, hamarabb juthatunk valamire.

– Már mondtam: megvan a csapatom, erre melóra.

– Mind ugyanabban a csapatban vagyunk.

– Maga elhurcoltatott a kórházi ágyamról, mielőtt az FBI elért volna hozzám, izmozott, amikor az NHK-ban voltam, kiröhögött, mikor megpróbáltam elmondani, hogy mit tudok vagy sejtek, végül leoltotta a lámpát, mikor feltettem egy kérdést. Ha ilyenek az elképzelései az előjátékról, kevés szerencséje lesz.

– Rendben, ezt megérdemeltem. Keményen játszottam magával, és ez most visszafelé sült el.

– És azért jött, hogy most kedvesen játsszon?

– Olyan nehéz elhinni?

– Igen, az. Ez itt Washington, ahol megeszik a fiatalokat, a kölyköket és az öregeket is. Tehát még egyszer: miért jött ide?

Stone számolt magában tíz másodpercig, s a csend hosszúra nyúlt. Figyelte Weaver körvonalait a pisztolya célgömbje felett. Erőltette a füleit, hogy nem hallja-e fekete bakancsok közeledését.

De nem lehet olyan ostoba, gondolta Stone. Nem játszhatja a csalit. Stone-nak nem számított, hogy azok az emberek odakint ugyanannak a kormánynak dolgoznak, mint ő maga. Eleget tapasztalt már, hogy tudja: az állampolgárság nem számít, ha az ember valakinek az útjában áll. Vagy belecsöppen egy összeesküvésbe. Ami Stone számára egy és ugyanaz volt.

– Félek, Stone.

Ez a váratlan megjegyzés arra késztette Stone-t, hogy felnézzen a célgömbről.

– Miért?

– Mert valami történni fog. Valami nagy dolog, és fogalmam sincs, mi lesz az. Ha pedig a nemzet hírszerző főnökének fogalma sincs, hát az nem éppen jó. Nem szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint arra a valakire, aki lemaradt a nagy dobásról.

Stone tovább lazított. – Szóval valami nagy... mire alapozza ezt? Pletykákra?

– Azokra meg az ösztöneimre. Hogy jutott az a bomba a gödörbe? Mire a géppisztolytűz, ami nem talál el senkit? És még van egy kérdés, amire még csak nem is gondoltam korábban.

– És mi az?

– Hogy mi történt az eredeti juharfával, ami korábban ott állt? A forrásaim azt mondják, hogy egyszerűen elszáradt, egyik napról a másikra. Ezért kellett pótolni. Ott állt évtizedek óta makkegészségesen, aztán egyszer csak fogja magát és elpusztul, de senki sem tudja, hogy miért.

Stone megdermedt a bejelentéstől. Egy ideje nem járt már rendszeresen a Lafayette Parkba, de jól emlékezett arra a magas juharfára. Dús koronájú, pompás példány volt. Igazán egészségesnek látszott.

Aztán egyszer csak fogja magát és elpusztul, de senki sem tudja, hogy miért.

Odaült Weaver mellé, és az övébe csúsztatta a pisztolyát. Mikor Weaver a fegyverre sandított, Stone megnyugtatta: – Most már jogom van fegyvert hordani.

– Nem vitatom. Valószínűleg szüksége is lesz rá, mielőtt ez az egész véget ér.

– Tehát úgy gondolja, hogy a fát szándékosan tették tönkre?

– Vagy úgy történt, vagy igencsak nagy véletlenről van szó. Ha nem kell új fa, nem jut be a bomba a Lafayette Parkba. Merthogy a fával együtt juttatták be. Ezt ma már mindannyian tudjuk.

– Gross ügynök az FBI-tól azt mondta, hogy nyomoznak ebben az ügyben. De egyelőre nem sok mindent találtak.

– Az érdekes.

– Azt állítja, hogy még nem tudott róla?

– Az FBI mindig a maga útját járja. De azért nyitva tartom a fülem. Azt hiszem, a nyomozásuk végén csak egy nagy semmit találnak.

– Miért? Túl jól elrejtették a nyomaikat?

Weaver Stone-ra bámult a sötétben. – Nem röntgenezték meg a gyökérlabdát. Bejut szépen a parkba, a talajba. Ez nem a Fehér Ház karácsonyfája.

– Kutyás ellenőrzést végeztek?

– Nem biztos. Szerintem nem.

– Miért nem?

– Erre nincs határozott válasz.

– A Terrorelhárítás úgy hiszi, távirányítású bomba volt.

– Hmmm...

– Nem ért egyet?

– Hadd fogalmazzak másképp. Egyetlen bomba sem teljesen biztonságos. Egyszer majdnem leszakadt a kezem, amikor valami „biztonságos” robbanószert babráltam a Tengerészgyalogságnál.

– Vagyis mi a feltevése?

– Nem gyújthatnánk lámpát? Úgy érzem magam, mint gimis koromban, amikor kiosontunk lenyúlni egy kicsit az öregem piájából.

– Jobban szeretem a sötétséget.

– Hát jó, ahogy akarja. A bomba távdetonátorral, valószínűleg mobiltelefonnal van felszerelve. A fának ásott gödröt szépen betemetik, és attól kezdve a bomba akkor robban, amikor akarják. De ehelyett egy ürge fut a géppisztolytűz elől, és beleugrik a gödörbe, hogy mentse az irháját, aztán bumm.

– De hogyan robbant fel a bomba?

– Mint mondtam, a bombák kényes jószágok. A kövér ürge beleugrik, és éppen rajta landol. Vagy az egyik lövés telibe találta. Robbanás.

– Ezt a lehetőséget már végigvettük.

– Vagyis csak az idejét fecsérlem itt?

– Nem, arra nem gondoltam, hogy a korábbi fát szándékosan pusztították el. Egy pont magának.

– Nekem is csak ma este jutott eszembe.

– A Terrorelhárítás úgy véli, hogy a bombát egy kosárlabdába tették, és úgy juttatták a gyökérlabdába.

– Nem számít; akkor is felrobbanhatott véletlenül.

– De ennek így nincs értelme. Csak egyetlen oka volt annak, hogy a fickó beugrott a gödörbe, és a maguk elgondolása szerint véletlenül beindította a bombát, mégpedig az, hogy meneküljön a lövések előtt. Minek ekkora strapa, hogy bejuttassanak egy bombát, aztán elszúrják az egészet azzal, hogy összevissza lövöldöznek?

– Tökéletesen érthető, ha más szemszögből nézzük a dolgot.

Pár másodpercnyi csend után Stone megszólalt. – Ha nem ugyanazok a fegyveresek és a robbantók.

– Pontosan. Ha pedig így van, akkor a bombás csapat meglehetősen berágott azokra, akik lövöldöztek.

– A jemeni csoport? – kérdezte Stone.

– Azok a fickók épp elég olyan mocsokságért vállalják a felelősséget, amihez semmi közük. Lehet, hogy a lövöldözés az ő lelkükön szárad. Aztán felrobban a bomba, és azt mondják: „A francba, miért ne vállalnánk el ezt is.” Növeli az ázsiójukat a többi terrorista előtt. Több utcai erőszak, magasabb finanszírozás. Így működik. Kissé mint a költségvetési vita itt, a fővárosban.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a bombát arra szánták, hogy egészen másvalakit öljön meg egészen más időpontban.

– Úgy van. A kérdés már csak az, hogy kit?