44. FEJEZET

– TÁRSASÁGUNK VAN, Annabelle – közölte Reuben.

A nő a visszapillantó tükörbe nézett. – A fekete terepjáró a színezett üveggel?

– Stimmt.

– Ott állt a kocsma előtt, mikor odaértünk.

– Tudom. Úgy látszik, valakit nagyon érdekel a mi kis beszélgetésünk a hispán fiúkkal.

– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte a nő. – A semmi közepén vagyunk, a 911-et meg nem akarom hívni, mert akkor olyan dolgokat is meg kell magyaráznunk, amiket nem szeretnék.

– Csak hajts tovább. Egy kanyarhoz közeledünk. Ha lépni akarnak, ott kell megtenniük.

– Na és a mi lépésünk mi lesz? – kérdezte Annabelle.

– Még dolgozom rajta. Csak vezess. A kanyarban gyorsan hajts, azt akarom, hogy a sofőrjük az úttal foglalkozzon, és ne velem.

Annabelle gyorsított, és nagy sebességgel ért be a kanyarba.

– Adj még rá kakaót – utasította Reuben.

Annabelle engedelmeskedett, és küzdött, hogy az úton tartsa az autót.

Reuben megfordult az ülésen, és hátranézett. A zsebéből előhúzott egy jókora stukkert, és kidugta az ablakon.

– Nem is tudtam, hogy van fegyvered – mondta Annabelle.

– Hát most már tudod.

– Na és van erre az izére engedélyed?

– Van, csak lejárt vagy tizenöt éve.

– Várj, mi van, ha azok ott zsaruk?

– Mindjárt kiderül.

A terepjáró felbukkant mögöttük. Egy fickó lógott ki az oldalablakon, kezében géppisztollyal.

– Nem hinném, hogy zsaruk – állapította meg Reuben. – Tartsd egyenesen.

A géppisztoly nagyjából ugyanakkor szólalt meg, amikor Reuben is lőtt. A géppisztoly az autóra célzott, Reuben az első gumira. A géppisztoly célba talált, mert kilőtte a hátsó ablakukat. Annabelle előrekushadt, a fejét egészen közel tartotta a kormánykerékhez.

Reuben lőtt egyszer, kétszer, majd harmadszor is, miközben a géppisztolyos újratöltött. A terepjáró két első gumija cafatokra szakadt. Az autó keresztbe fordult az úton, kicsúszott a padkára, és az oldalára dőlt.

Annabelle újra hátradőlt. – Jézusom.

– Vigyázz! – üvöltött Reuben, mikor körülnézett.

Egy másik terepjáró közeledett az ellenkező irányból, és egyenesen feléjük tartott. Annabelle élesen elrántotta a kormányt, mire az autó lefutott az úttestről, túlszaladt a padkán, és megállt. A nő újra beindította a motort, és egy facsoport felé kormányozta az autót. Szerencsésen odaértek. Megállították az autót, kiugrottak, és a facsoport felé futottak, hogy fedezéket keressenek, miközben a másik kocsi gyorsan közeledett feléjük.

Reuben megfordult, és leadott néhány lövést, hogy lassítsa üldözőiket. Alighogy a fák közé értek, géppisztolysorozat dördült. Reuben megragadta Annabelle-t a karjánál, és belökte a fák menedékébe. Ő maga nem volt ilyen szerencsés, mert egy golyó a karjába fúródott.

– A francba!

– Reuben!

A férfi arrább hemperedett, és rálőtt a terepjáróra, amely ekkor már állt. A szélvédő szilánkokra tört, a benn levők fedezékbe bújtak.

Reuben megfordult, és Annabelle-lel együtt bebotladozott az erdőbe. A nő a másik vállánál fogva támogatta Reubent. Reuben összeszorított fogakkal szólalt meg. – Na most már szólhatunk a zsaruknak. Inkább magyarázkodom nekik, mint hogy ládába fektessenek, mikor azok a fickók végeznek velünk.

Annabelle kivette a telefont a retiküljéből, és beütötte a 911-et. Semmi sem történt.

– A fenébe. Nincs térerő.

– Remek.

– De itt korábban már tudtam beszélni.

– Talán zavarják a jelet.

– De kik a fenék ezek?

– Olyanok, akikkel nem akarunk közelebbi ismeretségbe kerülni.

Futó lépteket hallottak maguk mögött.

Egy fa mögé bújtak, és Reuben kilőtte lőszere maradékát. Automata fegyverek sortüze válaszolt.

– Töltsd meg a stukkeremet, légy szíves – mondta Reuben, ismét csak a fogai között szűrve. – Póttár a jobb zsebemben. – Annabelle megtöltötte, és odaadta neki. Reuben a környező terepet tanulmányozta.

– Géppisztolyok egyetlen stukker ellen; ennek csak egy végkimenetele lehet.

– Vagyis halottak vagyunk?

– Azt nem mondtam.

– Kíváncsi vagyok, mit csinálna most Oliver.

– Oliver azt tenné, amire senki sem számít.

– Az adott helyzetben ez mit jelent?

Reuben újabb három lövést adott le, majd egy nagy tölgy mögé bújtak, mikor a géppisztolyok újra rákezdték.

– Ha abbamarad a lövöldözés, fuss arra – magyarázta Reuben, és maguk mögé mutatott. – Vágj át balra, és menj vissza az útra. Onnan már tudsz telefonálni, vagy leinteni egy kocsit.

– És veled mi lesz? – kérdezte élesen a nő.

A lövöldözés megszakadt, az ellenség újratöltött.

Reuben megragadta Annabelle karját, és meglökte. – Menj!

– Biztos van más mód is.

– Nincs más mód. Innen nem jutunk ki valami trükkel.

– Reuben, nem hagyhatlak itt...

A férfi olyan erővel szorította meg a karját, hogy Annabelle arca eltorzult. – Tedd, amit mondok. Egyikünknek ki kell jutnia.

– De...

A következő pillanatban Reuben élesen jobbra futott, egyenesen a támadók felé. A megdöbbent Annabelle megfordult, és az ellenkező irányba rohant. Könnyek peregtek le az arcán, amikor újra felhangzott a lövöldözés.

Annabelle futott, de a könnyeit nem tudta lehagyni.