Negyedik fejezet

A marokkói hadtestparancsnokság titokzatosan hangzó jelentést kapott. Ez valami tévedés lesz. A Fort Lamyba indított második század két pelotonja Gaonál, érthetetlen módon megszakította az útját, a katonaság kiszállt a vonatból és ismeretlen helyre masírozott.

Mi ez? A Maznirban állomásozó gyűjtőtábor egy részét áthelyezték Fort-Lamyba. Timbuktuig vasúttal kellett menniük, onnan az őserdőn át, meghatározott útvonalon, a Kongó menti erődbe. Erre érthetetlen módon a század Gaóban kiszáll és távozik. Timbuktu és Gao nyomban utasítást kapott, hogy a legtüzetesebb vizsgálatot indítsák meg és felderítő csapatokat küldjenek a század nyomába. A timbuktui négyes szpáhi osztag és a szenegáli vadászezred El Bahiramból vegye üldözőbe a századot.

Ezután történt a csoda. Megállapítást nyert, hogy a század teljes felszereléssel, rendes menettempóban északkelet felé indult a Marokkóba vezető karavánúton. Sorra megfordultak az oázisokban, mindenütt pihentek, táboroztak, takarmányt és vizet vettek fel, az ellenértéket a század hivatalos nyugtáján elismerték és továbbmentek. A szpáhik és a vadászok követték a megőrült századot, erőltetett iramban, végig az oázisokon, az Atlasz-hegységig. A hegynek megfelelő felszerelés híján kocsikkal és szerelvényekkel nem vághattak neki.

Nos, itt történt a fantasztikum. A Debun-oázis és az Atlasz között az egész század eltűnt. Nyoma sem maradt. Az Atlasz lejtőjén élő berber törzsek esküsznek, hogy ezen a tájon két hónapja nem járt katona. A szpáhik és a vadászok tanácstalanul táboroztak. Őrjárat ment mindenfelé. Egy törzs sem látta, sem a hegyen, sem a hegy körül, sem az oázisokban. Mögöttük viszont csak egy út volt és ezen az üldözők jöttek. Az Atlaszig minden törzs szállást adott nekik, ez kétségtelen. Az oázisok népe látta őket és zabot adott el a keresett századnak. De hová mentek azután?

Ilyen még nem volt!

Az utolsó oázis és a hegység között nyomtalanul eltűnt egy század a Szaharában! Repülőgép kutatta végig az útszakaszt, a hegységet, a környéket. Semmi!

Eltűntek.

Megtörtént a lehetetlen! Kénytelenek voltak elismerni a tényt: egy század eltűnt. Nyomaveszett.

Ezalatt a század vidáman menetelt a sivatagnak egy egészen más részén. Egy pillanatra sem fordultak meg azon a tájon, ahol keresték őket, mert északnyugat helyett délkelet felé mentek. De hogy táborozhattak akkor a gyanús útvonalon? Sehogy.

Nem táboroztak ott. Amikor Lacroix egyedül maradt az „őrmesterrel”, megragadta a zubbonyát.

– Mondd, mit csináljak én veled!

– Miért? Nincs megelégedve a felszereléssel?

– Te apagyilkos! Te mindenre elszánt szédelgő! Ezért lógni fogsz és én jelentlek fel. Ilyen példátlan gazságban nem veszek részt. Hogy csináltad ezt a világraszóló svindlit? Honnan vetted ezt a századot?

– Loptam – felelte, hangsúlyában mintegy csodálkozva, hogy ez az egyszerű inkorrektség magyarázatra szorul. – Elcsentem őket a francia hadsereg létszámából. Lehet, hogy észre sem veszik... Hisz annyi katonájuk van...

– Értelmesen beszélj, mert keresztüllőlek...

– Még nem lehet. Most küldtem hátra a depóshoz két doboz revolvergolyóért... Hát úgy volt, hogy megismertem Timbuktuban a kávéházban azt a sápadtképűt. Őrmester volt Saidában, ahol én a légióba léptem. Feltűnt, hogy civilben van. Ő is jól ismert, mert a privátlakására volt beosztásom, mint házizenész.

– Micsoda, te?

– Házizenész, aki a gramofont húzza és a megrendelt lemezt felteszi, meg tűt cserél. Van is nálam még vagy pár száz tű.

– Ne magyarázz most, briganti, mert négyfelé váglak!

– Jó... jó... Erre az őrmesterre mondtam, hogy pénzember. Pedig katonaszökevény volt. Aznap bújt civil ruhába, amikor találkoztunk. Először halálra rémült, azután már megbízott bennem. A Gambiába induló gőzöst várta. Minden harmadnap indul. Szóval ezt az őrmestert visszaélések miatt, büntetésből áthelyezték egy Kongóba induló századhoz. Előbb azonban Maznirba kellett mennie, hogy elhozza az embereket. Maznir itt van Timbuktuhoz közel. Óriási gyűjtőtábor. Itt gyűjtik össze a sivatag és a távoli helyőrségek kiselejtezett katonai maradékát. Kisebb bűnösöket, lábadozó betegeket, kipusztult századok néhány életben maradt tagját, szóval olyan embereket, akiket Oranba, Fezbe, Marokkóba kellene küldeni az ezredhez. De onnan csak a Szaharába, vagy a Kongóhoz irányítanák őket, minek hát a dupla útiköltség? Ezért van Maznirban gyűjtőtábor. Onnan újra elosztják őket. Ott egy vén ezredes, meg néhány káplár parancsol. Ezek lajstromot vezetnek a tábor létszámáról, innen is, onnan is beszállított három-négy, vagy tíz-húsz emberről. Ha azután együtt van a megfelelő mennyiségű katona, abból összeállítanak két pelotont. Ott helyben felszerelik őket és odavezényelik az új századot, ahol szükség van rájuk. Előbb azonban Timbuktuban tisztek és altisztek csatlakoznak hozzájuk. Mert Maznirban csak közlegényt gyűjtenek. A néhány altiszt, aki ott van, az állandóan Maznirban teljesít szolgálatot. Hát így volt most is. Készen állt egy század, hogy a Kongóhoz induljon. Az én őrmesteremnek értük kellett menni, hogy vezesse őket. Timbuktuban beszállt volna az új századhoz vezényelt tisztikar, százados, törzsorvos, hadnagy, meg néhány altiszt, hogy valamennyien továbbutazzanak a Kongóhoz. Hát ezek helyett csatlakozott a mi tisztikarunk Gaóban. Mert az őrmester parancsával és a megfelelő egyenruhában én jelentkeztem Maznirban. Mivel az őrmester, akit pénzembernek mondtam, elhatározta, hogy nem megy Kongóba, hanem elszökik. Már szökésben volt, civilbe öltözve. Akkor én találkoztam vele abban a kávéházban. Őszintén elmondott mindent és kért, hogy szerezzek valami «papírt» számára. Ez a legfontosabb a szökésnél. Cserét ajánlottam. Adja ide a parancsát, amellyel Maznirba küldik száz emberért, én odaadom az írást, amely szerint Péter Bronc leszerelt mint kék huszár. Belement, így elmentem a századért Maznirba és felmutattam a parancsot. A századdal vonatra ültem. Minden szerelvényt felraktunk. Útközben mondtam csak a tizedesnek, hogy Gaóban kiszállunk. Ezeknek fogalmuk sem volt, hová mennek, a parancs nálam volt. Katonákkal nem közlik, így aztán gyanútlanul kiszálltak Gaóban, pláne amikor látták, hogy csakugyan ott van már a tiszti és altiszti kar. Hát így volt.

– Ezért biztos felkötnek!

– A szobatársaknak Timbuktuban őszintén elmondtam mindent, csak magának nem, mert attól féltem, hogy majd kicsinyeskedik... A barátainkat felvilágosítottam arról, hogy nagyon messzire megyünk. Mindent tudnak.

– Mindent elmondtál?

– Hát... kis módosításokkal... Ne húzza folyton a kardját, mert akkor észreveszik még, hogy portugál tengerésztiszti stilét... Mit csináljak, nem volt más.

– Azt mondd meg, miféle módosításokat meséltél?

– Hát azt őszintén megmondtam a szobatársainknak, hogy Kelet-Afrikába megyünk, nagy és veszélyes útra... és hogy keresünk...

– Egy hadnagyot?

– Itt kicsit változtattam... Nem jelentős... A hadnagy helyett úgy mondtam, hogy arrafelé kincsek vannak elásva... Mondom, nincs töltve... Beszéltem egy görög királyról, aki Pilátus elől arrafelé menekült, Konstantinápolyból Zanzibárba és elásta a cári ékszereket... Kérem, a légionista ezen az alapon mindenre kapható... fantaszták, legendákat gyártanak és hisznek benne... Ha odaérünk, akkor sem fognak csalódni, mert szépen átszökhetnek Egyiptomba, ott pedig szabadok...

– És a kincs?

– Nem elég nagy kincs a szabadság?... Ez igazán nem nagy ügy. Tudtam, hogy van egy század a Niger mentén, amelyikre most nem figyel oda senki. Gyorsan elloptam.

– Megáll az eszem... Úgy beszélsz egy századról, mintha valami kávéházban felejtett átmeneti kabátot loptál volna!

Az ellopott század aludt. A sivatagban verték fel a sátrat. Szabályos háromszögű falat hordtak össze és a poszt az egyik sarkában a puskájára dőlve, a hold felé kavargó portölcséreket bámulta.

– Beszéljünk komolyan, Péter. Holnap keresik a századot, hiszen Gaónál eltért a menetirányból.

– Hogy a századot ne találják meg, azt elintézem. Kis adminisztráció az egész. Nem dezertálás, amit teszünk. Fontos katonai felderítést végzünk, parancs nélkül. Ha sikerül, még bajunk sem lehet.

– És ha nem sikerül?

– Akkor egy szép hajnalon, valamelyik katonai törvényszék udvarán, régi szokás szerint, megisszuk az utolsó korty rumot. Dehát valami rizikót is kell vállalni, kérem...

Hiénák, mintha hisztérikus nők futkároznának a sivatagban, ideges, rekedt, kacagáshoz hasonló hangon ugattak... Lecroix elgondolkozott. Végre is ez a fiú igazán nem tesz mást, mint kockáztatja a nyakát, a gazdájáért, aki eltűnt.

Sokáig nézte a barnaképű fiút, ahogy ott állt előtte és pödörgette kis, hetyke bajuszát. És csak ezt mondta nagyon halkan:

– Jópofa vagy... Péter...

De hogy került a nyomuk Észak-Afrikába?

Miután Gaón túl lepihent a század, Péter elnyargalt északnyugatnak. Erre van az Atlasz felé vezető út első nagy oázisa, nyolcvan arab lakossal. Előhivatta a főnököt, aki remegve jött a rumi katona úr elé.

– Hogy hívnak téged, sejk? – kérdezte a gascogne-i.

– Abu ben Ikbár...

– Hallgass meg Abu ben Ikbár! Ha felmégy a dombra, láthatod, hogy száz katonával vagyok itt. Őrjáratba kell mennünk az Atlaszig. Ez rendes vidék, minek mennénk oázisról-oázisra táborozni? Szépen pihenünk. Megkapjátok ajándékba azt a pénzt, amit az őrjárat útközben takarmányra költené, így nekünk nem kell kutyagolni ebben a melegben, neked meg a többi oázis főnökének kifizetik a nyugtáinkért a takarmány árát, mintha valóban vettünk volna. Itt a nyugta, aláírok vagy tizet. Ülj lóra és nyargalj végig valamennyi oázison az Atlaszig, mindenhol adj át egyet. De a sejknek odaadd, mert nem váltják be, csak attól a sejktől, amelyiknek a nevét és oázisát ide felírtam. Ha egyet nem adsz át, mindannyian bajba kerültök. Az elsőn áll a tied, negyven frank. Megértetted? A második oázis melyik északra?

– Muherzin... utána Jof el Szafra...

És bemondta az oázisokat, Péter sorban kitöltötte a nyugtákat. Utolsónak a Bisztra törzset diktálta be a sejk. Ilyen üzlet nem ritkaság a sivatagban. Olykor az őrmester és a sejk az ilyen zab, takarmány és egyéb üzleteket felesben bonyolítják le. Végre is sok őrjáratot küldenek, ami csak tessék-lássék. Ilyenkor a katonák pihennek valahol két napot, alig kell takarmány és az őrmester egy sejkkel meg egy nyugtával elintézi a dolgot. Két ember keres és senki sem fizet rá.

– De egyet mondok, sejk: lóhalálában nyargalj végig ezeken az oázisokon és meg ne tudják a később erre járó katonák, hogy nem voltunk itt, mert akkor engem, téged és a többi főnököt is elvisznek követ törni, sok évre!

Miután a katona elment, a sejk észak felé nyargalt. Minden oázisban hagyott egy nyugtát és valamennyi sejk eskü alatt tanította meg a népét, hogy erre egy század rumi járt.

A szpáhik és a vadászok, akik erre üldözték a századot, minden oázisban nyomról nyomra követték – a nyugtát, mely egy szál katona nélkül futott előttük. Minden oázisban valamennyi arab eskü alatt vallotta, hogy a század erre járt.

A zászlóaljparancsnokság, a vezérkar, sőt a hadügyminisztérium legtapasztaltabb tisztjei sem értették ezt a csodát. Egy egész század, gépfegyverestől, öszvérestül, szekerekkel, munícióval együtt eltűnt.