4.

– Hol van... aki... főzte? – kiáltott Levin.

A katona egy percig zavartan nézett.

– A kantinban... egy szakács...

– Látnom kell. Beszélni akarok vele! A tanítványom... Hogy hívják?

– Gourchy.

– Olyan tanítványom nem volt!

– Hol tanított maga? – kérdezte az egyik rab.

– Én Levin vagyok – mondta az ősz gourmand megvetően, és felénk fordult.

– Magyarázzák meg ennek, hogy mit jelent ez a név még ma is.

Mind a hárman lesütött szemmel hallgattunk arról, hogy Levin neve mit jelent még ma is.

Öt óra után kisétáltunk, és szemünk-szánk elállt minden lépésnél.

Egy térségben a rabok és az őrök azzal a bizonyos krikett nevű játékkal szórakoztak, ami nagyvárosban a jobb módú polgárok körében divatos. Közben egy legény italt hordott ki a kantinból, és a játékosok nevetnek, lármáznak.

Valahol a rádió szól, és vidám énekhangok hallatszanak. Arrébb kuglipálya. Mindenhol pipa füstöl, mindenfelé hordják az italt, és a fullasztó hőségben zsírfényű, vidám arcok vigyorognak a telt poharakra.

– Mi? – kérdezte Senki.

– Hm... – jegyzi meg Hopkins.

– Hát igen – fejeztem be csendesen.

Megértettük egymást. Itt valami egészen furcsa ügy van a háttérben. A francia gyarmati hadsereg nem híres arról, hogy üdülőtelepeket létesít bűnös közlegényei számára.

Bemegyünk a kantinba.

Majd kiesek az ajtón! Soha ilyen kantint! Fényezett bútorok, kényelmes karosszékek, selyemfüggöny, bárpolc, képek a falon és egy néger mixer.

Istenemre, fémből készült koktélkeverőt ráz, és jégszilánkokat készít négy pohárba, citromhéjat is vág sorba, és végül betölti az italt.

Ez a büntetőtábor!

A sarokban zongora, és elnyűtt szalonruhában egy ember érzelmes dalokat játszik...

Ez volna Igori? Afrika legrettegettebb Compagnie Discipline-je? A szörnyű hírű büntetőtábor?

Most megfordul a zongorista. Nagy petyhüdt arcú, álmos szemű, sápadt, kövér ember... Mintha fejbe csaptak volna. Kvasztics.

Hopkins felkiált. De a zenész keresztülnéz rajtunk, mint aki sose látott bennünket, azután tovább játszik.

A Tanár úr volt. Kvasztics Fedor, a rovott múltú hajóorvos, aki legutóbb Afrika felét bejárta velünk egy bűnügyből kifolyólag.

Kvasztics! De hisz ez még tiszteletbeli katona sem volt!

Bizonyára oka lehet rá, hogy nem ismer fel bennünket. Ilyesmi lehetséges. Magunkfajta emberek gyorsan megértik egymást. Valamiért jobb, ha tisztulunk mellőle. Értjük. Nem kíváncsiskodunk. Elfordulunk a zongora irányából, és leülünk.

Kvasztics Fedor Oran kikötőjében mint bárzongorista és háziorvos ismert tagja volt az alvilágnak. A cári időkben az orosz flottánál volt orvos, azután mindenféle kábítószerek egyre lejjebb vitték a züllés útján, amíg egészen posványba nem merült. Azóta jó barátságban van velünk. Íme, egy szomorú emberi sors.

– Mit szólsz? – kérdeztem Senki Alfonztól. – A Tanár úr!

– Valami szélhámosság történik itt. Igaza lesz Francis Barrénak. Ha a Tanár úr nem akarja, hogy megismerjük, akkor bizonyára oka van erre, és amíg nem magyarázza meg, addig nem foglalkozunk vele.

– Tehát nem ismerjük – dünnyögte Hopkins, és a kantinos felé fordult, aki odajött az asztalunkhoz. – Mit lehet enni?

– Amit akartok...

...Hihetetlen volt, amit láttunk. Mintha valami kedves montmartre-i nyári vendéglőben volnánk pünkösd vasárnapján.

– Ki az, aki zongorázik? – kérdezte Senki Alfonz, és Kvaszticsra mutatott.

– Egy zongorista. De orvos is amellett. A kórházban Winter tanár mellett gyógyít...

Hogy került ide Kvasztics? És mi ez itt, kérem? A rabok együtt isznak, kártyáznak az őrökkel. Láttam egy súlyos kényszermunkára ítélt rabot, legkevesebb, ha száz kiló volt, de állítólag az esős évszak közben fogyott valamit.

– Nekünk... nincs pénzünk... – mondja Tuskó a vendéglősnek.

– Dehogy nincs! A százados úr szerint ezen az istenverte helyen legalább pénze legyen az embernek. A gazdasági hivatalban ül egy káplár, az ad mindig, ha kell, amennyit akartok. De nincs rá szükség.

Itt mi van?! Összenéztünk, mint a hülyék.

– Mit csodálkoztok? – kérdezi egy vékony kis káplár mellettünk, és halkan dúdolgat.

– Mondja káplár... ez mióta van így?

– Legalább öt éve. Nem szabad, hogy híre menjen, mert mindenki ide kívánkozna. Ezért majd olyan leveleket kell írni, hogy rosszul bánnak veletek, meghaltok rövidesen, meg ilyesmit.

És dúdol egy keveset, amint becsukja a száját.

– Csuda dolog ez!

– Igen! Ez csuda! – bólintott a vékony káplár. – Csak nem kell kérdezősködni, nem kell a szájat másra használni, mint evésre, akkor csuda.

Az utolsó szó után máris énekel. Ez egy idióta!

– És ha valaki tudni akarja, hogy miért van ez a mennyország?

A káplár elkomorodott.

– Aki tudni akar valamit a mennyországról, az odakerülhet.

Senki Alfonz nevetve vállat vont.

– Nem vagyok kíváncsi természetű, és a barátaim se. Hozzál vörösbort, vendéglős!

A káplár koccintott velünk.

– Rendben van. Értjük egymást. Azt mondják, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Nahát, itt ez fordítva van: aki kíváncsi, az fiatalon meghal Igoriban...

Oly vékony volt az az ember, olyan alacsony és bárgyú képű, mintha fejletlen kamasz járna katonaruhában. Peckesen továbbment és dúdolt.

– Ez a káplár pofozni való pofa – jegyzem meg.

– Ki mondta, hogy ez káplár? – kérdezi Senki Alfonz.

– Láthattad a rangjelzésén.

– Altiszti tanfolyamra csak azt veszik fel, aki legalább egy méter nyolcvan magas.

Ördöge volt! Erre én is rájöhettem volna.

Most egy suhanc lépett be a kantinba. Ezt az arcot már láttam valahol! Kissé sápadt, szomorú fiatalember volt, katonaruhában. Csinos kölyök volt, és egészen fiatal. Hogy kerül az ilyen a légióba? És hogy jön a Compagnie Discipline-hez? Nem látszott a szemén, hogy felismer bennünket, pedig nekem úgy rémlett, hogy találkoztam már vele.

– Te! Ezt a kölyköt már láttam valahol!

– Én is! – mondta Hopkins.

– Én nem ismerem – mondta Senki Alfonz, és vállat vont –, de fiatal katona, az biztos.

– Hé, fiú! – kiáltottam. – Gyere csak ide!

Ijedten nézett ránk.

– Mit akarnak?

– Hol találkoztunk mi már?

– Igazán nem emlékszem – felelte, és gyorsan kiment. Amikor hátrafordult és meglátott bennünket, sietni kezdett.

– Álljon meg, kérem! – szólt utána Alfonz.

Riadtan engedelmeskedett.

– Mi hárman Manson erődből jöttünk – mondta. – Ez itt Thorze, ez John Fowler, és én vagyok Senki Alfonz.

Egy másodpercig ide-oda jártatta a tekintetét rajtunk.

– Nem tudom – hebegte –, sietnem kell...

– Várjatok! – mondta Senki Alfonz, és a suhanc után ered.

Mit akar ettől a kölyöktől? Már este van, rég elmúlt a takarodó ideje, de itt senki sem törődik ezzel.

Részeg, nevető, daloló emberek ténferegnek mindenütt. Rikácsolás, verekedés, hörgés, zsivaj tölti be a fojtogató forró éjszakát...

Bemegyünk Hopkinsszal a barakkba, és lefekszünk.

– Hol van Potrien? – kérdezem.

– Talán hiányzik neked?

– Nem... de úgy eltűnt egyszerre.

Jó félóra múlva jön Senki Alfonz. Nem szól egyikünkhöz sem. Lefekszik.

– Hé, te – mondja Hopkins. – Talán kegyeskednél ugatni valamit?

– Mit?... Nem történt semmi.

– És mi a terved?

– Az, hogy alszom, ha hagytok – felelte dühösen.

– És a leány? – kiáltottam. – Aki bízik bennünk?

– A leány majd segítséget kér, ha szüksége lesz ránk.

– Miféle hülyeségeket beszélsz! Oranból kér segítséget?!

– Miért Oranból?

– Mert ott van! – kiáltottuk egyszerre.

– Tökfilkó. Egy perccel ezelőtt beszéltél vele. Az a fiatal fiú a katonaruhában Yvonne Barré!