3.

Senki Alfonz gyorsan zsebre vágta az írásokat.

De elkésett! A kormánybiztos meglátta! Leugrott a lováról és egyenesen felénk tartott. Mire odaért, már merev vigyázzban álltunk mind a hárman.

Szorosan összefogta magán a lebernyegét. Csak itt-ott csillant ki a fényes tengernagyi ruha egy-egy aranyzsinórja vagy kitüntetése, a szövet ráncai mögül.

– Jó napot, légionista urak – mondta jeges gúnnyal. – Miféle államellenes tervezgetést zavartam meg? Nem tudnak felelni? Ismerem magukat jól! Tudom, hogy milyen három ember áll itt...

Hatáspauzát tartott, azután a lovaglóostorával egyenként a mellünkre bökött.

– Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Csülök... Azért szálltam partra, hogy kissé megnézzem magukat... De nem voltak a táborban... – Ránk rivallt. – Mit keresnek itt?! Mi?!!

Senki Alfonz felelt:

– Néhány beteget szedtünk össze, excellenciás uram, akik a tábor környékén estek össze.

– Úgy... és miért nem tértek nyomban vissza a táborba?... Miért dugták a fejüket össze?

– Megpihentünk kissé!

– Konspiráltak?! Ostoba gazfickók, azt hiszik, hogy szembehelyezkedhetnek a parancsnokaikkal?! A törvénnyel!? Maguk Laméterrel cimborálnak, aki a fongi törzshöz akar jutni, hogy a franciák ellen vezesse őket.

Hallgattunk.

– Nézzék – folytatta szelídebben. – Jól tudom, hogy bátor, mindenre elszánt emberek. Tudom, hogy amit eddig tettek, arra ezer közül egy ember ha képes. Kár magukért. Sokra vihetik, ha hűségesek hozzám... Csak maguktól függ...

Várt.

– Nos? Egy hazaáruló rászedte magukat. Még nem késő. Bizonyosan valami eszeveszettségen törik a fejüket, ami a halálukat jelenti. – Alfonzhoz fordult. – Beszéljen. Úgy látom, hogy maga a legokosabb köztük.

Ebben véletlenül tévedett. Pedig már beszélgetett egyszer velem.

– Excellenciás uram, mi boldogan állunk szolgálatára. Ez nem is jelent változást számunkra.

– Hogy érti ezt?

– Most is készen állunk, hogy bármikor az életünket áldozzuk Franciaországért.

– Eh!... Önök itt írásokat nézegettek?

– A szeretőm levelét olvastam.

– És ha azt mondanám, hogy mutassa?...

– Azt kívánná excellenciád, hogy egy hölgy bizalmas közlését megmutassam? – kérdezte finom, udvarias mosollyal.

– Maga nem regényhős, hanem légionárius.

– És mint ilyen, természetesen gentleman.

– Szóval, ha megparancsolnám, hogy mutassa azokat az írásokat?!

– Parancsolja excellenciád? – kérdezte félig lehunyt szemmel, halkan, alázatos mosollyal, és...

És nekem hideg karcolta végig a gerincemet.

A kormánybiztos kitűnő emberismerő volt. Egy pillantást hátravetett, mint aki sajnálja, hogy kíséret nélkül jött.

Mi lesz, ha megparancsolja, hogy adja át Senki az írást?... Jól tudtam, hogy nem fogja átadni, és mi sem tennénk.

Három szempárba nézett bele kutatóan a kormánybiztos.

Mit olvashatott ki, nem tudom.

– Tehát nem parancsolom meg, hogy átadja az írásokat. Tartsák meg az ostoba titkaikat. De mától kezdve vigyázzanak magukra!... Ezt jegyezzék meg, különösen maga! – Alfonzra mutatott. – Maga... maga gentleman...

Ezután lóra kapott, és elnyargalt.