6.

Befejezett tény volt, hogy betörünk a raktárba. Nehezen telt le a két hét. Levinnel együtt! Kissé kényelmetlen és unalmas volt a börtönélet. Különösen a hideg éjszakák miatt. Nem mondom: büntetésünk leteltével játszva megsütöttünk volna egy teljes kardhalat (vágott burgonyával á la Broudier), vagy bármelyikünk elkészít kívánatra egy marinírozott tojást húslével, sőt ha nem megyünk el az életveszélyes fenyegetéseknek már-már kiviteli stádiumáig, elsajátítjuk a felfújt tüdővagdalék nevű étel készítési módját is, de mindez alig enyhített valamit a cella sivárságán.

A két hét leteltével nyomban hozzáfogtunk a betörés előkészületeihez. A teveistálló mélyén néhány altiszti kard hevert egy kötegben. Vastagon belepte őket a rozsda. Ezek közül az egyiket Hopkins gondjaiba vette. Nagy nehezen kihúztuk berozsdásodott tokjából, közben Senki Alfonz egy rejtélyes megjegyzést tett:

– Még szükséged lesz egy ilyen kardra.

– Miért?

– Meglátod...

– Nem magyaráznád meg jobban?

– Nem.

A kardot eltörtük, és egy fenő segítsége révén elsőrangú feszítővas lett. Fogót és reszelőt Hopkins a kantinban szerzett. Nem tudom, hogyan.

A kantinos sem.

– Most bejutni a raktárba, külön mutatvány. Egy kérdés van, hogy honnan szerzünk alibit.

– Hm... Ez nehéz...

Ha rájönnek a betörésre, mindenkinek igazolnia kell az alibit.

– Legyetek egy óra múlva a kantinban – mondta Senki. – Én addig körülnézek, hogy lehetne alibit találni.

– Rendben van.

Egy óra múlva Senki Alfonz vidáman jött az asztalunkhoz.

– Van alibi – mondta olyan hangon, mintha a zsebében hozná.

Ez úgy történt, hogy este kimenőt kaptunk, mert tizenkét órás szolgálat kezdődött éjjel háromkor. A negyedik szolgálatos egy Wurm nevű asztalos volt. Kissé hebegős és részeges közlegény, aki negyedik évét szolgálta a légiónál.

– Szelimhez megyünk – mondta Senki Alfonz –, gyere velünk. Mi fizetjük.

Wurm boldog volt. Pedig előzőleg már jócskán ivott a kantinban is.

Az agg Szelim kávéfőző volt, de italt is árult a putrijában, Manson hegyi falu legvégén. A sátor formájú agyagkunyhót szívesen keresték fel a legionáriusok. Egy vörös és sokszögű üvegben mécses lógott a tetőről, a földön néhány gyékény és párna; ennyiből áll a berendezés. Ezenfelül egy kerek falióra is díszítette a helyiséget. Európában csak konyhában látni ilyent.

A falióra volt az alibi.

Ide invitáltuk be a félig már amúgy is kótyagos Wurmot. Amikor megérkeztünk, éppen bóbiskolt az ősz szakállú Szelim. Naphosszat szunyókált, mert elmúlt kilencven éves. Először a kávéfőzőjéhez nyúlt. Durván rászóltam:

– Nem kell a pocsék kávéd! Igazi arab italt adj ide! Pálmabort!

– És jól vigyázz, hogy éjjel háromkor szolgálatban legyünk – figyelmeztette Senki Alfonz.

– Uram! Éber leszek, és ez a gépezet, házam büszkesége, minden negyedórában elmondja Allah akaratából, hogy mennyi idő múlt el.

Szelim házának büszkesége ekkor kilencet jelzett.

– Egészségetekre, fiúk! – kiáltottam. – Az első poharat fenékig!

Kiittuk.

– A zászlóra!

Ezt is fenékig kellett kiüríteni. Ez általában minden pohárnál így adódott, hogy nem hagyhatunk a pohárban, ha igaz emberek vagyunk. No, és mi azok voltunk!

A kantin vörösborára gyors tempóban lehajtott pálmabor hatása rendkívüli volt. Ezenfelül Wurm poharába némi rum is került valahogy, amíg félrefordult, és ez a keverék villámcsapásszerűen hat.

Wurm fél tízkor hanyatt feküdt, horkolt és hörgött.

Szelim bóbiskolt. A kilencvenéves emberek mélyen bóbiskolnak.

Senki Alfonz lábujjhegyen az órához ment. Most készült az alibi.

Az óra mutatóját háromnegyed háromra toltuk előre.

Fél tíztől.

Egy perc múlva működni kezdett az ütőszerkezet.

Ekkor már a földön feküdtünk mi hárman is, és horkoltunk.

– Uraim! – rikácsolta a felriadt Szelim – siessetek! Jó tíz perc az út... Három óra lesz azonnal...! Szolgálat!

Felugráltunk, mintha most ébrednénk.

– Hej, Wurm!

Nehéz volt életet verni belé. De verni tudunk. És fontos volt az alibi miatt, hogy kijózanodjon néhány másodpercre.

– Hej, Wurm! – kiáltottam, és kissé fejbe ütöttem.

– Hej – kiáltotta Hopkins, és biztatóan a vállát veregette. (Wurm másnap egy hétre a gyengélkedőbe került, mert a lapockáján, nem tudja, mitől, egy porc levált.)

Senki Alfonz leöntötte egy vödör vízzel.

Ettől feléledt kissé.

– No... – mondta csodálkozva, és kinyitotta a szemét.

– Siess! Három óra lesz mindjárt!

Nem segítettünk rendbe hozni a felszerelését. A legionárius remek kiképzése nála is bevált. Másodpercek alatt menetkész volt, mámoros állapota dacára. Közben többször az órára nézett.

– Jó lesz futólépésben... menni... – motyogta.

– Miért nem... előbb... ébresztett... ez az... ördög...

Szelim, akit ördögnek nevezett, már átvette a pénzt, és ismét bóbiskolt.

– Futólépés!

Nekivágtunk.

Senki Alfonz, aki utoljára maradt, az alvó Szelim mögött gyorsan helyretolta a kismutatót, az időnek megfelelő helyre.

Ismét háromnegyed tíz volt. Az öreg most már bóbiskolni fog reggelig. Mi rohantunk.

– Ki... kissé... elaludtunk... – lihegte Wurm, és megbotlott valamiben.

Az én lábam volt ez a valami. Nagyot esett és káromkodott. Szétgurult mindene. Keservesen nyögött a földön.

– A mindenségit! Szedjétek össze a holmiját, és hozzátok rendbe...! Három óra! – kiáltotta Senki Alfonz.

Amíg látszólag a fegyverét és sapkáját keresgéltük a sötétben, Wurm lassan elaludt az út mentén.

Erre vártunk. Letakartuk egy köpennyel. Szépen, ütemesen hortyogott.

Tízre járt. Most aztán előre! Egy kiugró szikláról az erőd falán át a törzsépület tetejére értünk. Errefelé szokott kiszökni a legénység. Újabb öt perc múlva az épület mögött lemásztunk a mosókonyhába, és a szellőzőablakon át újra feljöttünk. A gazdasági hivatal folyosóján voltunk.

A raktárkaput csendesen feltörni három ilyen embernek, mint mi, semmiség. Pillanatok alatt nyitva állt. Senki Alfonz finom fehér keze boszorkánygyorsasággal tapogatta ki a zárat rögzítő, fontos csavarokat.

Én a három acélpántot szereltem le ezalatt zajtalanul, azután az egyik hatalmas szárnyat egyszerűen kiemeltem a tengelyéből. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nem sok író ért az ilyesmihez úgy, mint én, de ezt az esetet az ajtóval talán Shakespeare sem csinálja így utánam. Legalábbis nem ilyen zajtalanul.

– Előre... – suttogta Senki, és már felcsillant kezében a tolvajlámpa. A raktár fala mentén régig polcok és rekeszek. Középen irományokkal telt asztalon egy naplószerű könyv: ábécé sorrendben minden rekesz tartalmának a tulajdonosa.

Francis Barré... 242/193... VII.

Durva fehér szám minden polc felett. Hol a 242-es? Egy perc... és Barré csomagja a kezünkben van.

242.
Colonia: Igori
traveaux forcés
gyal. I. sz. 45. peloton
Francis Barré 108. sz.

A papírt Senki leszakította, és a zsákot átnyújtotta Hopkinsnak.

– Vidd... – súgta. – Előre. Wurm mellett találkozunk.

Hopkins ment. Most következett Levin csomagja, ebben volt a levél, amit rabtársunk Francis Barrétól kapott, és olvasatlanul eltett. Simán megtaláltuk ezt a rekeszt is.

– Itt van... – mondta Senki. – Siess Hopkins után. – És leszakította a másik cédulát is.

– És te?

– Én az üres rekeszekbe más zsákot teszek ezzel a két cédulával. Hogy ne tudják, milyen poggyász tűnt el. Majd Dimitrov és Rivelles zsákját teszem a két üres rekeszbe. Azután végignézek mindent, hogy nem hagytunk-e valami nyomot. Siess!

Mentem. Nem szívesen, de Senki Alfonznak nehéz ellentmondani.

Visszatértem Wurmhoz... Simán ment minden. Tuskó már az alvó mellett guggolt, és pont tizenegykor ott volt Senki is.

Ezen az éjszakán, azt hiszem felállítottuk a nehézsúlyú betörés világrekordját. Egy óra alatt behatoltunk a gazdasági hivatalba, feltörtük a raktárt, és visszatértünk „bázisunkhoz”. Wurm úgy hortyogott, hogy óvatosságból a szájára tettünk egy hátizsákot.

Először Francis Barré poggyászát kutattuk át. Olyan holmikkal volt tele, amiket nem vihet a büntetőtáborba. Elsősorban könyvek.

Magam is sokat olvastam, többek közt Gil Blast, Genovevát és, mint már említettem, Roccambole szerelmeit, de a fenti tudományos műveken kívül számos alkalommal elolvastam Lohengrin, a hattyúlovag történetét is, ami mai műveltségem alapját képezi. Ez a Francis Barré éppúgy szerethette az irodalmat, mint én. Sok versírót olvasott. Valami Dante(?), Puskin nevű meg Browning. Ez az utóbbi nemcsak író, hanem revolvergyártással is foglalkozik.

Más semmi. Illetve egy leány képe. Múlt évi dátummal.

„Yvonne!” – ez áll rajta tollal. A húga ez, aki írt Tuskónak. Yvonne Barré.

Csodaszép hölgy volt. Okos, úri, finom, kissé szomorú, nagyon kedves arcú. Senki Alfonz különösen sokáig nézte a képet.

– Milyen szép – suttogta csodálkozva.

– Emlékeztet egy filmművésznőre – mondtam –, aki annyira belém szeretett, hogy valósággal őrült volt.

– Épeszű nem lehetett, az biztos – dünnyögte Tuskó Hopkins, akinek műveletlenségét mi sem mutatta világosabban, mint éppen ez az otromba megjegyzése.

Senki Alfonz zsebre tette a fényképet, amihez nem volt joga, és hozzáláttunk Levin csomagjához...

Ez már érdekesebb volt.

Elsősorban kétszáz különböző étlap került elő, aranyozott bőrkötésben. Bizonyos ételek aláhúzva ceruzával, némelyik mellett felkiáltójel! Azután néhány díszes festéssel ellátott tortalap, egy csomag fogpiszkáló és sok kanál, kés, villa, különféle éttermek jelzésével. Majd rejtélyes módon egy halcsontból készült, régimódi női fűző került elő Levin zsákjából, és ez volt ráírva vastag betűkkel, mintha ecsettel mázolták volna fel:

par
Maitre Levin
SOUVENIR

E bájos hölgy, a fűző terjedelme után ítélve, több mint kétszáz font lehetett.

– Ide nézz! – kiáltotta Senki Alfonz.

Egy színes, puha fedelű könyvet húzott elő a zsákból. Színes betűkkel ez állt rajta:

A NAGY
LEVINNEK
hálás
TANÍTVÁNYAI
KÉTSZÁZ ÉTEL ÁBRÁND

Kétszáz különböző étel készítési módját tartalmazta a könyv, „Levin módra”. Belső fedőlapján egy fénykép, amely a mestert és tanítványait ábrázolja. Tizenhat évvel ezelőtt készült a kép, ez kiderült a nyomtatott évszámból. A mester húsz tanítványa körében egy széken ült a csoport közepén. Valamennyien fehér szakácskötényben, fehér bóbita és... Mi az ördög? Mintha hálóruha volna! A térdig érő, mellet fedő kötény alatt csíkos nadrágszár, könnyű, csíkos kabát. Pizsamában főznek?

A legnagyobb meglepetés mégiscsak a tizenhat évvel ezelőtti Levin. A nagy Levin, aki ma gondozatlan, toprongyos, borostás, elhanyagolt, mint valami útszéli csavargó. És itt van a tizenhat évvel ezelőtti Levin! Bizonyára fénykorában!

Micsoda meglepetés!

Pontosan olyan gondozatlan és toprongyos volt fénykorában, mintha csak tegnap készült volna róla a fotográfia!

– Ki lehetett ez a Levin? – tűnődött Senki Alfonz, és hosszasan nézte a képet a lámpa fényénél.

– Valami szakács – vélte Tuskó.

– És kik a tanítványai?

– Kukták – feleltem találóan.

– Inkább útonállóknak nézném őket.

Csakugyan eléggé vegyes társaságnak látszott Levin mester tanítványainak koszorúja.

– Itt van!

Egy piszkos boríték került elő a hátizsák mélyéből. Francis Barré levele. Amit Levin olvasatlanul őrzött holmija között.

Nem is tudom, miért lettünk annyira izgatottak. Mi közünk Barréhez? Alfonz felbontotta a levelet, és a válla felett mindketten olvastuk:

„Levin!

Ezt a levelet egy bennszülött leány csempészi a postához. Csak néhány sort írhatok, sajnos, kevés a lényeghez, és én beteg vagyok. Nagyon. Mint foglyot őriznek Igoriban, de nem a traveaux-ra ítéltek között. A világ legnagyobb gazsága történik itt... Istenem, hogy írjak meg mindent... mindent...? Nem csatlakoztam hozzájuk, ezért fogva tartanak... A lényeget magam sem tudom... Mesebeli összegekkel megvesztegetnek mindenkit, aki rájön. Én csak Pittmannak köszönhetem az életemet... Pittman nem halt meg... Szökött legionárius! Nagy lázam van... Húgomnak juttassa el ezt a levelet, ő majd megmozgatja a katonai hatóságokat... Feljelentést nem szabad tenni. De nekünk sok magas összeköttetésünk van... Az én apám igen magas rangú tiszt. Azonnal intézkedjék... Franciaországról van szó. Sajnos, nagyon beteg vagyok, és zavaros előttem minden... Könyörgök, sürgősen tegye meg, ami módjában van Franciaországért és az ön

Francis Barré bajtársáért.”

– Igazán lázas lehetett – mondta Hopkins.

Senki Alfonz nem szólt semmit. Cigarettára gyújtott, aztán betette a levelet a szakácskönyvbe.

– Mit szólsz az esethez? – kérdeztem, mert idegesített ez a bamba hallgatás.

– A leány nagyon szép – felelte.

– Ez igaz – hagytam rá.

– Hülyék vagytok? – kiáltotta Hopkins dühbe gurultan. – Azért csináltuk ezt az őrültséget, hogy egy szép nőről meséljetek?

Ilyen alak volt. Itt a légióban a legócskább ember is felsóhajt olykor, vagy dúdol egy régi nótát, és minden katona szeme különösen szomorú lesz, ha nőkről van szó. De ez a Hopkins csak a szórakozásnak él. Ezt nem érdekli más, mint a lopás és a verekedés.

– A levelet természetesen lemásoljuk, és elküldjük a lánynak – mondta Senki. – Azután érdekes lenne tudni, hogy mi van ott Igoriban... Nem?

És újra előveszi a női képet. Az bizonyos, hogy szép.

– Ostobaság – mondta Hopkins. – Ha Igoriba induló transzportba jutnék, hát felkötném magamat.

Senki Alfonz nagy, csillogó fekete szemével a messzeségbe néz. Orrcimpái finoman megrezdülnek. Olyan most, mint egy álmodozó tigris. Jóképű férfi. Szabályos, érdekes arcáról annyi halálos hidegség, idegenszerű nyugalom áradt, hogy az ember akkor félt tőle a legjobban, ha mosolygott.

– Nem is transzporttal akarok Igoriba menni, hanem megszöknék.

Tuskó Hopkins felállt, leporolta magát, és odaszólt nekem:

– Ez hülye lett... Gyerünk.

Ilyesmi igazán csak Senki Alfonznak juthat eszébe! Elszökni a légióból, ítélet nélkül, önszántából a legmesszebben fekvő, legrosszabb hírű büntetőkolóniába látogatni?!

– Akkor jobb, ha elfogatod magadat. Biztosabban eljutsz Igoriba, mint egyedül.

– Ez sem rossz – felelte szelíden, és cigarettára gyújtott.

– Na gyerünk – dühöngött Hopkins.

– Igazad van – hagytam rá bölcsen. – Mi nem veszünk részt ebben az őrültségben.

– Mondtam, hogy szükségem van rátok? – kérdezte ajkbiggyesztve.

Ez olyan szemtelenség volt, hogy nem is feleltünk.