2.

Sorakozónál kiderült, hogy három ember hiányzik.

A hadnagy azonnal megállapította, hogy három tevét loptak az éjszaka. Szökés! Perceken belül tudják, hogy kik a szökevények. A tevenyomok világosak: az egyik dél, a másik nyugat, a harmadik észak felé indult útnak.

– Mi a véleménye, mon chef? – kérdezte az őrmestert. – Csak két üldöző csapatot indíthatunk. Ezek ravasz fickók lehettek!

– Egyszerű, hadnagy úr. Aki észak felé ment, az vagy felfordul, vagy úgysem menekülhet.

– Tehát egy-egy üldöző csapat indul dél és nyugat felé, több az erőd létszámából nem telik. Amelyik hamarabb visszaér, az elindul északra, és megkeresi a harmadikat.

– Oui, mon chef!

...Másnap délben az üldözők elérték Thorze-t. Az amerikai egy pillanatig úgy érezte, hogy a sík terepen közeledő huszonöt ember ellen felveheti a harcot egy domb mögül, de aztán inkább letett erről. Ha egy lövést tesz, már biztos a halálos ítélet. Megadta magát.

Estére a másik csoport beérte Francis Barrét. Amikor már a földön feküdt aléltan. A víztömlője lyukas volt. Úgy látszott, hogy nem éri meg a másnapot. Két állat közé erősített hordágyon vitték vissza.

Most azután az egyik harmincas csoport sebesen a harmadik után, északra indult. Ennek két nap egérútja volt, de a reménytelen szaharai terepen. A nyomai világosan látszottak a homokban.

Másnap még mindig a messzeségbe kanyargott előttük a sok apró folt, egy teve patája.

– Fél napig talán bírja a szomjúságot. Két tömlőnél több vizet nem visz a teve.

– Istenverte skót bendője lehet.

Pittmanról tudták, hogy nagyon erős. Ötven fok meleg lehetett, és fullasztó por szállongott a sivatag felett. Egy kis légáramlás elég lett volna ahhoz, hogy elfedje az üldözött nyomát. De a szerencse, úgy látszott, nem kedvez Pittmannak.

– A fenébe is! – krákogott fuldokolva az őrmester – jól tudja a bitang, hogy nem menekülhet, mégis nyargaltatja az embert! Összetöröm a csontját!

A tevenyomok továbbra is csak kanyarogtak előttük a messzeségbe vonuló dombhullámok mögött, és lassan vérszínűvé változott a nap, szürkült az ég....

– Ott van!

Az egyik katona kinyújtott kézzel a távolba mutatott, ahol egy tarka, hosszúkás folt látszott. Tevés alak lehetett csak.

– Előre!

Vad nyargalással igyekeztek a dűnéhez, két részre osztva a harminc embert, hogy bekerítsék Pittmant, aki a domb mögé siet. De most megvan!

Azonban amerről Pittman eltűnt, a pokol fogadta az üldözőket.

Egy sortűz. Egy harci ordítás száz torokból... Rövid tusa.

A dombok mögül kirohanó beduinok percek alatt végeztek azzal a néhány katonával, akiket a sortűz megkímélt.

Izmin sejk visszatolta hüvelyébe a handzsárt.

– Allah nagy. Egy csapat rumi kutyával több ég most a gyehenna tüzében.

– Sejk! – lépett elő Pittman a harcosok közül. – Azt üzented, hogy huszonöt fegyverért eljuttatsz engem az északi nagy vasúthoz. Harminc fegyver fekszik előtted a homokban, és sok hasznos tárgy, amilyen a rumiknak van.

A sejk egy másodpercig összeráncolt szemmel nézte.

Veszélyes pillanat volt. Pittman ezt jól tudta. Beduin rablófőnök szava nem szentírás.

– Sejk – mondta még csendesen –, a katonák megtudják majd, hogy én kiszabadultam, és akkor megint segít neked minden légionista szökevény, mert bíznak a szavadban.

A sejk megértette. Ha nem ismerte is azt a szót, hogy „propaganda”, azért tisztában volt a sivatagban szájról szájra kerülő hírek fontosságával.

– Úgy legyen, ahogy mondtam, hitetlen. Embereim elkísérnek, és kapsz ivóvizet, amennyi kell.

Egy óra múlva útra kelt nyolc tevés arab Pitmannal észak felé.