6.

Elment a jelentés. Egy hosszú-hosszú szikratávirat, amelyben a világraszóló szenzációt közölték a vezérkarral. Az „En avant” parancs már nem ad jeladást a harc kezdetére.

– Csak akkor – mondta Laméter –, ha a harc nemcsak megtorlást jelentett volna. Ha Rouban végleg bukott ember lett, akkor megszállják most Fongit, nem veszik tudomásul a leleplezést.

– Ennyi vért?... Feleslegesen.

– Én bízom most már – mondta a kapitány azután. – A kormánybiztos sem szeretné! Derék katona, aki csak a fongiak bűnösségének tudatában akart megtorlást...

...Alkonyatfelé ismét déli áramlás váltotta fel az esőt. Ötven fok körüli forróság szívta vissza a földből, dús gőzölgő felhőkben a vizet. Méteres gőzoszlopok szálltak fel, és záptojásszagú mocsárbűzt hoztak magukkal. Ilyen sirokkót még nem éltem át... A déli szél állandóan fújt, a szem fájt, a fülünkbe veszettül dobolt egy ér, és a csontok mintha szétfeszülnének, úgy nyilalltak.

De Surenne a kajütje kerevetén szivarozott, és Tuskó Hopkinsot hallgatta. A tiszteletbeli katonaság története nagyon tetszett a kormánybiztosnak, bár szörnyen fájt a feje.

– Te... jóízű fickó vagy... Megengedem, hogy rágyújts... Ejnye, hol vannak innen a szivarok...?

– És kereste.

De nem kerültek elő. Hopkins még hónapok múltán is minden vasárnap szívott egyet belőlük.

– Nem baj... igyál egy kis whiskyt...

Hopkins ivott.

– Pokoli este van, fiam – mondta a kormánybiztos.

– Fel a fejjel, excellenciás uram...

Ezen is mosolygott a kormánybiztos és megtörölte párás homlokát.

– Hát most eredj, és... helyezkedjél el éjszakára. Kapsz külön whiskyt.

És a zománcos ceruza az egyetlen rubinnal sebesen futott De Surenne kezében.

Whiskyt és szivart utalványozott Hopkinsnak.

A kormánybiztos nem bírt aludni. Négyszer-ötször is kiment a fülke elé. De a sárga büdös köd sűrűn tapadt a hajóra... Minden csepegett... A forró éjszakában lecsapódó pára lassú, nagy cseppjei rosszabbak a zápornál...

Csak az őrség lépései hallatszottak a kihalt fedélzeten. Hát itt meg kell veszni annak, aki nem vasból lett. Dühroham csiklandozta belülről az embert. Az ámokfutás vágya...

Aki ezt az éjszakát Nyugat-Afrika partján átélte, az sohasem felejtette el...

Néha egy lánc csikordult... Azután az ellenőrző tiszt léptei kopognak...

Az admirálisnak rossz éjszakája volt. Pillanatokra elaludt, zavaros álmok kínozták... Whiskyt ivott, és felállt, hogy járkáljon... De zúgott a feje... Zuhanva ült vissza az ágyába...

Berregett a telefon... Súlyos karja kinyúlt a kagyló után. És nagy-nagy szomorúság fogta el... Igen... A szuronyhenger... nem áll meg.

Mintha álmából jönne, jelentette egy tompa, kissé felindult hang.

– Távírdász jelenti 12 óra 5 perces vétel.

– Hallom.

– „Oran főhadiszállás 12 óra 5 perc. »Général du Négrier« parancsnokának: »En avant.« Az üzenetet háromszor megismételték. »En avant... en avant... en avant...« Igen?”

– Hallom... Azonnali rádióüzenet szárazföldi csapatokhoz: riadó, teljes menetkészenlét, járőrök azonnal indulnak, Bauvein százados tíz percen belül jelentkezzen nálam a hajón... Igen?

– Igen. Ismétlem...

Miután letette a kagylót, kihúzta magát. A hídra lépett. Köd és némaság... Kemény volt és nyugodt. A halántéka dörömbölt, és sajgott az agya, de most parancs jött, le kell rázni a sirokkót.

Tehát „En avant”... Vérbe, tűzbe borul minden... És ennek ő... az oka... ha becsületből, ha jóhiszeműségből is...

Nagy nyomás ült a szívén... Cseppek hullanak, és nagyon távol egy-egy lépés...

Parancs, az parancs. Támadni kell!

Kemény hangon szól bele a szócsőbe, azután egy másikba... Egy tiszt kiáltása süvít. Trombita recseg... Alarm...!

Pillanatok alatt minden matróz a helyén... Az ágyúk védőburkát lehúzzák. Nagy vizes rongyok szakadnak: a sárga köd oszlik, és a holdfényben fehéren, dermedt pálmákkal néz rájuk az afrikai part.

Csend és nyugalom... És néhány perc múlva vijjogó gránátok...

A páncéltorony sikítva fordul. Mezítelen, fényes acéltorkok állnak ki belőle.

Most a kapitányhíd mellett, jó hangosan, hogy felhallatszik a kormánybiztoshoz, két ember beszél. Tuskó Hopkins meg én.

– Én mondom neked, hogy tévedni emberi dolog! Na! Akármilyen becsületes embert be lehet csapni.

– Az nem igaz! A kormánybiztos úr visszahívta volna Mander századost. Meggyőződött volna, hogy nem csapták-e be... Nem lehet csak úgy egy üzenetre fel elindulni... Akárki telefonálhat vagy rádiózhat.

– Azt vissza kell hívni... – mondja újra meg újra hangosan Tuskó.

A tűzmester hangja recsegett:

– Irányzék négyszáz... tizenkettő...

– Fixez! – sivít most a kormánybiztos hangja.

Mindenki áll. De Surenne a parancsnoki hídon idegesen felveszi a telefont.

– Távírdász... olvassa el az üzeneteket, amik az éjszaka folyamán érkeztek.

És a távírdász felel.

– Az éjszaka folyamán nem vettem fel üzenetet...

Egy pillanat... Lerohan a hídról, és előttünk áll. Egész közelről néz az arcunkba.

Mi vigyázzban állunk. Rossz másodpercek.

– Nem tudom, mit kellene tenni. Felköttessem magukat, vagy előléptessem... Valamelyik maguk közül telefonált nekem!

Azután harsányan nevet, megfogja két ujjal az orromat, és rázza jobbra-balra.

– Micsoda fráterek... Szavamra... Hé! Tűzmester! Fújja le a gyakorlatot!... Rompez.

És megy a fülkéjébe.