3

– Azt mondd meg, hogy miért rohantál Pencroftra? – kérdezte Minkusz, az orvos, Kölyöktől. – Ez biztosan valami lélektani elváltozás.

– Nem tudom. Egyszerre forró lett körülöttem minden, nem is emlékszem rá, hogy mi volt...

Mögöttük nyikorogtak a kerekek, harsogtak a tipróláncos autók, csörömpölt a páncélos, pufogtak a hajcsárok botjai, amint a forró sivatagban nehézkesen törtetett előre a végtelennek látszó menetoszlop.

– Ez már velem is volt – mondta Nadov. – Egyszer Szmolenszkben, a búcsún annyit ittam, hogy két napig aludtam utána...

– Maláriád van – állapította meg Pilotte –, sokszor ilyen átmeneti rohammal kezdődik, azután egyszerre jön a hidegrázás.

– Lehet – hagyta rá a Kölyök. – Az bizonyos, hogy beteg voltam.

– Nem volt semmi ügyed ezzel a gengszterrel? – kérdezte Hlavács, a cipész. A találó gengszter nevet Pencroft kapta bajtársaitól.

– Nem! Soha... – mondta a Kölyök.

Azután már nem beszélgettek. Egyre forróbb lett a levegő. Egy sirokkószerű déli légáramlás elviselhetetlen főfájást és lomhán kavargó portölcséreket hozott... az öszvérek köhögtek és ordítozva kirúgtak, csattogott a korbács, pufogtak az öklök, a hajcsárok szitkozódtak. A kapitány elöl lovagolt, a rosszullét a dühvel összekeveredve émelygett benne, és minden varrat külön fájt a koponyáján. Időnként a nyeregtáskából üveget húzott elő, és ivott.

Egy szokatlanul nagy homokdomb árnyékában letáboroztak. Képtelenség volt továbbmenni. Az egyik teherautó hajtókarja eltörött, hosszú szerelésre volt szükség. A lovak és öszvérek vakon bukdácsoltak...

Galamb örömmel konstatálta, hogy itt sok kiváló alkalom kínálkozik a halálra. A tízezer dollárt már hozzátartozói zsebében érezte. Valahogy nem fájt a halál. Akiknek nem fáj az élet, azok a halál gondolatát is könnyebben viselik el.

Gondolta, utánanéz Troppauernek, aki még mindig nem állt a lábán.

– Te... – Kölyök szólította meg.

– Mi van, fiú?

– Beszélnem kell veled...

– Parancsolj, pajtás...

– Nagy titkot akarok rád bízni...

– Hagyjuk ezeket, öregem. Meg vagytok tisztára háborodva a titkaitokkal... És mért pont engem szemeltél ki? Figyelmeztetlek, hogy léha, felületes, komolytalan fráter vagyok, fecsegő, pletykás és megbízhatatlan...

– Kérlek... ne alakoskodj... Gyere egypár percre külön a többitől... Most tudom, hogy őrszolgálatban van a gazember... Nyugodtan beszélhetünk... Úgyis el fognak tenni láb alól... Neked kell mindent elmondani...

Olyan szomorú és kétségbeesett volt, hogy Galamb megszánta. A mindenségit a titkoknak és rejtélyeknek!

– Hát gyere, fiú, de kérlek, ne vágj állandóan ilyen siralmas képet...

Leültek egy távoli domb árnyékába.

– Párizsban az egyetemre jártam – kezdte a Kölyök. – Igazán vidám ember voltam, pedig sokat éheztem, de a nyomor nem számított, a diákélet szép volt, derűsen láttam a jövőmet, és... Ekkor megismerkedtem egy nővel...

– A baj mindig így kezdődik – jegyezte meg nagyképűen Galamb, és ujjain keresztül átengedte a port egyik kezéből a másikba, miközben arra gondolt, hogy jó lenne, ha itt maradna a sivatagban homokórának.

– Ez a nő megígérte, hogy elősegíti a karrieremet. Van egy kitűnő barátja, bizonyos Henry Grison...

– Kicsoda?

– Henry Grison... Miért ijedtél úgy meg?

– Ezzel az úrral találkoztam...

– Hol?

– Egy érdekes házban... Pizsamában fogadott, a földön...

Kölyök nézte...

– Én tudom... hogy te ki vagy... – És rövid szünet után mereven Galamb szemébe nézett, majd így szólt: – Batalanga.

Nagy hatást várt. Galamb igen bután nézte. Azután megfogta a fiú homlokát.

– Lehet, hogy ebben igazad van, de nem ártana, ha megmérnéd a lázadat...

Kölyök mereven és gúnyosan nézte, azután újra, szinte szótagolva ismételte:

– Ba-ta-lan-ga!...

Mit akarnak tőle? Most ez a legújabb. A Batalanga!

– Nagy komédiás vagy – mondta Kölyök –, de nem hiszem, hogy továbbra is alakoskodsz, ha megmondom, hogy én már jártam Batalangában...

– Ez rendben van, fiam... Jártál ott, tudomásul veszem. Csak arra felelj most, hogy ki ez a Grison, és hol élnek rokonai vagy örökösei.

– Nem tudok róla sokat. Az ő ajánlata révén kerültem Russel expedíciójába...

Galamb ismét megélénkült.

– Russel! Várj! Hiszen ez volt az a kutató, akinek az özvegyét elvette... dr. Brétail... Hopsza! Hiszen ez érdekes...

– Tudtam, hogy ez érdekelni fog.

– De mennyire! A meggyilkolt Brétailné követi a csapatot.

Kölyök falfehéren ugrott fel.

– Ne mondd! Könyörgök, ne mondd!... Megőrülök – és kétségbeesetten zokogva vetette magát a földre.

Harrincourt gyengéden felemelte. Most már komolyan vette, amit a fiú mondott, és sajnálta. Nem tudta, mi baja, csak látta, hogy nagyon szenved.

– Úgy tudom – mondta csendesen Kölyöknek –, hogy Brétail agyonlőtte az asszonyt meg egy kapitányt és önmagát.

– Nem igaz... – suttogta Kölyök. – Mind a hármat megölték!

Millió apró, izzó porszem szúrta az arcukat, és a levegő mozdulatlanul állt a sivatag felett a rekkenő forróságban.

– Különös... – motyogta Galamb. – És nem tudsz közelebbit?... Hogy ki volt a gyilkos?...

– Én... voltam!