2.

Sirone kapitány, a parancsnok, aki párizsi beosztása idején szívesen látott vendége volt az úri társaságnak, bőkezű műpártoló, kitűnő úrlovas, bolond kedvű szerelmese az életnek; kedélyében olasznak, természetében franciának született, az édes, langyos, savoyai parton. Örök szenvedéllyel szerette Itáliát. Mint a római francia követség katonai attaséja, megismerkedett egy leánnyal, és halálosan beleszeretett.

A kapitány a barokk férfiábránd tökéletes típusa volt, akit egy nyughatatlan vérű, de érzelmes asszonyfajta különböző olvasmányai közben ugyanolyannak képzel; valószínűtlenül bőkezűnek, szellemes és bátor bolondnak, amilyennek Lord Byron álmodta a szerelem szerencsés ördögét.

De éppen mert ördög volt ez a kapitány, nem tette helyesen, amikor jó útra tért, és elhatározta, hogy felhagy a kalandokkal, boldoggá teszi a leányt, akit szeret. A leány egy igen magas rangú tiszt gyermeke volt.

Mi történt? Ennyi: Egy ismert színésznő Giuseppe di Ferrano gróf estélyén Velencében, a Palazzo Girolamóban nyilvánosan arcul ütötte a kapitányt.

Az események ezután a katonai karrierdrámák tömör sorrendjében követték egymást. Másnap visszahívták az ezredéhez, egy hét múltán sürgős parancs jött, és repült a Bl. St. Honoré-i úriházból a Coin de l’Enfer parancsnoki kriptájába.

Don Juan a pokolra jutott...

Fini!

Szépasszonyok, fényes parkettek, szenzációs turfesemények, úri cimborák, ragyogó Champs Elysées és rozsdaszínű, őszbe vedlő Bois de Boulogne, romantikus találkáiddal, isten veled! Továbbá jó éjszakát, kobaltkék Itália, árkádos márványpaloták, ciprusszegélyű tengerpartok; ez most már nem lesz többé, talán soha!

Fini!

És az előkelő párizsi társaságok népszerű gavallérja e pillanatban kigombolt zubbonnyal ül a bagószagú irodában, lelógó, nagy harcsabajusza gondozatlan, erősen őszül és sárga színű, mintha hervadozó növényzet volna. Ruháját belepi a hamu, a haja szerteáll, ahogy idegességében néha markolászik benne a nagy, lapos végű, barnult ujjaival, s cigarettát sodor. Az arca egy haldokló, bohém árkádiai isten titokzatosan vidám, bölcsen gúnyos kifejezésébe ernyedt. Félelmetesen kirajzolódó sasorra, sárgás, halottszínű bőre, zavaros, bóbiskoló szemei, a szája szélére beidegződött, lekicsinylő ajkbiggyesztés, mintha az egykor szép arc viaszlevonata lenne, a sivatag forróságától torzulttá olvadt állapotban. Két éve hogy az erődben van.

Az első napon úgy érezte: néhány óráig bírja csak, és meghal. Az első hónap után ijedt gyanakvással megsejtette, hogy itt esetleg soká élhet az ember. Ma már nem sejt és nem hisz semmit.

Bizonytalan ujjai révetegen kapirgálnak némi maradék dohány után a bádogdobozában. Többször és ámultan figyeli, hogy nem oda nyúl, ahová néz. Mintha szemei és a keze elveszítették volna ősi kapcsolatukat egymással.

Ki érti ezt ilyen melegben, amikor a szem lüktet, és mintha dinamó zúgna a nyakában, olyan monoton áramlással tódul valami a torkából a koponyájába?

Az ingét széthúzogatja, mintha láthatatlan súlyokat kívánna eltávolítani a mellkasáról. Nagyot sóhajt közben, de egy kettős csuklás félbeszakítja e készülődésben lomhán emelkedő tüdejét.

Merően nézi a horpadt kis dobozt. Apró csíkokban folydogál róla a verejték, és sok-sok légy döng egyetlen fürtszerű, sűrű rajban körülötte és a pálinka körül. Végighúzza nyelve hegyén a cigarettát, és rágyújt. Nyirkosan fénylő, püffedt arca közönyös, de kielégült vonásokra omlik a szippantás élvezetétől. Nézi a doboz feliratát:

Hol vásárolta ezt a cigarettát?... Párizsban, a Bl. St. Honorén?... A Claridge halljában?

A mellkasa alatt, a jobb oldalán, időnként szaggatott szúrást érez.

A máj...

Jól tudja, hogy ott valami kezdődik. Általában a máj felől indul el a vég itt, az Egyenlítőnél. A halál csenget ilyen enyhe, elszórtan jelentkező tűszúrásokkal a szervezet ajtaján.

Rekedten, vaktában belekiált a fülledt csendbe:

– Pálinka!

Félhomály van. Az ablakra terített párolgó, vizes pokróc dohos szaggal súlyosodik a fülledt irodára. Iszonyú a hőség.

Egy ingaóra ketyeg a falon. Azután a káplár pálinkát hoz. Leteszi az üveget, de habozva megáll, mint aki mondana valamit. A kapitány iszik, azután hosszút szippant a lazán sodort cigarettából. Felparázsló fénye és elszenesedő papír hullik szerte.

– Akarsz valamit, te disznó? – kérdezi bágyadtan.

– Si, mon capitaine! Nem lenne jó visszatérni a vörösborra? A vörösborral sokáig élhet itt az ember.

– Ki akar itt sokáig élni? Na, ülj csak le.

A káplár zavartan leült. A kapitány kissé bizonytalanul felemelkedik. Szétterpesztett lábakkal, mint akinél bomlófélben az egyensúlyérzék, néhány nehézkes lépést tesz. Hatalmas alakja kissé elhízott, ami errefelé nem a jóltápláltságtól van, hanem az emésztőszervek pangásának a jele.

– Most én mesélek neked a vörösborról meg a pálinkáról, ami nem mindegy – kezdi csendesen. – Figyelj, káplár! Franciaországban, egyszerű étkezéstől a legfényesebb lakodalomig, szomjukat, örömüket, ünnepüket vörösborral édesítik az emberek. A vörösbor nem tűri a magányos ivót. Cimbora kell hozzá, vidám történetek, régi nóták, asszonyokra emlékeztetőek, kártya és muzsika...

– Szegény Screbin főhadnagy úr igen szépen hegedült...

– De meghalt. Tehát fogd be a szádat, kérlek. Annyiban igazad van, hogy vörösbort Screbin nélkül nem lehet inni. De nem is szabad. Én azt mondom: hazaárulás! A vörösbor Franciaország nagy hagyományainak egyike, és bizonyos hazafias szertartással egyenrangúnak kell tekinteni, amikor iszzák. De ha olasz őseimre gondolok, akik megszokták, hogy a quarto rossót minden étkezésnél rendelés nélkül felszolgálja a pincér, akkor szintén kötelez a tisztelet ez itallal szemben, mert Olaszországban is több, mint egyszerű iszákosság a vörösbor élvezete. Ezért csak pálinkát szabad inni. A pálinka mámora fenséges közönyt prédikál. Megveted a halált, és jó az élet is úgy, ahogy éppen van, illetve, ahogy nincs. A vörösbortól eszedbe jut, hogy novemberben Rómában a Borghese park fakoronái között, növekvő mahagóniszínű foltokban terjed az ősz, és alkonyatkor sok-sok harang zúg. Ilyenkor a Piazza de Popolón felrebbennek a galambok esetlen szárnyalással... Fáj a szíved, de képes vagy vágyódni, sőt remélni is, hogy egyszer majd eljutsz innen az Örök Városba, miután ilyen céllal búcsúzáskor bedobtál néhány centesimót a Fontana di Trevi nevű mesterséges vízesés roppant medencéjébe, s ezért viszontlátással kecsegtet a babona némi készpénz ellenében. Hiszed a hihetetlent; ez a vörösbor...

Megtörő füttyszóval egy melódiára emlékezett és közben a két pohárba pálinkát töltött, de vizenyős tekintete a szomszédos szoba ajtaját bámulta, amelyen tábla volt:

Búsan folytatta:

– A vörösbor elhozta Rómát a sok haranggal. De éppúgy mondhattam volna a firenzei Ponte Vecchio zsivajos környékét vagy akár a genuai temető alig szomorú és mégis fenséges látványát, mozdulatlan szobortömegével. Ha hiszed ha nem: ott nagyon boldog voltam, az olvadó viasz és a gyászosan nehéz szagú virágok párolgásában... Akadt például egy orosz nő, aki csak itt vált beszédessé, ahol általában örök hallgatás céljából tartózkodnak az emberek, és júliusban a hervadásra készülő, érett virágok utolsó, nagy illatbacchanáliáikat lelkendezik, mint bizonyos asszonyok az úgynevezett balzaci korban, kiszépülve és sokszoros szenvedélytől kábultan, hajukban az első ősz szálakkal. Akarsz cigarettázni? Mi? Megengedem. Tessék.

A kapitány annyira szórakozott volt, hogy tüzet adott az altisztnek, amire ez felpattant ültéből, és összevissza szipákolt, de reszkető kezében nem gyulladt meg a cigaretta.

– A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.

Felhajtotta a pálinkát, és végighúzta fanyar arckifejezéssel alsóajkát a lompos, nagy bajusz lelógó szálain.

A káplár elmegy, Sirone a padlóra bámul, és lassan visszasüpped a székbe.

Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek! Az ablak felső üvegén át látszik, hogy egészségtelenül fehéres az ég. Nem ibolyaárnyalatú, mint Párizs felett, derült időben, és nem változatos, mint Itáliából nézve.

Felállt. Ingerelte ez az izzó, vastag, mozdulatlan büdösség itt, az irodában. Szörnyű! Lehajtott egy pohár pálinkát, és elindult, hogy hozzáfogjon értelmetlen ellenőrző körútjainak egyikéhez.

Hirtelen megtorpant. Mi ez?!

Valami halk pengés hallatszik a szomszéd szobából! A fene! Egy hegedűhúr pengett ott! Mintha a halott Screbin gazdátlan hangszere lenne. Hallucinál?

Tétován az ajtó felé lép, de nem megy, hogy megnézze.

Eh bien... Egyszer úgyis vége lesz mindennek! És kimegy az irodából, végig a folyosón.

Időnként a falat súrolja a vállával, és ettől a középre tántorodik. Az egyik szoba előtt megáll, és kopogtat:

Ez áll az ajtón függő táblán. Benyit.

Gouillaume főhadnagy az ágyon feküdt. Két tenyere a tarkója alatt, lábai keresztbe vetve az ágy végében, magasan a vaskereten. Az ablak fölé néz, ahol egy romboid alakú kopás van a falon, és néhány meztelen, rózsaszínű tégla látszik. Amikor belép Sirone, feláll, nehézkesen, kínos mosollyal.

– Csak maradj – mondja a kapitány, és a rövid úttól kimerülten egy székre roskad lihegve.

Rossz bőrben van ez a Gouillaume... A szeme fakó, mint az ólom, és barna, hosszú haja ziláltan szerteáll. Nagyon gyűrött, elkínzott, árnyékos arc, mélyült barázdákkal. A parancsnok intésére dörmög valamit, megvakarja a tarkóját, azután egy lassú dőléssel visszafekszik.

– Kérlek – dünnyögte a kapitány. – Az elkülönítő barakk mégiscsak szükséges. Két tífuszeset volt.

– Intézkedem – kezdi kissé tagolva, erőtlen nyelvmozgástól egybeolvadó szavakkal –, hogy kiürítsék a mosókonyhát.

– Miért vonulsz vissza annyira? – kérdi kissé idegesen Sirone.

– Tartalékolom az energiámat, kapitány úr – feleli vontatott hangon, mintha megfontolna minden szót. – Rövidesen visszarendelnek Toulonba... az... ez... ez...redemhez... és... azt... akarom..., hogy regenerálódjon a... szervezet, ha ebből a présből kiszabadul. Friss energiák bekapcsolása szükséges... kérlek... kapitány úr... Alaposan... tönkrementem... itt... elsősorban.

Sok mássalhangzót elsikkasztott, lomhán forgó nyelvvel, felületes légzéssel. Ez elég szokatlannak tűnt Sirone előtt.

– Honnan veszed azt, hogy visszarendelnek innen?

– Hó...ónnaan?... Hogy... hó...ón...óónan? – kérdezte mosolyogva, és a szavak szelíd, lehalkuló szétmállással folynak a szájából, mintha beszédtechnikája gyerekesen tájékozatlan lenne. – Egy...szerű... dolog... Ez egy hipotetikus... biztonság, hogy úgy mondjam: a lelki egyensúly helyreácsolt vastraverze. A hit, kérlek, és igen... Hol is?...

Szünetet tartott. Elfelejtette a kapitány kérdését, és utánakúszott emlékezetével agyának egy homályos zugába, ahol a társalgás kiindulási fonalának végét kiejtette, mert ha egyszer úgy adódik, hogy ezt a fonalat nem találja, akkor örökre bebörtönözve bolyonghat a sötét agydúcokat összekötő nyirkos korridoron, végképp bezárul a rohamosan szűkülő kijárás, ellobban a külvilág alkonyuló fénye, amely ködös sugárzással beszüremlik még pillanatnyilag. De ni! Ott fekszik az elveszett fonal, a kapitány kérdése! Megvan! Felkapja, és a keskeny résen át visszapréseli magát vele a társadalom napvilágára.

– Hogy... honnan tudom... a szabadulást? Volt egy pillanat, amikor a lelki alvilág... mert ilyen is van. Nem altudat, kérlek, erre vigyázzunk, mert... általában a tudományos... kutatás sablonképzésre törekszik, sohasem az ember egyéniségének szintéziséből merít... mint ahogy a cipőgyárak sem dolgoznak túl kicsi vagy túl nagy lábra... hanem... a tömegesen előforduló, legáltalánosabb lábméret a fontos... No, mármost... Szóval... Igen! Megvan!... Az egyéniség manapság mostohagyermeke a tudományos megállapításnak... Önmagára utalja a sablonképzés... a közepesre méretezett teóriák Prokrusztész-ágya.

Sirone, kissé ijedten a latin kifejezések sokaságától, csak most bírt szólni:

– Nem beszélnél világosabban?

– Háát... jó, világosan... Tessék! Jelentem neked, kapitány úr – kiáltja torzan felhangosodó vidámságban, elmálló szavakkal –, sikerült a... koporsó fedelét... felfeszíteni!... A halott előállott! Akárhogy rám csukták a koporsót... Mert rám csukták!... Az apám vére... kártya... váltó... mert volt egypár váltó, és Evelyn, aki... kérlek, úgyszólván berobbant az életembe, mert ez berobbanás volt, kérlek... Juan-les-Pins-ben... ott volt a berobbanás... Ne hidd, hogy lázas vagyok... Vagy hidd... Ez mindegy... ez úgyszólván... nem fontos. Megszabadulok...

A fáradt, csontos ujjak mint halódó bogár csápjai lomha érintéssel tapintgatják a homlokát. Beteges arcán bibliai szelídségű, de mégis gúnyos mosoly vonaglik át, kissé megvető gőggel.

– Miért nézed állandóan a falat?

– Pa...rancsolsz, kérlek?... – szinte kavarja a szavakat, fáradt nyelvvel... – A... falat?... Ez a nézés úgyszólván az energiacirkuláció megóvása... Ez olyan, mint a napi svédtorna. Az erős lelki izomzat... a direkciót nem hagyja... kihunyni... mögötted... ugyanis ez a nagy probléma itt, mögötted maradt a direkció, pedig előtted kell lenni. És... aki elveszti a direkciót itt... Szudánban... az lelkileg szomjan... pusztul... éppúgy, mint a beduin, ha... eltéved...

A kapitány most már attól ijedt meg, hogy érti, amit a főhadnagy mond... Egy lépést tett az ajtó felé.

– Várj... kérlek... ez neked is fontos... Rendszeres... akaratkoncentráció nélkül... a lélek... hulla lesz! Szétesik a fogalmak laza komplexuma, mert az akarás egy foglalat, és amíg intakt marad, addig... keményen szorítja az emlékezés harapófogója az... elhagyott... direkciót... mögötted... Az akaraterő... úgyszólván egy motor... amihez napi olajozás kell... Ha egy pontot nézel... Első nap öt percig nézed... második napon félóráig... És azután már olyan, mint a svédtorna... Érted?... Ez egy poszt a lélekvártán, rendületlenül!... Na!... Ez legyőzi... hiába... itt meg kell hajolni...

Elhalkult, lihegett.

– Mondd, kérlek – kiáltotta hirtelen a kapitány, és keze a kilincsen volt már –, a barakkal mi lesz?

– Majd holnap... Intézkedem... Ez, kérlek, így van... Én most így fekszem, és holnap már intéz...kedem... Ez a megújuló energiák titka... az olajozás... a direkció... Ez, kérlek, egy... géppuska védőövezet akciórádiusza felett... Várj, kérlek...

De Sirone ment... Lázas ez? Vagy... ennyire meglazult benne a lélek szerkezete? Az orvosnak kell szólni... Nehézkesen csoszogva ment a következő ajtóig.

Belépett a tiszthelyetteshez. Csodálkozva megállt a küszöbön.

Berlac nincs itt. Ha tudná, hogy a kapitány benyitott hozzá, talán elsüllyedne a szégyentől. A tiszthelyettes a saját szobájában nem törődött a legelemibb renddel sem. Vetetlen ágy, piszkos mosdóvíz, zubbony, szappan, törülköző a földre dobva, szivarhamu, papírok szerteszét a padlón.

Az asztalon könyvek.

Valamennyi könyv életrajz, Dzsingisz kán, Nagy Sándor, Napóleon... Hadvezérek története. Sirone felnyitotta az egyiket.

Hát ez mi?!

A tiszthelyettes széljegyzetekkel kísérte Napóleon történetét!! Ezt írta például egy helyütt a lap oldalára: Miért folytatta N. az előnyomulást Moszkva felé? A megszállott részek pacifikálása biztosította volna az utánpótlást egy lassú, de kockázatmentes felvonulási tervhez.

Később:

A törökökkel szövetkezve N. meghódította volna a világot. Az értelmetlen egyiptomi kaland ezt lehetetlenné tette...

No lám! Ki hinné erről a szófukar tiszthelyettesről, hogy ilyesmikkel rontja az egészségét. Olcsó illatszer szaga érződik a levegőbe vegyülten. Hajlekötő fekszik a tükrös asztalon és egy gyógytorna rendszer, amely a légzésgyakorlatok útján megőrzött örök ifjúság tanát hirdeti.

Elég!

Visszaimbolygott az irodába. Hiszen ez... lidércnyomás!

Eh bien! Egyszer úgyis mindennek vége lesz! Elmúlik az egész, mint Screbin főhadnagy hegedűjén az utolsó vidám melódia, azon az estén, amikor vállat vont, és főbe lőtte magát.

És bevesz néhány kinint.

Rőt sugárzással özönlik be a sivatag halódó nappali világa. Ebben a zsibbadt, vérszínű csendben az iroda magánya hangokat rezdít a semmiből. Egy nő kacagva kiabál néhány év távlatából:

„August!” Körülnéz a félhomályos, büdös szobában, és ettől elnémul a gazdátlan, csengő, női kiáltás, de az utolsó foszlánya még ott rezeg a levegőben.

Zümmög a csend.

Az alkony árnyaiba mosódó bútorok dermedten figyelik. Van valami fenyegető ebben a permanens mozdulatlanságban, amellyel szekrény, asztal, szék némán körülveszi az embert. A tárgyak várakozása halálos titkot őriz. Talán, mert ösztönében már régóta sejti, hogy a valóság csak szimbólum. Érzés, fogalom, szekrény és bánat: ez mind csak a jelképe valaminek, ami állandóan kifejeződik, de mi nem érthetjük meg soha.

A csend ilyenkor provokálja a kapitányt, hogy hallucináljon.

Aki fél egyedül, különösen alkonyatkor vagy éjszaka, az voltaképpen attól tart, hogy a tárgyak fellázadnak a dolgok okszerű, helyes rendje ellen. Ha e mozdulatlan bútorok most másképpen viselkednének, mint eddig, akkor megingatnák a kapitány önnön létezésébe vetett hitét, és a szörnyű vég bekövetkezne...

Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek! Elmúlik az egész, mint Screbin főhadnagy hegedűjén az utolsó vidám melódia.

Hökkenten felfigyel!

A másik szobából hegedűszó hangzik fel! Finom, halk melódia ömlik a húrokból...

A halott Screbin hegedül!