2

Szóval, az az ember, akinek a tárcája itt van a zsebében, akit az ő rohamkésével leszúrtak Brétail doktor házában, az a bizonyos Henry Grison ölte meg Russelt?

– És te honnan tudod mindezt?

– Engem az a nő, akiről gyanítom, hogy Grison szeretője vagy ügynöke volt, összehozott Grisonnal. Henry Grison mint gazdag oroszlánvadász és Afrika-utazó férkőzött Russel közelébe. Grison szervezte mint gyakorlati ember Russel expedícióját, és bevett engem is.

– És ki volt ez az ember?

– Most már tudom: hírhedt politikai kalandor. Jó pénzért mint mohamedán próféta zavargást rendezett Arábiában vagy mint munkás sztrájkra izgatott az iraki petróleumforrásoknál. Egy Laporter nevű vadász és én voltunk a legfiatalabbak az expedíció tagjai között.

A sivatagban táboroztunk, közel az őserdőhöz, azon a helyen, ahol Aut-Taurirt helyőrséget alapították később. Az erdőben lakó pigmeus bennszülöttek segédkeztek a tábor körüli munkában. Innen indult el utolsó útjára Russel. Csak Brétail doktor kísérte el. Talán azért nem hívott mást is, mert sejtette, hogy az expedíció tagjai között lehet néhány hamis ember. Laporter, Lorsakoff, az orosz, Grison, egy Byrel nevű angol és én tartottunk ki idáig, a többi kísérő betegség miatt vagy más okból lemaradt útközben.

Este a bennszülött segítőink, vagy négyen, akik között egy főnök is volt, Illomor, kis ünnepséget rendeztek, amelyre vendégül látták fehér gazdáikat.

Jámbor embereknek látszottak, kivivel kínáltak bennünket. Egy különleges pálma hajtásából készítik ezt az italt. Színtelen, szagtalan pálinka. Az ősi hit szerint szűzlányoknak kell megrágni, és a szájukból teszik egy korsóba, amely kézről kézre jár. Általában minden primitív népnél megtalálod ezt a nyállal erjesztett italt. Még tréfálkoztak velem, hogy az újonc trópusi utazónak ez a legkeservesebb pillanat. Mert a korsót visszautasítani a főnök kezéből halálos sértés. Nagy tüzet gyújtottak, primitív hangszerekkel zümmögtek, és ittunk. A második pohárnál már nem éreztem undort. Maró, gabonapálinkaszerű ital, de mintha pezsegne a szájban... A bennszülöttek rövidesen vadul rikoltoztak, és különös eksztázisban nagy bakugrásokkal szökelltek a tűz körül.

Különös, érthetetlen módon egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem is ugrálnom kell. Forró lett a fejem, a tűz, az erdő, a vadak összevissza keringtek előttem, azután a karom, lábam rándult egyet-egyet, és végül úgy rémlett, hogy ott ugrálok velük a tűz körül, de már nem tudtam magamról...

Reggel arra ébredtem, hogy megkötözve fekszem, és Laporter ül mellettem.

– Csak maradjon nyugodtan – mondta szelíd hangon, ahogy nagybetegekkel szokás beszélni. Irtózatosan fájt a fejem.

– Mi... miért vagyok megkötözve?

Laporter hallgatott.

– Miért nem felel? – kiáltottam ingerülten.

– Nézze, maga rosszul volt tegnap, és hát... elfelejtettük, hogy bizonyos embereknél... a kivi pálinka gyilkos dührohamot idéz elő... Igen ritka eset, de előfordult már máskor is.

Kissé felemelkedtem...

Borzasztó volt!

A főnök törökülésben guggolt, mellette Grison. Előttük feküdt két pigmeusi és Byrel... Holtan!... Agyonlőttem őket!

El tudod képzelni, mit éreztem?... kábító ital dührohamában lövöldözni kezdtem, és meglőttem két bennszülöttet meg egy európait. A kilőtt revolverem ott feküdt mellettem.

Elhallgatott, és lihegve bámult maga elé. Két pimasz hiéna egészen közel osont hozzájuk, és néhány lépésnyire előttük leültek, mintha ők is hallgatnák az elbeszélést. Galamb egy homokkövet vágott feléjük, mire a két állat rekedt vakkantással elfutott a sivatagba.

– Itt kezdődött minden – folytatta Kölyök. – Később Laproter eloldozta a kezemet. Borzalmas főfájásom volt. Délfelé járt az idő. A törzsfőnök mozdulatlanul ült, nem szólt semmit. Illomornak hívták. Ez is a fülemben maradt, mert olyan furcsa név: Illomor... Grison beszélt vele, azt mondta, hogy földelje el a halottakat. Illomor nem felelt. Csak ült, a lábujjait piszkálta, és maga elé bámult. Lorsakoff azt mondta, rossz jel. Ha a főnök nem szól, akkor fogadalmat tett. Nagy fogadalmak után sokszor hetekig hallgat a bennszülött, és ilyenkor nem lehet tudni, hogy milyen fogadalmat tett. Esetleg csak elbujdosik néhány hónapra az őserdőbe, de az is lehet, hogy valamennyiünket leölet, mielőtt továbbmegyünk...

Lefényképezték a halottakat. Azután jegyzőkönyvet vett fel. Ebben az állt, hogy én öltem meg kivimámorban Byrelt és a bennszülötteket. Grison és Laporter aláírta. Lorsakoff elém tette a papirost. Ha nem írom alá, ezt a bíróság csak súlyosbító körülménynek veszi majd. Különben sem volt szándékomban letagadni. És mit értem volna vele? Négy tanúval szemben?

Aláírtam.

Ezután Lorsakoff azt mondta, hogy menjünk a tanár elé. Talán valami baj érte Russelt és dr. Brétailt? Elföldeltük a halottakat, azután útnak indultunk.

Behatoltunk a dzsungel sűrűjébe, a nyomukon. Később Laporter és én pihentünk. Lorsakoff Grisonnal előrement. Egy óra múlva visszatértek, és azt mondták, hogy menjünk tovább, nem találják a nyomukat. Pedig már mélyen benn jártunk a titokzatos Batalanga földön.

Délután ráakadtunk Russel tetemére. Agyonlőtték. Laporter, Grison és Lorsakoff látszólag kétségbeesetten rohantak a tetemhez.

– Gyilkosság... – mormolta az orosz.

– És Brétail? – kérdeztem.

– Vagy őt is megölték, vagy...

– Vagy?...

Egyik sem felelt. Lefényképezték a tetemet.

Némán visszaindultunk. Nyomasztó és titokzatos volt az egész. Útközben a sivatagban Grison azt mondta:

– Maga szörnyű bűnt követett el. Ha nem zárják be, akkor élete végéig tébolydába kerül. Nem akarom tönkretenni. Lorsakoff és Laporter is hallgatni fog. A jegyzőkönyv maradjon a mi titkunk. De cserébe: maga az én emberem lesz. Szükségem van megbízható segítőtársakra. És magában bízom. Ha egyszer elveszíti a bizalmamat, nyilvánosságra kerül a zsebemből ez a jegyzőkönyv és a fénykép! Minden pillanatban az őrültek, a fegyencek vagy a földönfutók sorsára ítélhetem...

– Mit kíván tőlem?

– Még nem tudom. Én nemzetközi hírszerző vagyok. Ha szót fogad, nem lesz oka panaszra.

Ez időtől fogva játékszer voltam a kezében. Gyenge jellemű vagyok, és súlyos bűnöm bizonyítéka nála van. De különben is... Olyan erős, parancsoló, hatalmas ember ellen mit tehettem?

Marokkóba, majd Oranba mentünk. Közben apródonként megtudtam sok mindent. Például, hogy Grison lőtte agyon Russelt. De nem találta nála a tervet. Ezt Brétail kerülő úton elvitte, mert sejtették, hogy a kísérők között ellenség van. Russel aznap hajnalban megtalálta az átjárót. De beteg volt. Ezért sürgette Brétailt, hogy vágjon neki az útnak egyedül. De másfelé, hogy ne találkozzék velünk. Brétail Oranban várta Russelt. Helyette Lorsakoff, Laporter és Grison jött. Brétailt is megzsarolták. Úgy mint engem. Fénykép és jegyzőkönyv a halott Russelről. Brétail szörnyű gyanúba keveredhet: megölte a tanárt. Ha az esküdtszék felmenti is, a gyanút senki sem moshatja le róla. És levelekkel is zsarolták. Russel felesége és a titkár már régen szerették egymást. Valamikor az asszony néhány levelet írt hozzá, állítólag kompromittálók voltak, és ezeket Lorsakoff ellopta. Russelné és Brétail szörnyű helyzetbe került. Engedelmeskedniük kellett. Brétail beismerte, hogy a terv birtokában van. Azt mondta, hogy hajlandó osztozni az árán, de nem adja ki a kezéből, csak a vásárlónak. Ő akar megalkudni. Lorsakoff ebbe is beleegyezett, de csak úgy, ha Brétail minden lépését ellenőrizheti. Laporter meg én mint inasok vigyáztunk a titkárra a házban. Ha kimozdult, Lorsakoff vagy Grison állandóan a sarkában volt.

Brétail húzta, halasztotta az ügyet. Először azt mondta, hogy kidolgozza az odavetett tervet, azután sokáig alkudozott a vevővel, akit Grison hozott. Később feleségül vette Russelnét. A tervet nem látta senki. Nem is sejtették, hogy hol őrzi. Hiszen egy őserdőben hevenyészett vázlat nem valami hatalmas tervrajz. Esetleg csak egy szelet papír. Lehet, hogy a zsebében van, de eldughatta egy gyufaskatulyában. A zsarolók valósággal rátapadtak. Egyre dühösebbek lettek. Dr. Brétail most már a szemükbe nevetett, ha feljelentéssel fenyegették. Hiszen ők is bűntársak lettek. Ha sikerül rákenni Brétailra a vádat Russel haláláért, nem tudják semmivel sem megmagyarázni, hogy miért hallgatták el a tudomásukra jutott bűntényt ennyi ideig.

A helyzet most az volt, hogy kölcsönösen egymás nyakán tartották a kezüket. De aki a másik torkát összeszorítja, az önmagát megfojtja. Éjszakánként Laporter nemegyszer kutatta át a házat a térkép után, de fogalma sem volt, hol lehet. Brétail továbbra is kifogásokkal húzta az időt. Közben feltűnt a háznál Corot kapitány; általában olyankor, ha Brétail nem volt otthon. Úgy látszott, hogy az asszonnyal jól értik egymást.

Azon a napon sirokkó volt... Csontig sajgó meleg szél fújt, a bal dobhártyám kettős lüktetéssel dobolt a carotis ér izgalmától. Koponyát repesztő nyomás terpeszkedett a város fölé. A szobámba mentem, hogy ledőljek. Ilyenkor órákig feküdtem az ágyon, és csak a konyak segített rajtam... Fél üveggel ittam ki egy hajtásra, szokásom szerint, és végigdőltem az ágyon, hogy aludjam... Egyszer csak forró lett a fejem, rángani kezdett a karom... a lábam... kiáltani, felugrani nem tudtam... Mi ez?...

Mintha valami lidércnyomásos álombeli jelenet játszódna le: nyílt a szekrényem ajtaja, és kilépett belőle félmeztelenül, átdöfött orral a törpe pigmeus főnök: Illomor!

Kiáltani, üvölteni akartam, mert a karom, lábam a tamtam és a síp ritmusára mozdult, de csak feküdtem tehetetlenül, rángatózva és a főnök csendesen megszólalt:

– Ez volt a fogadalmam.

Egy pisztolyt tett az asztalomra, és rövid irdei nyelven, egy szájrándulással, mintha csak köpne, ezt mondta:

– Nogad!

Ölj!

– Még láttam, amint lándzsáját emelgetve, a törpe négerek hosszú lépéseivel elmegy... Azután tüzek lobogtak fel, sípok szóltak, tamtam hangzott, és torkokból felszökő néger dalok...

Többre nem emlékszem...

Hamuszínű arccal meredt maga elé, rekedten a sok beszédtől és a rémületes emlék fojtogatásától.

– ...Mikor magamhoz tértem, megkötözve feküdtem az ágyamon. Laproter vizes ruhával törölgette az arcomat. Sejtheted, mi történt...

– Ne, ne... – mondta Galamb iszonyodva... – Ne mondd... Gondolom...

Hallgattak.

...Hajnal derengett a sivatag felett, és a szállongó porsziporkák már megvillantak néhol a fehéres virradásban.

Kölyök lárvaszerű, dermedt arccal suttogta:

– Mind a hármat... én... a kivi mámorában. Laporter bizonyára megakadályozhatta volna.

Felharsant az ébresztő. Futólépésben kellett visszamenni a táborba...

– A legfontosabbat... – lihegte futás közben Kölyök. – ...még nem mondtam... Laporter kényszerített a légióba... Ők el tudták intézni, hogy ehhez a századhoz kerüljek...

– Majd ráérsz...

– Nem, nem... most kell. Laporter akarta, hogy beálljak... Aut-Taurirttól utat építenek... Az elveszett Russel-féle átjáró helyett a Batalanga földön... Az egyenlítő őserdején át... Lehetetlen vállalkozás... mégis meglesz... százával hullanak el az emberek... Ezzel a századdal sokan vannak, akik meg akarják akadályozni... Engem azért kényszerített Laporter és Grison...

Elfulladt a futástól, nem kapott levegőt, de megpróbált beszélni...

– Laporter a légióban van, és... a neve...

Már nem jött hang a torkán, csak futni tudott, sípoló tüdővel... De még a nevet akarta mondani, és...

Lövés dördült!

Kölyök futás közben egy szaltószerű bukfenccel elterült a porban, a hátára gurult, és szétcsapta a karját. Azután nem mozdult, csak a szája sarkán kibuggyant a vér...