2.

Az események döntő fordulatát – és ezt legkevésbé várta volna az ember – Ligert nagynénje idézte elő. Ez a hölgy Lyonban élt, és később átköltözött a Loire menti Aubergnon községbe, mert alkalmazták a gyógyfürdőbe jegykezelőnek. Két éve már, hogy egy könnyű szívszél jegykezelés közben elszólította, és Ligert-re maradt minden ingó vagyona. Ingatlan felett ő sem rendelkezett, ami gyógyfürdőjegy-kezelőknél nem tartozik a ritka állapotok közé.

Végül is Ligert megkapta az idős hölgy hagyatékát, amelyből különösen egy félméteres, strucctollakban gazdag női kalappal nem tudta, hogy mit tegyen?

Még érthetetlenebb volt, hogy mi módon került a hagyaték közé egy ezüst cigarettaszelence, továbbá az a belga gyártmányú, apró, hatlövetű pisztoly, amelyért jelenleg Delivette ezredes és a vizsgálatot folytató katonai bizottság tűvé teszik az erődöt. De nem sejtik, hogy Ligert örökölt ilyent.

Ez a belga hatlövetű, továbbá a szelence, a nagynéni hagyatékának két kimagasló értéke, ott nyugodott Ligert íróasztalfiókjában egészen elöl, és egy kiszáradt bélyegzőpárnával tartott fenn méltóságán aluli érintkezést. Hogy került e két markáns jellegű tárgy egy idős hölgy birtokába, aki a fin de sičcle báli csipkés világában élte rejtélyes fiatalsága éveit? Lehet, hogy a szelence egy regényes találkozás emléke, ama kék szemű, túl ifjú lovastisztek egyikével, kiknek Suppé kollektív emlékművet állított zeneszerzeményével, mert ez idő tájt annyi hajadon álmodozásában főszereplők lehettek, és később sűrűn szenvedtek hősi halált Sedánnál, Sadovánál, sőt a krími háborúban is. Ezért még sohasem fonnyadozott annyi vénleány Európa háztartásaiban rokoni kegyelemkenyéren, mint a század végét követő évtizedekben. E földrész harcterein akkoriban minden ifjú tiszt hervadhatatlan költői halálát egy hervadozó prózai élet gyászolta.

Tehát az is lehet, hogy a szelence ez idős hölgy elégikus báli emlékei között megmaradt – némely ódon holmit jellemző, csodálatos konoksággal –, de lehet az is, hogy egy régóta elhalt, nyugdíjas öregúr a sárfürdőzés tartamára megőrzés céljából a jegykezelőnőre bízta szelencéjét, és egy vagy más oknál fogva nem jelentkezett érte.

Ki tudhatná ezt ma már?

Elégikus báli emlékek és elhalt nyugdíjas urak nem beszélnek. A pisztoly birtoklására nézve még feltevés sem adódik. Ki sejti, hogy csendben vénülő, kései leányok mi okból őriznek emléktárgyaik között egy Smith et Watson gyártmányú ismétlőt?

A szelence most ott feküdt Ligert íróasztala fiókjában, a kiszáradt bélyegzőpárna, egy teljes gombolyag ragtapasz és két javításra szoruló töltőtoll alatt, néhány kenyérdarab társaságában, a bélyegzőpárnával már említett méltóságán aluli érintkezésben. És közvetlen mellette a pisztoly, amelynek eredetére nézve még feltevés sem adódik.

A néhai idős hölgy nem sejtette, hogy egyéni hagyatéka milyen jelentőséggel fog még bírni megrendítő események kirobbanásánál mint fő tényező. Ligert sem hitte volna, és a töltőtollak sem sejtették valaha is. A kenyérdarabokról nem is szólva.

Délelőtt tíz órakor felvezették Fécampot az irodába Ligert elé. Tiguer, a vörös káplár is ott volt.

– Ide figyeljen – mondta sután, mert még sohasem vezettek eléje senkit. – A tiszthelyettes úr azt üzeni, hogy tíz perc múlva visszajön. Ha addig nem diktálja jegyzőkönyvbe, hogy hol az az izé... táska, hát akkor baja lesz magának. Érti?

– Igen.

– Táska? – kérdezte Tiguer. – Eltűnt egy tarisznya az őrségről.

– Nem tudom, miféléről van szó. De biztos pénzestáska. Ámbár élelmiszeres is lehet. A kantinból loptak egyet a napokban.

A vörös káplár bólintott. Szeplős, halszerű arcbőréről közben sűrű verejtékcseppek gördültek.

– Igazság – mondta Ligert-nek. – Bár az élelmiszer kétséges, ha a kantinos táskája volt. Mert akkor sonka és szivar lehetett benne főként.

– A sonka is élelmiszer – szólt Ligert figyelmeztetően. – De a szivar nem.

– Az nem...

Az írnok kissé nyitott szájjal kinézett az ablakon.

– A táska rejtekhelyére nézve nem vallok – szólt Fécamp.

– Megette a sonkát? – kérdezte Tiguer.

– Mert akkor sem okos, ha tagad. Tagadni, az körülményben terhelő.

– Ha a szivarokat visszaadja, az is valami – jegyezte meg tanácsképpen Ligert, és az egyik dossziéból néhány kenyérhajat szedett ki. Csendben rágcsált.

– A táskáról nem vallok – mondotta a 63-as. – Tessék jegyzőkönyvbe venni.

Ligert vállat vont.

– Az ráér később. Előbb most majd verést kap.

Hallgattak. A sok légy döngött ostobán, egyhangúan, és meleg volt.

– Cigarettát, azt szívhat – mondta a káplár jóindulattal.

Fécamp elővett egy cigarettát.

– Miért nem hordja dobozban? – kérdezte Ligert.

– Itt nincs doboz – felelte sötéten. – Itt nincs semmi! Csak kövek.

– Az igaz – szólt a káplár, és köpött a pipája mellől. – Itt követ törnek, és nem dobozokat. Azért nincsenek dobozok.

Ligert gondolkozott ezen. Rövidesen megtalálta a helyes választ.

– Nemcsak az van, amit törnek: Kincstári kabát is van. Azt mégse törik.

Fécamp kissé előrejött, és a fiókba kandikált. Az írnok is lenézett. Meglátta az ezüstszelencét.

– Ez itt – mondta, és felemelte – cigarettadoboz, ezüst fémből. Néném hordta.

– Dohányzott az asszonyság? – érdeklődött Tiguer, és lenyelt néhány kininszemcsét.

– Jegykezelő volt a sárfürdőnél. Isten nyugtassa.

– Az még nem zárja ki a dohányzás szenvedélyét. Minek volt doboza, ha nem szívott?

– Volt neki tengeri gyöngykagylója is, azért mégsem hinném, hogy búvár lett volna valaha.

A káplár kiment a folyosóra, és egy vizes pokrócot hozott be. Feltette az ablakra, mert szinte fuldokoltak már. Ligert kenyeret marcangolt, és csuklott.

– Adok majd üres dobozt. Az irattárban van nekem. Ha megverték, jöjjön át.

A légyraj ritkultabb fürtben zsongott, mert néhányan közülük elkedvetlenedtek a félhomálytól. A falióra apró zörrenései jelezték az ormótlan másodpercek múlását.

Erélyes tempójú léptek közeledtek a folyosón. Jött!...

A végzet Berlac személyével időzítette a tragédia kirobbanását. A drámaian szép tiszthelyettes jelentéktelen személye volt a szikra, amely adott pillanatban belehullik a robbantószerbe.

Léptei visszhangjára Ligert és Tiguer becsukták zubbonyuk három gombját, és ahogy a küszöbre ért, felugrottak.

– Ne bokázzanak, kérem, nem lagzi ez, sem díszszemle. Elmehetnek.

Most diplomata volt. Rövid, határozott, de alapjában jókedvű.

– Mondja meg, barátom, hol a táska.

– Nem teszem.

– Jó. Forduljon a fal felé.

Többet nem szólt, leült dolgozni. Fécamp ott állt a melegben, egy helyben, tétlenül a forróságban, este hatig. A fal felé fordultan. Közben jöttek-mentek, jelentés, telefonbeszélgetés, de őrá ügyet sem vetett senki. Csak egyszer!... Amikor Berlac ellenőrző körútra ment, Ligert odajött, és egy pohár vizet hozott.

– Ha megverték – súgta –, jöjjön át az irattárba, kap majd egy dobozt...

Azután állt tovább, órákig.

– Hol a táska? – kérdezte Berlac este hatkor, és Fécamp a szomjúságtól és kimerültségtől káprázó szemmel állt ott. Suttogóra száradt gégével, érdes nyelvvel, fulladt hangon felelt:

– Nem... mondom...

Ez volt a legundokabb kínzás, amit ez ideig átélt. Berlac közben átment a szomszédos irodába a telefonhoz, és Fécamp a fiókhoz osont, ahonnan Ligert az imént a dobozt magához vette. A pisztoly!...

Egy gyors mozdulattal kikapja, és visszamegy a helyére.

Berlac ismét bejön. Egy korbács van nála, de mosolyog.

– Nézze, barátom, maga intelligens ember. Az én szabadulásomat, képességeim érvényesülését jelenti, ha megtudom a táska rejtekhelyét. Tehát megtudom! Érti? Nincs esélye, hogy ne tudjam meg.

Mosolyog, és suhogtatja a korbácsot. Szivarozik közben. És Fécamp áll.

– Nos?... Nem felel? Azt hiszi, kiállja az én kérdezősködésemet? Mi? – Szivarra gyújt, és egyik lábát a székre teszi. – Olvasta maga Machiavellit? Mi? Tudja maga, hogy mi a hatalom? A hatalom, amelyet nem megszerezni, hanem megtartani nehéz? Tisztában van azzal, hogy a hatalom, ha egy esetben csődöt mond, elveszíti statikus biztonságát?... Hatalmamban van, tehát bármi áron legyőzöm, mert ez életkérdés számomra!

Nagy, színes lepke repült a szobába, és az egyik fürge gyík gyors siklással feléje kapott. Vége volt. Az egyik szárny fele része lassan aláhullott...

– Feleljen. Hol a táska?

Suhogott a korbács, felfénylett a szivar.

– Bármit tesz velem, semmi esetre sem leszek...

– Csend! Ne tartson itt szabadelőadást nekem – ismételte a kapitány szavait, mert fájó megaláztatását mindig továbbadta alárendeltjeinek. – Igennel vagy nemmel feleljen.

– Nem.

– Jó! Káplár!

Megjelent Tiguer.

– A fogollyal lelépni!

Vitték.

– Azt hittem, jobban megveri – dünnyögte némi csalódással a káplár.

– Nem vert meg.

– No, majd az őrmester – biztatta szinte vigasztalóan.

A sötétedő erődudvar hátterében kísérteties lángok lobogtak. Néhány bográcsban a vacsorát főzték.

Magiron őrmester már várta a barakk előtt. Két altisztjével.

– No, vallott? – kérdezte.

– Nem ez... – felelte Tiguer.

– Úgy. No jó. Majd nekem megmondja... Hatvanhármas! Hol a táska!

– Nem mondom meg.

– Farkasgúzsba kötni, hogy recsegjen a csontja!

Itt Magiron játszmája következett. Mindenki, aki azt remélte, hogy majd nála oldódik meg a fogoly nyelve, és így megszabadul e pokolból, menten ördöggé vált, ha a 63-ast eléje hozták. Lihegve erőlködtek, hogy a szabadulást jelentő titkot kiverjék belőle!

Fécamp olyan kimerült állapotban volt, hogy elaludt a farkasgúzsban is, ficamodottra facsart tagokkal. De éjfélkor kioldozták, és leöntötték, hogy lábra álljon.

– Kihallgatásra, piszok áruló...

A piszkos, fülledt éjszakai udvar elszórt fényei a levegő páráitól gőzburába gubódzva pislákoltak.

Berlac elé vezették az irodában. Éjjel két óra volt.

– Ülj le.

Szigorú, de nyugodt volt. A vizsgálóbíró szerepét játszotta:

– Ulogi-oázisban eltűnt egy irattáska! Téged gyanúsítanak. Mit tudsz erről?

– Semmit, mon adjudant-chef.

Szivarra gyújtott, és jegyzetek között lapozgatott, azután rácsapott az asztalra.

– Állj fel, a mindenségit!

Fécamp felugrott, és összecsapta a bokáit.

– Ne bokázz itt! – mondta fenyegetően. – Ne bokázz, nem vagy lagziban, sem díszszemlén, mit állsz itt ficamodott glédában?! – És rövid szünet után hozzátette: – Voltak bűntársaid?

– Nem voltak.

– Állj a falhoz!

Hajnali négyig Berlac írt. Fécamp előtt minden összefolyt. Négykor a tiszthelyettes teát főzött, és olvasott. Fel sem nézett rá. Félóra múlva megszólalt szelíden:

– Volt szeretőd Ulogiban? Állj ide elém... Volt?

– Nem!

– Hohó! Ez gyors válasz volt. Tagadásszerű...

– Nem... volt...

– Te piszok!

Ökle belecsapott Fécamp arcába, és...

És rémült ordítással máris hátraugrott:

– Segítség!...