2

Gorcsev lesietett Vanek úr különös ruházatában az erődből a Vieux Port-ra, habozás nélkül beült az első magára hagyott autóba, és szokása szerint elkezdte azon nagyszerű túráinak egyikét, amelyek ókori barbár hordák invázióira emlékeztettek a hősünk útját jelző nyomokban.

Sietnie kellett, hogy beváltsa ígéretét, és kiváltsa Vanek urat, aki ott maradt helyette, mint Schiller hőskölteményében egy bizonyos úr, mivel a barátja esküvői meghívásnak tett eleget kivégzése előtt. Teljes sebességgel vezetett, és aránylag szerencsével, mert úgyszólván La Ciotáig kitartott a jó kis Citroen, pedig az kis híján tizenhat kilométer Marseille-től. A halászkikötőben azonban nem volt luxuskocsi, csak teherautók a hajnali zsákmánnyal.

Gorcsev rövidesen úton volt Toulon felé egy fuvar hallal. Az erős, nagy kamion még Grenoble-ban is jól tartotta magát, mindössze a hűtője horpadt be egy lámpaoszlop eltörésétől, és telehintette egy leányiskola növendékeit döglött halakkal, de különben az út intermezzo nélkül múlt el Toulonig, ahol Gorcsev megelégedetten behúzta a kéziféket, és kiszállt egy baromfi-kereskedés kirakatában.

De hát ki tudja az ilyesmit hajszálpontosan kiszámítani? És különben is az vesse Gorcsevre az első követ, aki utoléri. Mert azonnal elfutott. Félórai rohanás után a tömeg nagy része elmaradt, csak nyolc-tíz amatőr hosszútávfutó tartott ki, ezeket bevárta, megverte őket, és egy távoli utcában posztoló rendőrhöz sietett:

– Először arra feleljen, hol lopta ezt a ruhát?!

Gorcsev ruhája többeknek is feltűnt, és ezek körülállták őket.

– Jöjjön csak a rendőrségre... Szép kis alak!

– Én a Texas vendéglő-t keresem...

Erre a védekezésre kis híján meglincselték.

A rendőr vezette, és Gorcsev aggódva gondolt Anette-re, nem is szólva Vanek úrról, aki mint Schiller valószínűtlen hőse, túszként várja, és bizonyára marhaságokat követ el.

Szerencsére egy viadukt lépcsőjéhez értek, és innen lelökhette a rendőrt három útburkoló munkásra, úgyhogy tovább nem jutott. Gyönyörű stílusban, nyílsebesen futott, előredőlt felsőtesttel. Ez az egyéni futóstílusa mindig számos követőre talált, de nem érték utol. Gorcsev rövidesen kiért a rakpartra, és elmaradt mögötte valamennyi üldöző.

Istenem, uram! Hát már sohasem fogja megtudni, hol van a Texas vendéglő.

Vagy hat ember beszélgetett egy csoportban. Tán ha ezek között letérdel, vagy revolvert fog rájuk, megtudja végre, hogy hol van a Texas vendéglő.

– Halló! Hisz ez az én fiatal matrózom... Mit keres ebben a ruhában?

Privát Elek volt!

– Jó napot, uram. Örülök, hogy látom – felelte ijedten.

– Ki ez a kölyök? – kérdezte egy feltűnően rabló külsejű egyén.

– Zöldfülű, aki a vesztébe rohan. Védelmembe vettem, mert az ember annyi rosszat tesz, hogy jólesik néha leírni valamit a számadásból. Hová szökött a múltkor, maga taknyos?

– Féltem magától, uram – felelte gyerekes szerénységgel Gorcsev.

Ezen jót nevettek, tetszett nekik a kedves arcú, gyámoltalan fiú, és egy Drugics nevű szófukar útonálló barátságosan vállon veregette, hogy Gorcsevnek kiesett az óra a zsebéből.

Nyomban rokonszenvesnek találták, és ez lett a veszte.

– Most már maradj nyugodtan velem. Én nem bántalak, te kis gyáva – nyugtatta meg Privát Elek.

– Úgy illik, hogy mi is tegyünk valami jót, hogy védjünk és gyámolítsunk egy gyengét, mert ezt mégiscsak betudják nekünk tárgyalás előtt a túlvilági tényállásunkba.

– Mivé lenne magában az ilyen kölyök a kikötőben – mondta jólelkűen egy Jázmin nevű kerékpártolvaj, és a Drugics nevű hallgatag ember vállon veregette a fiút, biztatólag, hogy kiesett a zsebéből egy fél tucat töltőtoll meg néhány autóalkatrész.

– Beléptem a légióba – mondta, hogy megszabaduljon tőlük. – Este jelentkezni kell.

Privát Elek felhördült:

– Mit mesélsz? Megőrültél?!

– Dehogy jelentkezel! Szegény fiú!

– Tisztára bolond!... Hisz az a pokol – kiáltozták mind.

– Engedjenek, drága uraim!... Könyörgöm... Jelentkeznem kell. – Futni akart, de elgáncsolták, és Drugics, a szófukar útonálló fejbe ütötte egy létrával, hogy elájult.