4.

A kapitány imbolyogva átsietett az udvaron. Bizonytalan, kígyózó körvonalakkal inogtak az épületek, a pálmák.

Gyengül a látása. Ezt már napok óta figyeli. Szemüveg kellene. Az épületbejáró előtt indolens patkányok sompolyognak el az útjából.

Olyan kövérek, hogy nehezükre esik a mozgás. De undorító! Azelőtt ez nem volt...

Szuszogva siet a telefonhoz.

Hivatalos hidegvérrel fogadták a jelentést Marokkóban. A vizsgálat eredménytelen volt.

– Az eset ennyire bonyolult? – kérdezte a Szolgálat őrnagya.

Sirone-t elfutotta a méreg:

– Nem az első rendőri megbízás, amellyel sikertelenül kísérleteztem. Sajnálatos, hogy csak katona vagyok?!

– Nem hátrány – felelte nyugodtan az őrnagy. – Viszont a sokoldalúság határozott előny.

– Nem dicsekedhetem ezzel a tulajdonsággal. Vigoint eltemettessem?

– Igen. Bahr El Szudánban nem jó tetemet őrizni... És ne feledkezzék meg a hatvanhármas ügyéről. Igen sokan szeretnék más beosztásban látni önt. Többek között Dugiron marsall. Ha sikerülne vallomást kivenni...

– Őrnagy úr! Üdvözlöm a marsallt és valamennyi jóakarómat. Várom a parancsot, hogy katonáimmal induljak útnak holnap hajnalban, és száztíz emberrel támadjam oldalba a szomszédos sivatagban harcoló negyvenezer felkelőt. A parancs végrehajtását habozás nélkül megkísérelem. De a rendőri szolgálat alól született kontárságomra való hivatkozással felmentésemet kérem.

– Kár... No mindegy. Szegény Vigoin posztumusz első jelentését már megkaptuk, és így bizonyos intézkedések máris folyamatban vannak. Viszontlátásra.

A kapitány úgy csapta le a hallgatót, hogy a markába tört. Azután Berlacot hívta.

– Közli napiparancsban, hogy felsőbb utasítás jött! A hatvanhármas fogoly egy aktatáskát elrejtett. Aki vallomásra bírja erre nézve, azt visszahelyezik régi ezredéhez, és előlép egy rangfokozattal... Érti?... Ne bokázzon, kérem!... Nem lagzi ez. És nem is díszszemle.

Berlac arcára feltolult a szégyenérzés vérfénye. A „ficamodott gléda”... A „nagyképű” jelzők még frissen fájtak hiúságának.

– Mondja meg azt is – folytatta Sirone –, hogy aljas hóhérkodást itt nem tűrök. Érti?! Kemény katonai eszközök ellen nincs kifogásom, de verés, napra kötés, kínzás itt nem alkalmazható! Rompez! Ne csattogjon, hogy az a...

Újra egyedül. Pálinkát ivott, és erőtlen ujjakkal egy cigaretta sodrásán bíbelődött. Ez is nehezebben megy. A szeme egyre gyengül. Vastag, fekete kör közepén látja a rezgő, kettős körvonalakat... Eldobja a selyempapírt, mert ujjai között, mintha megelevenedne a dohány, barna százlábúak futnak végig. Brrr... De utálatos.

Gőzölgő, verejtékes testtel, ernyedten végigterült a bőrkanapén.

A viasszal ápolt katonai bőrszíjak párolgása gyászszertartások fojtogató hangulatával telítette a sivár katonai hivatalszobát, amint Ligert asztala felől lassanként beleduzzadt a helyiség tömör bűzébe, vezérszólammá terebélyesedve.

Színes ravatali gyertyák enyésznek így, nehéz illatok között elfüstölögve, ahogy ormótlan krokodilkönnyeik egyre hullanak a gyászlepelre, míg végül lapos torzóvá kocsonyásodnak apránként egy fémtartó pereme felett.

A bűnügy hirtelen mozgalmassága felszívódott máris, szinte pillanatok alatt, a monoton, forró erőd hangulatainak kietlen bendőjébe.

Mint a sivatag porára ömlött víz, ha elszikkad azon nyomban a laza porréteg hajszállabirintusai között.

Zsongtak a legyek.

Messze, valahol az erődudvar végében, nyújtott hang kiált: „Hééé!... Előbb a hordókra lesz szükség!...”

Meleg: Ötvennégy fok! Cikázik a levegő, mintha repedezett üveg hullana szét nyomban.

Sirone vastag ízű, buta álomba süpped. Vergődik valami sűrű, enyvszerű eseményben. Azután lidércnyomásra ébred. Lövés. Közelről történt. Valami az agyába nyilall... zavaros kiáltozás. Felugrik... Istenem! Mi ez?! Nem lát... Alarm!

A homlokán vér buggyan.... Őt találta a golyó! Itt fektében...

Valaki ordít:

– Te ördög!! Azt akarod, hogy veled együtt meghaljak itt?!

Libourne dulakodik. Fécamp, Magiron és Ligert lefogják a tajtékzó, veszett embert, a pisztolyt kicsavarják a kezéből.

– Kapitány úr! Maga ördög! Maga gyilkos! – sikoltja habzó szájjal, és dulakodik, hogy rárohanjon. Szent isten. Megőrült!... Minkiew sietve jön, meztelen teste felett nyitott köpenye leng.

Zizeg a géz... Karbolszag... Érzi, hogy meghal... Fuldoklik a saját nyelvétől, és egyre harsog az alarm...

Behallatszik az őrült tiszt kiáltása, ahogy hurcolják.

– Kapitány úr!... Kapitány úr!...

Zúgó fejjel felugrik. Ligert áll előtte.

...Álom volt!... Nem járt itt sem Libourne, sem Minkiew. És nincs fejlövése. De az alarm egyre recseg. Ezt nem álmodta; riadót fújtak az erődben.

Szédelegve megsimítja a homlokát. Langyos nedvesség csorog a bőrén. Nem vér... Csak verejték.

– Mi az, Ligert?!

– Egy ezredes úr szállt le a repülőtéren. Most érkezik a kapuhoz!