Nyolcadik fejezet

1.

Így történt:

Künn a kőbányánál állt a harc.

Fécamp és az altisztek között folyt a küzdelem. Vérszomjasan figyelték. Ha gyengül: lesújtanak rá.

De ezt Fécamp is tudja.

A kikötéstől marjult csontok sajognak. A feje fáj... Még ápolásra szorulna. De követ tör. És vigyáz, hogy az akarata uralja kifacsart tagjait, nyilalló izmait.

Ez kemény küzdelem!

Szinte ősi, a maga nyers, halálos leplezetlen versenyével, amelyben idegeknek, izmoknak, akaratnak, szívósságnak minden akadályon át bírni kell az iramot.

Törik a követ. A mélyedésből talicskás alakok jönnek. Fécamp keményen összeszorítja a fogát. A fél vízadag elvonása most nagy csapás. Halálos esetleg. Itt a kőtörésnél felhőkben terjeng a por. Szárítja a torkot, ingerli a tüdőt. És lovagolnak a kőhalom tetején a súlyos kalapáccsal. Ütemes, folytonos zörgés zakatol, ahogy lecsapnak sebesen, szünet nélkül, egyszerre.

Fécamp előtt piros és sötét foltokban ugrál az áttüzesedett levegő. Egy Grison nevű káplár ott járkál fel és alá, időnként rásandít. De csak nem lankad ez a 63-as. Jön Magiron.

Máris süvölt a hangja:

– Lusta gazemberek! Gyerünk! Gyerünk!

A zörgő, guruló kőhalmokon, kétoldalt terpesztett lábbal, még sebesebben nyargalnak az elátkozott lovasok...

Zörgés... zörgés... zörgés... A sok nehéz kalapács gyors ütemben csapkod, mintha egyetlen nagy gép zakatolna. A verejtékük egyre folyik, és a nedves kövekről néha lecsusszan a kalapács. Egy-egy felpattanó szilánk megsebzi az arcukat. Öreg, sötét vércseppek buknak a kőre.

Ütik... Vér, verejték egybeolvad, szétterül, porrá omlott kőtörmelékbe szárad... Köhögnek, prüszkölnek, forr a levegő, szállong a por... Felszárad a verejték és a vér...

Új hullik. Vér és verejték; kiapadhatatlanul sok van belőle itt a földön.

Fécamp ebédidőig szeretné húzni. De gyenge már... Szédül.

– No mi az kutya? – kiáltja Magiron, és jön.

Gyorsan kalapál... Kell! Ha megütik, vesztett... Az őrmester árnyát csapkodja a köveken, és összeszorítja a fogát. Hogy csikorog... Minden erejével markolja a nyelet. Ha sikerül délig ájulás nélkül megúszni, akkor jó. Holnapra visszanyeri az erőkülönbözetet, ami most hiányzik.

Valahol mögötte csattog a gumibot. Egy ember jajgat... Taliga nyikorog... Zörögnek a kövek...

Már nem lát. Az is lehet, hogy ájultan dolgozik, mert egy sötét függöny mindent elzár... Most hűvösen bizsereg a gyomra, érzi, hogy a nyelve duzzad, és elhal a nyeldeklője táján...

– Magironra rálőttek... – súgta mellette Gerard lihegve. Ez a fiú huszonnyolc éves volt mindössze. Időnként hevesen köhögött, és szája szélén vér csordult le, mert a tüdejében olykor megnyílt valamelyik hajszálér.

A kocsijából kiborult kőkoloncok szétgördültek. Fécamp fáradtan felelt:

– Amíg pokol van, addig megfelelő ördögöt is találnak. Magiron vagy más... Nem mindegy?...

Gerard most gyorsan megtörli egy nedves kendővel Fécamp arcát, aki nem hagyhatja abba a munkát.

Ez nagyon jólesik. Hálásan felnéz a fiúra:

– Köszönöm.

Emberek, akik különböző korúak, foglalkozásúak, más a műveltségük, a neveltetésük, itt együtt törik verejtékezve a szürke, ostoba követ, és annyi előnyük mégis van ebből, hogy felfedezik egymásban és önmagukban a Jót, amiről eddig nem tudtak, mert nem hitték. De itt baromi robotosok lettek. És milyen kínban, keservesen, elveszett hittel a bezárult holnap előtt, testileg, lelkileg megtört erővel...

Ezek a halálszürke kövek és csontvázfehér utak ítéletnapján jajgatni fognak, sírni. És vér serked a rögből, ha sorakozót fúj az arkangyal!

A rekkenő délelőttben elviselhetetlen kínok, száz és száz hangtalan sikoly vibrál.

Inog a levegő!

Grison odajön és vigyorog.

– No mi az? Talán a kapitánnyal mulatni jobb volt?... Mi?!

És röhög. Fécamp fáradt pillával, a búcsúzó tudattól kiforduló szem rezgő, üres fehérjével lassan felnéz.

– Tán pihennél? He?! – kiáltja az altiszt. És belerúg a kezébe. Azután továbbsétál. Iszonyú kín ez a nem túlságos fájdalom is ilyen kivérzetten, kínlódó lélekkel, a merőleges síkból perzselő napkorong alatt.

Váratlanul friss szellő támadt, amitől feléled. Mi ez?... Valami hatalmas szárny leng feléje, ami légáramlást kavar, és ez erőre hozza ismét.

Nagyot lélegzik. Azután meglát egy lengő kabátszárnyat a sorvadásos Gerard kezében. A fiú legyezte.

– Köszönöm... pajtás... – súgta a 63-as, és rámosolygott.

Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket.

Itt azután újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka, a sivár közöny kínjuk iránt, kissé a vallás és a filozófia közötti emelkedettebb, semleges lelki zónával, elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától. A hiúság, az ambíció, a környezet véleménye itt nem készteti őket pózokra, áskálódásra, gyűlöletre. Itt egy elbukott emberi tömb minden hősies vagy értelmes cél nélkül, mint valami magányos, puszta fal, állja a legkegyetlenebb sorsot, szenvedni az emberi közösségen kívül, egy kínai kuli életcéljánál is jelentéktelenebb erkölcsi tartalommal, Afrikában.

És itt azután összenéznek ezek a rabok. És megismerik egymást. „Nini. Ez is ember...”

Itt meglátják a másikban a lelket, és ezzel már önmagukban is észrevették.

Itt most gonosz, kegyetlen, cinikus bűnösök megosztják egy beteggel a vízadagot.

Itt rájönnek, hogy minden rab egyforma a csíkos zubbonyban.

Sőt. Anélkül is!

Némelyik itt úgy érzi, hogy jobb is lehetett volna azelőtt.

– Köszönöm, Gerard... – súgja Fécamp. A másik mond valamit, de elnyeli szavát egy tompa zörej.

Robbantanak. A széthulló sziklák alól fehér köd emelkedik vontatottan. Olyan a szélcsend, hogy vastag gomolyag marad a mészpor e mozdulatlan, súlyos forróságban.

Most hosszú sípjel. Rendkívüli pihenő. Gerard azonnal leül.

Mellére szorított kézzel köhög. Apró, gömbölyű, rózsaszínű habfolt buggyan ki a szája sarkán.

Fécampnak nyilall a szeme. Haját, szemöldökét vastagon fedi a pókhálószínű por. Sípoló tüdővel kérdi:

– Mennyi időre szól... az ítélet?

– Két hónap vagy húsz év... Nem mindegy? – feleli fanyar mosollyal.

– Mi voltál te... azelőtt?

– Gazdag ember.

– Miért léptél... a légióba?

– Az... építkezés összedőlt. Házat építettem... és a szakértőt megvesztegettem... Így lett egy ártatlan ember... a bűnbak.

Hallgatott, és köhögésben végződő sóhaja a halál fülsértő melodrámáját recsegte a hörgők rongyos hangszerén...

– Oly mindegy – mondta halkan lihegve a szavakat. – Ez itt a sivatag szomorú országa. Az ott a puszta örömök birodalma... És most már láttam a vérző testeken... amiről nem tudtam soha... Hogy minden ember bőre alatt hús és vér van... De lehet, hogy az sem igaz. Csak csont és kín van... a bőr alatt...

Két nagy, piros folt égett az arcán... És amikor megszólalt a síp, először visszaesett a kőhalomra, mert nem bírta már a teste súlyát.

Fécamp úgy érezte, mintha a válla eltört volna, és a szemei forrón szúrtak...

Ismét csapkod, ütemesen, gyorsan és halántéka versenyt kalapál a kezével. Újabb gyengeségi roham közeleg. Sebesen üti a követ, hogy pattanjanak a sziklák, de nem érez fájdalmat. Jóleső álmossággal kicsúszik hűlő koponyájából az öntudat. Ernyedten kinyílik a szája...

Na!... Jaj!!...

Hiába. Már sötétedik előtte. Múlik a világ, távolodik a sivatag! Nagyon messze zörög valami... Aha! Lehullott a kalapácsa... A lelke mosolyog: minden mindegy... Nem fogja érezni a bikacsököt.

Lehanyatlik a domb mellé. Kövek gördülnek rá, mint beomló hantok. De nem üti senki. Hosszú füttyjel hasít a levegőbe. Déli pihenő! Ilyenkor a rab tehet, amit akar. Ha tetszik, ájultan is heverhet egy domb alatt.

– Már ez is szilvalekvárból van – jegyzi meg sajnálkozva az egyik rab.

– Van ereje a bitangnak! – mondja Grison, aki dühös, mert Fécamp nem került terítékre. – Kikötés utáni napon egyik kutya se húzta még ilyen hosszú ideig.

Gerard letérdel melléje, és vízadagjából az arcára önt.

Fécamp lassan feléled: rendkívüli fizikumának sikerült újra a tudat kezébe erőszakolni a kormányt.

De különös elhatározásra jut. Miért csinálja tovább?

Felteszi a sapkáját, lábra áll, és körülnéz vérbe borult szemmel.

– Vizet adjanak! – mondja rekedten Grisonnak.

– Még mit nem, hé?

– Elég volt! – kiáltja recsegve suttogó hangon, és kőtörésbe keményedett kezével irtózatosan pofon üti, hogy az őr állkapcsa megreccsen. Mindenki megdermed egy másodpercre. A rövid ívű ütéstől Grison úgy bukik a lábuk elé, mint a letaglózott barom.

A két őr, ahelyett hogy Grison segítségére sietett volna, először riasztólövést adott le azután azt kiáltották: „Ŕ terre!” Mindenfelől katonák rohantak elő, és a rabok a földre vetették magukat.

Csak miután a lázadás lehetősége elmúlt, és félkaréjban puskacsövek fogták körül a foglyokat, kezdték Fécampot verni...

Nyolcan verték, rúgták lihegve. A rabok irtózásukban arcukat a földre szorították. De hallatszott jól a csattogás, dobogás, fújtatás... Ezt most agyonverik...

– Fixez!... Állj! Ostoba barmok... Vizet... Orvost... Mon Dieu!... Ilyen barmok!!

Az őrmester állt ott rémülten.

Hordágyon vitték Fécampot a kórházba. Minkiew doktor káromkodott, amikor a sérültet hozták. A kis kórházbarakkban kevés dolga volt az orvosnak és Minkiew jól felhasználta az idejét. Bélyeget gyűjtött, és illusztrált lapokat nézegetett. A szebb képek fölé papírt tett, lemásolta őket, és felakasztotta a falra. Fő szenvedélye azonban a bélyeggyűjtés volt. Ezenfelül időnként erős cukorkát evett egy kis szelencéből.

– Mit csinált?

– Megütötte az őrség vezetőjét.

– Akkor is gazság egy embert ennyire megverni! Forró vizet hozzatok!

Fécampot letették a hordággyal, és elmentek vízért. Minkiew visszaült a lábos mellé, amelyben bélyegeket áztatott. Egy csipesszel kivett hármat, és nagyítót szorított a szemgödrébe. Az egyik kétségtelen, hogy hamis. A Senf-katalógus nem említ ilyen új-kaledóniait, fogazat nélkül.

Fécamp hörgött.

– Azonnal, fiam, csak vizet hoznak.

Itatósra tette a három bélyeget, és újabbat szedett ki a csipesszel. Itt is tömegesen döngtek a legyek.

Amennyire lehetett, bekötözte Fécampot.

– Mi lesz vele? – kérdezte aggódva Berlac. – Meghal?

– Sajnos reménytelen az állapota... Életben marad a szerencsétlen – felelte szomorúan az orvos, és visszaült a bélyegeihez.