Hetedik fejezet

1.

Ezen a végzetes reggelen elindult a különös dráma. Az ébresztő után kezdődött...

Trombita...

Fécampnak minden tagja fáj, de felszedelőzködik. Hajnali sorakozó. Ha most nem bírja, akkor elveszett ember. Aki rosszul végzi a munkát, azt verik, gyötrik, újabb büntetést kap, dolgozik, és így gördül gyorsan a halál felé; munka és büntetés halmozódó nehézségeivel küzdve. Grison káplár és Magiron őrmester különösen gyűlölték a 63-ast, de eddig nem sikerült a büntetéstől leromló állapot harapófogójába szorítani! Ma itt az ő napjuk...

Hajnalodik.

A hegyek felől nyúlós, nedves pára ereszkedik le, a napkelte még messze van. Sorba állnak a kondér körül, bádogedényekkel, mogorván, kábultan.

Tiguer, egy vörös bajszú káplár végignézi a sort. Néha oldalba döfi egyiket-másikat.

– Gyerünk, gyerünk... Aki kész, az menjen tovább!

Ez a káplár, gömbölyű, alacsony homlokával, bütykös kezével a megtestesült, bornírt közöny. Nem kegyetlenkedik pusztán a kínokozás vágyáért, de szánalmat sem érez.

Megjelenik Magiron, az őrmester. Álmos és morózus. Valaki éppen elejti a csajkát. A híg lé szétfolyik.

– Csak tovább! Gyerünk!... Mars, te disznó! Nincs kétszer kávé!

A nap már jön... Harsogó bíbor-, majd sárga színek szétterülésével tágul a fény egyre hatalmasabban. Az őrmester Fécamp felé sandít. Jól tudja, hogy most itt az ő ideje... Nom du nom!... Majd megmutatja ennek, hogy ki sikkasztott a Bastille ostrománál...

– Vigyázz! – kiáltja az őrmester. – Indulás!... Hé! Zárkózz, mert gúzsba köttetlek!

Magiron katonásdit játszik ezekkel a nyomorultakkal. Csapatszolgálatra éhes, félreállított altiszti ambícióit kegyetlenül kiéli a lézengő roncsok kimondhatatlan alárendeltségén.

Itt nem szabályozza előírás a szigor határát, itt részvétre és humanizmusra jogosult igényüket eljátszották a rabok, és senki sem ellenőrizte a bánásmódot. Mennél rosszabb, annál jobb.

Külön szenvedés volt fedezni, zárkózni, homorítani és kilépni, ha az őrmester kívánja.

A katonai szokások, fegyelmezett mozdulatok, redukált életigények elviselhetetlen, megalázó szenvedést jelentenek olyan embereknél, akiket bezártak ide az afrikai büntetőtáborba. A Szudán-Szahara közötti műút, amit építenek, nem hoz számukra elismerést, dicsőséget, jobb közlekedést és eredményt. Minek hát az igazi, megbecsült katona irigyelt sorsával kigúnyolni őket, ha már sorsuk úgy akarta, hogy bűnös csillagzat alatt szülessenek.

Itt, a Coin de l’Enferben, nem a kőtörés a legrosszabb, hanem a „zárkózás”, a „csatlakozás” és mindaz, ami a hozzá való tartalom nélkül, meddőségénél fogva halálosan ostoba műveletnek tűnik előttük, és emlékezteti az erőd megbélyegzettjeit a boldog megbecsültek társadalmára, ahol katonák lehettek, mert tisztelték őket.

Berlac tiszthelyettes jön sietve. Ez meglepő. Nem szokott egyébként ilyenkor intézkedni.

Keményen jár feszülő egyenruhájában, és gőgös arckifejezéssel leveri a hamut cigarettájáról. Közben az egyik szemöldökét magasabbra vonja. Hűvös tenorhangon intézkedik.

– Magiron!

– Oui, mon adjudant...

– A hatvanhármas kivonult munkára? – kérdezi élesen. – Ezt az embert különös elővigyázattal kezelje. Hogy miért... ez, ez... hadititok... felsőbb ügy... Vigyázni kell, hogy életben maradjon.

– Oui, mon adjudant!

– És nyissa ki jól a szemét. Gyanús tüneteket tapasztalunk újabban az erődben.

Az utolsó mondat csak nagyképűség volt. De Magiron még sokáig eltűnődik felette.

Berlac sarkon fordul, és továbbmegy.

Mi lehet evvel a 63-assal? És miféle gyanús „tünetek” lehetségesek itt az erődben? Szamárság.

Ebben a pillanatban lövés dörren valahonnan, és utána alarm...