3.

A széles, lapos fennsíkon nyüzsögtek a csontemberek. Kis csoportokban guggoltak, vagy magukban ődöngtek a szüntelen izzásban, amelyet nem enyhített e széles síkon semmiféle árnyék.

Legendás volt ez a csupasz sziklatönk. A sivatag pora magasan körülfogta, és úgy emelkedett ki a homoktengerből, mint valami magányos sziget, háta megett a napfényben ködlő homokszemek füstszerű, bizonytalan ragyogása elnyelte a hozzá tartozó hegyláncot.

A szikla tetején, kiugró szirtek között fejtették a követ az áruló brigád katonái és mindazok, akik még ide kerültek. Csak hűtlenség, szökés és árulás bűntettéért kerülhetett legionárius a Csontbrigád-hoz. Igen jó fajtájú mészkődarabok széles torlaszát csákánnyal fejtették. Az egyes koloncok könnyen leváltak és egyszerűen legurították a mélybe, ahol éjszaka, amikor nem volt kőfejtés, egy transzport elhordta. Mindaddig fennáll a Csontbrigád, amíg a lázadók által felrobbantott átjáró elkészül. A kifejtett kőmennyiségért cserébe élelmet kapnak. Az előírt munkát pontosan el kellett végezni, különben csökkentették az élelem- és vízadagot.

Nappal hatvanfokos forróságban izzott a tető, és vakított a sima, fehér kő. De jobban tartotta a hőt, mint a sivatag laza homokja, és hajnalig lassan visszasugározta.

Az elátkozott emlékezetű Csontbrigád katonái közül igen sokan élnek még ma is.

Kilenc éve.

A krétaszínű, sima sziklatönkön az életnek minden feltétele hiányzik. Egyetlen fa, egyetlen szál növény sincs. De bőven akad skorpió. Undok nyüzsgésbe fognak, ha valamelyik nagyobb követ felbillentik. A szarvasvipera is feljön ide olykor a zsírszínű, forró sziklára.

Fécamp az első reggelen úgy érezte, hogy pillanatokon belül megpattan az agyában valami. Ez a forróság hasonlított a máglyahalálhoz. Mintha elevenen égne az ember. A lapos sziklatömb szinte nyomban fellángol, a káprázó szem úgy látja, hogy füstölög. Pedig csak por szállong a vakító sárga síkról.

Egy ősz hajú, vak, múmiaszerű csontváz jelzi az ébredést. Nagy, ócska, horpadt bádoglámpás van a kezében. Ezt rázza. A lámpa belsejében néhány kavics zörög.

A vak ember mindég tisztában van a pontos idővel. Senki sem tudja, hogy miért.

A Csontbrigád felébred.

A széles sík megelevenedik, imbolygó kísértetek nyüzsögnek csákánnyal a vállukon, és a sík végébe meredő lapos falnál vágják a sziklát, talicskáznak, aszerint ahogy Volpi, A Dorong beosztja őket. Volpit azért hívják Dorongnak, mert egy vastag bot van nála.

A talicskások a szirt oldalán lezúdítják a köveket. Ha kevesebb a kő, kisebb a fejadag.

Fécamp szédelegve elindul. Egy göndör suhanc, olyan arccal, mint valami döglött foxi, odalép.

– Csákány!

Csak ennyit mond, és oda mutat, ahol a szerszámok hevernek.

– Ki vagy te? – kérdezi a 63-as.

– Figaro... Hang nem kell. Nap van.

Értette. Itt minden szó túl sok energiát fogyaszt. Takarékoskodnak az erővel. A hatvanfokos meleg parancsol.

Elindult a csákányhoz. Kísérteties volt. Ennyi ember egy hang nélkül siet a munkához. Csak zörej és koppanás, csörgés, nyikorgás, de egyetlen szót sem beszélnek.

Hang nem kell. Nap van.

Egy rongyoktól cifra, madárijesztőszerű alak megáll, és ránéz.

– Manszki. – Ezt mondja. – Manszki. Az Őrvezető, Akinek Szíja Van.

Ez gentleman volt! Hazajárt benne a megkövült, elsüllyedt, igazi társadalom úri dogmatikája.

Bemutatkozott.

A csípőcsontjáról egy rohamkés szíja fityegett, szinte térdig, mert e hajdan kifogástalan derékszíj alól elfogyott a csontig úriember minden húsa. Fő öröme az volt, hogy újonnan érkezőknek bemutatkozott, és másokat is bemutatott.

Ilyesmire itt ritkán van alkalom. Vörös, rövid hajszálai férceknek tűntek. Széles, oroszlánszerű orra volt. Ettől egy csontfantom kifejezésébe torzult idővel. Feszülő bőre sötét mélyedések felett ráncolódott, és millió barázdába vonult szét, ha a roppant száj mosolygott. Kitartóan Fécamp mellett maradt, amíg a munkahelyhez siettek, és bemutatott mindenkit.

– Ez ott A Kétfogú, Akinek Kalapja Van.

Az illető pisze orrú halálfej volt. Első pillantásra vagy ezerévesnek tűnt. A nyakából egy rothadt szalmakalap lógott a mellére spárgán.

Most az ősz világtalan felé mutatott. A pontos idő jelzőjére:

– A Vak, Akinek Lámpása Van!... – mondta Manszki.

...És Fécamp nekiállt a csákánnyal. Itt a munkahelyen délután némi árnyék volt, ha a nap legmagasabb pontján túl a hegy mögé került.

Amikor valaki lankadtan csapkodta a követ, röviden rászólt a másik:

– Dolgozz!

És Fécamp csapkodta a követ. Itt a szó, a mozdulat rövid és gyors. Takarékoskodni kell az energiával. Rövidülések, jelek, képek, hangok.

A mozgás is lassúbb, vontatott. Barmok, akik élni akarnak, és hatvanfokos meleghez alkalmazkodik a lényük.

Délben A Vak, Akinek Lámpása Van, megzörgeti a köveket. Pihenés. Ebéd. Elszélednek.

Fécamp is elindul valamerre. Nem érez semmit. Érzés, értelem itt beletompul a forró zúgásba.

Egy egészen hegyes fejű, vessző vékonyságú halotti maszk jön. Vízfehér szeme a járomcsontból beomló üregben tágra nyílik, és liheg, hogy a rongycafatok rezegnek rajta, mintegy regisztrálva finom műszerként a felindulását:

– Te!... Fé... Fé... igen!... é... Fé... é...é!!

Erőlködik és zihál. De nem jut eszébe a hiányzó szótag. Egy másodperc alatt csurogni kezd a víz pórusaiból. Ki ez? A 63-as megdöbben... Szent isten! Hát persze... Ismeri!

– Ki vagy... te?!...

Folytatni szeretné, de itt nem lehet.

– Én Du... u... u.!... Én Du!...

– Dugóóó!... – hörgi, és csodálja, hogy az elindított hangot nem szüntetheti meg akarata szerint, az csak gördül a torkából!

Dugó! Hiszen ez... ott volt a Fej vagy írás játéknál, amikor Carew nyert...

– Igen... – sípolja a másik... – Most nem... lehet beszélni...

– Csak azt mondd: ti emberhúst eszteeek?!...

– Nem... Nem hiszem... Nem láttam legalábbis... De törvény nincs... Szabad...

– És a Gyenge Hiénák?

– Aki meg fog... halni... Azt eldugjuk. A Kor Barlangjában...

– Mi az, hogy Kor?

– Imádják... Az Ajtót...

– Mi?

Halálos erőfeszítéssel beszélnek. Dugó erőlködve mondja:

– Imádják Az Ajtót, Amely Nem Nyílik Sehová... Ez A Kor.

– És minek a halott?

– A... Az élelmét esszük... Aki meghal, az táplálja a többit...

Most értette. A halottak menázsiját elosztják, és bizonyára csak később küldik le a tetemet a drótpályán, amikor már nem tarthatják.

Szédült, lihegett... Ég... lángol...

Zúg a meleg, ezt érzi. Perzsel és vakít a rettenetes napfény, ahogy érzéketlenül elömlik a lapos tetőn.

Most sokan körülállják.

– Én... erős vagyok... – lihegi Fécamp vadul.

– Volpi, A Dorong az Erős Hiéna.

– Én erősebb vagyok!

Feszült csend. Volpi állt, vállán a doronggal. A többire nézett. A sziklatömb lángol.

– Lehet, hogy erősebb – szólt komoran és megfontoltan. – Nem verekszem. Friss Hiéna... Még üthet jól. Az élet mindennél fontosabb.

– Az élet mindennél fontosabb – lihegtek mohón.

Micsoda nagy misztérium. Csontvázszerű alakok, akik sohasem szabadulhatnak egy kopár, égő szikláról, és az életüket görcsösen féltik és védik. Mindennél fontosabb. Se ház, se fű, se cél, se dal, csak semmi és kín. De az élet fontos.

A Vak, Akinek Lámpása Van, zörgeti már a köveket. Mennyi idő telt el?

– Vegyél kalapácsot – szólt Volpi, A Dorong. – Dolgozni kell. Az életért.

– Veszek, de nem, mert te mondod.

– Én Volpi vagyok, A Dorong!

– Én erősebb vagyok...

Most megjelent báró Naftalin is, és közbeszólt licitálva:

– Én szebb vagyok...

Ettől feloldódott a feszültség...

Fécamp már indult dolgozni, de a bolond megfogta:

– Várjon, kolléga úr... Egy szívességet kérnék...

– Mit akar?

– Ha nem terhelem ezzel, ugyan mondja meg nekem, hogy hová a csudába dugta azt az irattáskát?

Fécamp kezében meglendült a csákány... Hát itt is?!! Hát mindenhová utánajön?...

– Honnan tud a táskáról?!

De nem ütött.

– Nevetséges! Azért vagyok itt! Négy muszlin, kilenc kreppszatén és zsorzsett, továbbá két finom bunda és egy hermelinbelépő ára is a táskában maradt!

Fécamp nem hallgatta tovább... „Dolgozni!”... „Dolgozni!”... – kiáltotta mindenki.

Ment dolgozni.