5.

Yvonne Barré! Hát persze! A fényképről volt ismerős, amit Francis Barré táskájában találtunk!

Gondolhattam volna.

Amikor Senki Alfonz azt mondta, hogy John Fowler, akkor olyan különösen nézett rám... Furcsa csodálkozással és meghatottan. Beszélnem kell vele!

Másnap délelőtt jól nyitva tartottam a szememet, és mindenfelé kerestem. De sehol sem láttam.

A főtéren, a törzsépület előtt néhány tiszt sétált. És egy-két parafa kalapos civil. Ezek bizonyára mérnökök...

De a suhanc Yvonne Barré nincs sehol. Az egyik fordulónál siettemben beleütköztem egy hosszú mérnökbe...

Valami mentegetőzést akartam mondani, de torkomon akadt a szó.

A Török Szultán!

Ott állt előttem!

De milyen káprázatos, előkelő külsővel! Hosszú szárú csizma, parafa kalap, vászonkabát, és ami szinte kétségessé tette a személyazonosságát: tiszta ing!

A Török Szultánon!

Az oldalán természetesen bőrtok függ, mert akárcsak Tuskó Hopkins, ő is szerette az ilyen előkelő holmikat. Nem is látszik rajta meglepetés, ahogy rám néz:

– Szervusz, Csülök! Hát te mit csinálsz itt?

– Eljöttünk Senki Alfonzzal meg Tuskó Hopkinsszal – mondom –, mert utánajárunk néhány dolognak.

Gyorsan odasúgja:

– Ezek azt hiszik itt, hogy én gazember vagyok.

– És nem?

– Jól figyelj! Ha egészen a bizalmukba férkőzöm, akkor nyert ügyünk van... A fő, hogy a látszatot fenntartsam...

– Miféle látszatot?

– Azt, hogy egy követ fújok velük. Elértem, hogy befogadtak ide tettestársnak, ami elsőrangú állás. Egyelőre bíznak bennem. Ez a fő... Ne nézz hátra! Vigyázz! Most a látszatért goromba leszek veled. Aki mögötted jön most, ez a főrabló.

És látszólag mellbe vágott hirtelen.

– Aszondom – kiabálta hangosan –, hogy itt ne törődj semmivel, ami nem a te dolgod.

Kissé köhögtem:

– Én nem is törődöm...

– Hallgass! Jól ismerlek! – és úgy belém rúgott látszólag, hogy lila színű lett előttem minden. Aki mögöttem jött, most egy vonalba ért velem. Hatalmas, félszemű alak volt, éppolyan ruhában, mint a Török, de korbácsot fogott a kezében, és szivarozott.

– Ismerlek titeket jól! De most majd elbánok veletek! Itt nincs semmi szaglászás – üvöltötte gyanús barátom, és ütött.

A félszemű futólag odanézett, és továbbment.

– Elveszett emberek vagytok nélkülem, Csülök. Hidd el – mentegetőzött. – Minden a látszat.

Itt a főtér közepén olyan pompás angolkert volt egy hatalmas, szabályos gömbölyű aszfaltcsík közepén, hogy Párizs valamelyik úri negyedébe is beillett volna. A kör szegélyén sok apró, szépen épített kőház, kocsma, trafik, cukrászda, patika!... Az ember csak ámul. Ez volna a Kongó-vidék?...

Igori?!

– Te, mondd... itt mindenki vásárolhat?

– De mennyire! És pénz sem kell hozzá. Gyere...

Bevitt a trafikba. Egy elefántszerűen elhízott legionárius ült a polc mögött. Szuszogva felemelkedett, és dühös arccal ránk förmedt:

– Na, mi kell?

– Új ember jött – mondta a Török nyájasan. – Adj neki, kedves Graham, öt doboz egyiptomit, tíz havannát, egy tucat képes levelezőlapot és néhány biztosítótűt...

Egy perc, és ott fekszik előttem... Öt doboz: Turmac, Laurens, Simon Arzt, Giubecq!... És tíz igazi sötét havanna, faládikóban, minden szivaron egy-egy celofántok!...

Egek! Ez itt az a vad vidék?! Ahová csak elszánt emberek jönnek nagy ritkán, jól felszerelt expedícióval?

Álmodom?...

– Na, mit bámulsz – mondja a Török, és látszólag a gyomromra üt. – Ha megbecsülöd magad, te piszok, akkor jól élhetsz!

– Te miért kerültél ide? – kérdem az elhízott trafikost, amikor lélegzethez jutok, mert egy ideig görcs szorította a gyomromat.

– Eredj már a fenébe, fáraszt a beszéd – feleli lihegve, olyan kövér.

– No, ez nem valami finom boltos... – mondom, amikor kiérünk.

– Hadd csak. Még Európában is beválna, ha ingyen árulná a havannát. Kevés vevő maradna ki a modora miatt... Nem szeretnek elárusítani, pedig muszáj, ha kijelölik rá. Akarsz cukrászsüteményt? Itt a cukrászda...

– Hihetetlen!

Bemegyünk egy tükörfalú fényes padlójú helyiségbe, plüssfotelek, néhány bordó szőnyeg és képek a falon... A levegő hűs, mert nyolc-tíz ventillátor jár...

Éppoly kövér alak jön elő, mint a trafikos. Itt mindenki elhízik. Nem csoda.

– Mit akartok? – kérdi barátságtalanul.

– Ezt a sötét frátert szeretném jól tartani, hogy lássa, milyen itt annak, aki megbecsüli magát... Te szédelgő!

És látszólag leköpött.

– Mit akarsz! – mondja dühösen a rab-cukrász.

– Fagylaltot – mondom, miután megtöröltem az arcomat.

– Kinyögheted hamarabb is – dörmögi, és szitkozódva elmegy tőlünk.

– Úgy látszik, nem szívesen dolgozik – jegyzem meg.

– Ne csodáld – feleli a Török –, végre is a kényszermunka senkinek se öröm.

De már jön vissza a cukrász. Leteszi elénk a fagylaltot, és ezt mondja:

– Ne!...

Szép tónus egy cukrászdában. Egy íróval szemben!

Amikor újra kiérünk, már alkonyodik. Egyszerre kigyúl sok villanygömb... A kis dísztér ragyogni kezd, és zene szól. Hangerősítővel egy európai állomás dzsesszzenéjét adják rádión.

– Mondd... ki csinálja ezt, és miért? Talán őrült az illető?

– Azt hiszem, minden idők legokosabb gazembere a legnagyobb üzletet csinálja itten Igoriban. Még nem látom tisztán... Vigyázz... valaki jön mögötted... – és látszólag fejbe csap, hogy a nyelvembe harapok, és zúg a fülem.

A vékony, hülye mosolyú káplár, aki időnként dúdol, most előrejön mellettem.

– Ha itt spionkodsz, hát a szemedet szedem ki! – ordított a Török Szultán, és látszólag jól pofonütött.

A káplár továbbmegy, én felemelem a sapkámat, és leverem róla a port.

– Ez a kis káplár – mondja a Török Szultán – a legaljasabb hírnök. Fonál a csúfneve... mindig hallgatózik...

– És mi az emberek célja itt?

– A foglyok boldogok. Nincs szaharai szolgálat. A mennyországban élnek Igori pokla helyett, ez a céljuk.

– De hát csak egy hülye tud így élni: vakon, süketen elhinni, hogy ez a mennyország.

– Úgy ahogy mondod! Hülye légy, akkor a mennyekben élhetsz! Nézd meg azt a jelmondatot a falra festve.

A kapu felett belülről, a homlokzaton ez állt nagy betűkkel:

FIGYELEM! MEGSZÍVLELENDŐ!
„Boldogok a lelki szegények,
mert övék a mennyek országa!”

– Inkább azt festették volna a homlokzatra – mondom –, hogy aki gondolkozni mer, azt elviszi az ördög.

– Így mégis szebb. Az ördögöt nem jó falra festeni... Megbeszéltetek valami tervet? – kérdezi.

– Senki Alfonz aszongya, ki kell jutni az erődből, hogy beszéljünk Francis Barréval.

– Az nagy beteg... Amit lehet, a látszat megőrzésével, azt megpróbálom értetek.

– Azért, tudod... hm... te mindig ilyen gyanúsan manipulálsz.

– De elérek valamit, ez a fő – felelte, és látszólag térden rúgott, hogy elsötétült előttem minden. Nem néztem hátra. Jól tudtam, hogy újra jön valaki mögöttem, akiért szükséges a látszatkérdés.

– Mégis jó lenne – jegyeztem meg –, ha nem kevernéd itt a dolgot, mielőtt velünk megbeszéled.

– Csak bízd rám, nem kérek tőled tanácsot – felelte, és újabb két pofont adott.

– Most pedig eredj már te nyavalyás!

Az utolsó pofontól újra lerepült a kalapom, és elszédültem. Hátrafordultam, de akármerre néztem, nem jött senki.

– Kit látsz közeledni? – kérdeztem.

– Én? Senkit.

– Hát akkor miért pofoztál?!

– Mert bosszantasz a hülyeségeiddel – mondta, és otthagyott.