Tizenkettedik fejezet
1.
Alarm!
Még kint sem voltunk a városból. Vagy a lord érkezett meg Colomb-Bécharba, vagy az elfogott csendőrök kijózanodtak, és már rádióztak.
Hopkins ült a volánnál. Előredőlt, a gáz röfögve tódult a gépbe, és eszeveszetten száguldottunk az éjszakában... Épp hogy elhagytuk a várost.
Az egyik forduló után csikorgott a fék, és megálltunk.
– Mars ki! – mondta Tuskó.
Gyors kézfogás... Kiugrottunk a kocsiból, és a műút melletti árokba futunk... Az autó elzúg Hopkinsszal az éjszakába.
Siettünk úttalan utakon át, a mezőkön. Tíz perc múlva látjuk, hogy katonai autók rohannak a távoli műúton, lovak patája csattan... Kérdés, hogy meddig bírja Hopkins.
Most a város felől egy vonat fütyül. A fényszóró messze világít az éjszakába...
– A vonat... – mondja Senki. – Ez átmegy az Atlaszon... Marokkóba...
– No és?
– Gyerünk....
De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben. Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.
Egy kis őrházból kezelik a szemafort és a váltót.
– Várjon – mondta Senki Alfonz Yvonne-nak. – Te gyere.
Bekopogtunk a bakterhez, azután szépen elhelyeztük megkötözve egy sarokba.
Tilosra állítottuk a szemafort, és kisiettünk. Senki Alfonz néhány szóval megnyugtatja az ideges, fáradt lányt.
Ez ugyan az én feladatom lett volna, de nem akartam itt vitatkozni. Jó félórát vártunk. A távoli töltésen nyoma sem volt az üldözőknek. Hopkinsnak előnye van, és az ötliteres kocsit kitűnő állapotban vettük át.
Jön a vonat. Lassít... azután megáll, és pöfögve vesztegel.
A gépész és a fűtő kihajolnak, de máris felugrottunk a mozdonyra. És revolvert szegeztünk nekik.
– Indíts! Előre!
Itt a Szaharában nem tréfálnak a támadók, és ezt jól tudta a fűtő és a vezető. Yvonne-t is felsegítjük a lépcsőn... A gépész babrál a fogantyúkon.
– Mit akarnak? – kérdezte a fűtő.
– Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?
A gépész felkiáltott:
– Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne!... Hát maguk azok?...
Örömmel végigmustrált minket, miközben sebesen dolgozott a fogantyúkon, és a vonat rövidesen úgy vágtatott, hogy szinte kiugrott a sínből.
A fűtő kezünket szorongatta.
– Fiúk – mondta –, minden igazi francia nektek szurkol! Micsoda veszett fickók vagytok!
– Most meg elfogták a vonatot!
A népszerűség hatalmas szövetséges! Most már minden egyszerű ember a mi pártunkon van, örül, ha segíthet nekünk, és osztozhat a népszerűségünkben.
Yvonne először leült, azután végigdőlt a szénhalmazon, és elaludt.
A fűtő és a mozdonyvezető úgy dolgoztak, hogy ha az afrikai vonat sebességi díjat nyerhetne, akkor az óceánjárók kék szalagja a lokomotív kéményét díszítené. Borral kínáltak és előszedték a hazai ennivalót. Híres rablók élvezhettek ilyent, akiket valamiért szívébe fogad a nép. Egy Robin Hood élhette át ugyanezt korának mozdonyvezetői között.
Hajnalban már az Atlasz szikláin kúszott fel a vonat, és délelőtt a hegység tetején jártunk.
Felváltva aludtunk, mert népszerűségünk dacára résen voltunk...
Délután már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé! Ha Marokkóba eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!
– Megállni! – mondta Senki Alfonz. – De csak annyira, hogy leugorjunk!
A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban tartotta.
A leány ugrás közben is aludt.
A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak a hegyoldalban. És távol... Istenem! Marokkó!
– Itt elbúcsúzunk, Yvonne – mondta Senki. – Most már nem vihetjük tovább. Magának Marokkóban rokonai vannak, hívja fel innen telefonon őket, használja most már a Duran nevet...
– És maguk...
– Megyünk tovább.
– Fiúk... az Isten... az Isten... – nem tudta folytatni. Elfutotta szemét a könny.
Senki Alfonzot megölelte. Azután hirtelen hozzám lépett, két kézzel megfogta az arcomat és a homlokomat, megcsókolt.
Szóval mégis! Szeret!