Tizenegyedik fejezet
A döntő küzdelem előtt

1.

Dakarnál csakugyan kikötöttünk.

A legénység, a kapitány szerint, a hajó tonnatartalmát véve alapul, élősúlyából mintegy 22 százalékot veszített.

Pedig az utolsó napokban kissé javult a koszt, mert Tuskó Hopkins egy szakácskönyvet szerzett valahol.

Ezt tanulmányozta, amikor felkerestem a konyhában. Rajtam kívül már senki sem beszélt vele.

– Nézd, Tuskó – mondtam. – Ez nem mehet így tovább. Hogy odaégeted a levest, rendben van. De hogy kerül a feketekávéba só?...

– Jól adod. Éppen tésztának való retket sóztam, amikor a néger beejtette a pipáját a kávéba. Azt kellett kihalászni, hát belenyúltam sós kézzel... Mi jobb a kávéba, só vagy pipa?

Mit felelhettem erre? Igaza volt.

– Ez a hála a munkámért. Még zsoldot sem kapok, tiszteletbeli katona létemre főzök, és itt pofázik mindenki. Most hagyj engem is vacsorázni – mondta dühösen. A kályhán ott állt a leves. De Hopkins hurkát vett elő a zsebéből, és azt ette.

Közben befejezett tény volt, hogy a szakácsot Dakarban leváltják. Egy napig vesztegeltünk a kikötő előtt, míg előkészítettek mindent a kiszálláshoz.

– Megyek a kapitányért – súgta Tuskó. – Most már sor kerül a kovácsra, és baj lesz...

A „Général du Négrier” messze előttünk haladt. Csillogott a bordája az erős, bántóan nagy fényű napsütésben.

Ez már az Egyenlítő vidéke volt. Száraz, fullasztó hőség.

Közelről látszott a város, vastag porfátyol mélyéről szüremlett ide a lárma, a lehalkult robaj és kikötői fények homályos világa...

Kezdődött a kiszállás. Igazán sietős lehetett az ügy, mert nyomban sorakozóra fújtak, amint kiszálltunk.

A műszakiak máris ócsárolták a szerelvényeket. Egy ideges káplár rohant mindenfelé, a négyhajónyi katonaság között. A kovácsot kereste... Hol a csodába lehet?

– Gyerünk, gyerünk! – rikoltja Potrien – mit mászkálnak, mint a nyugdíjas öregurak?... hej, maga városi csirkefogó, ne piszmogjon az iratokkal... mondják neki, hogy ne piszmogjon, könyörgöm, mert én belemegyek...

Végig az éjszakai városon! Zörgés, csörömpölés, bakancsok zaja... lovak horkannak...

A jó széles úton, aránylag hűs éjszakában, erőltetett menetben, de vidáman haladtunk.

A cirkáló bordája olykor megcsillan, kinn a nyílt tengeren holdfény éri.

Most egy autó halad el lassan az oszlop mellett. Messze útról jött, porral lepett, hatalmas zöld túrakocsi és a vezetője...

Ördög és pokol!

A mélyen lehúzott sapka és a nagy sofőrszemüveg között csak az orra hegye látszott. De ennek az orrnak a hegye azután elég volt.

– Hej, Török! – kiáltom, és feléje lépek.

Ijedten rákapcsol, hogy az autó szinte nekiugrik. Egy szélesebb részen egérutat kap, és elzúg a menet mellett.

Sok van már a füle mögött ennek a ravasz fráternek. Mindig együtt jár vele a baj... Most hová megy? Mit akar?

„Vite... vite...”

Az altisztek sürgetve sietnek végig a soron...