IX. FEJEZET

1

Gorcsev Iván éppen elhatározta, hogy a kantinba megy sört inni, amikor a nevét kiáltották.

Egy harcsabajuszú őrmester állt az udvar közepén.

A fiatalember odasietett: – Parancs!

– Nálam egy azonos nevű legény szolgál, aki részegen kivonult ma szakaszával és behajózták.

„Ez Cortot lehet csak” – gondolta Gorcsev.

– Őrmester úr Hector Potiuo?

– Mi?... Hm... igen. Tán beszélt valamit az a fickó?! Biztos hazudott.

– Könnyen lehet.

– Mit mondott?

– Hogy az őrmester úr nagyon okos és nagyon jellemes ember.

– No... olykor azért nem lódít... Úgy tudom, tévedésből átadták magának az ő poggyászát, amit itt felejtett.

– Igenis. Az ágyam felett van. Egy kis fadoboz, átkötve. Hová küldjem?

– Sehová. Én csak holnap reggel utazom, mert nem vagyok kísérő altiszt. És elviszem neki... Csak hagyja az ágya felett.

Hector Potiou elment. Gorcsev meg a kantinba sietett, ahová egy melléképület boltíves, sötét folyosóján keresztül jutott el az ember. A homályban jövő-menő légionáriusok taszigálták egymást és zajongtak.

– Vigyázz az útból – mondta valaki Gorcsevnek, és eltolta kissé.

– Ne lökdöss, hé! – Jól oldalba taszította az illetőt, és tovább akart sietni, de a másik hörögve megragadta.

– Te pimasz fic...

Többet nem mondhatott, mert Gorcsev is nyakon fogta.

– Most megfojtlak, te kabóca!

Hogy miért mondta éppen a kabóca szót, ez egyike a titokzatos megnyilatkozásoknak, amelyek az ember ösztöneiből törnek fel váratlanul. A jövő-menő bakák nagyot röhögtek, mert a szó tetszett, és a kabócának nevezett egyén nem felelhetett, mert ilyesmihez bizonyos mennyiségű levegő szükséges a gégéjében, és ezt pillanatnyilag kiszorította Gorcsev kemény keze. Közvetlenül mielőtt megfulladt volna, az újonc elengedte. A haldokló egyén hirtelen megélénkült: – Ki vagy?

– Újonc vagyok, te kabóca!

– Közlegény! Nevezze meg magát! – süvöltötte a kabócának nevezett, és hangjának öblösségétől rezgett a boltozat, mintha Sámson rázta volna meg valamelyik oszlopát a sötétben...

Mindenkiben meghűlt a vér!

Verdier őrmester, az Oroszlán volt, akit a fiatalember inzultált! Ezt nevezte kabócának a szerencsétlen ifjú... De hát vaksötét volt... Honnan tudja?

– Gorcsev Iván! Szolgálatára!

– Ezért felelni fog!

– Amíg nem vagyok felesküdve, nem követhetek el katonai bűncselekményt. Különben pedig nem tudtam, hogy az őrmester úrral találkoztam a sötétben...

– Nom du nom!... Szóval te katonai büntetőjogász vagy... Na jó!... Majd megtanulod, mi a különbség az Oroszlán és a kabóca között... Ha feleskettek.

És elsietett.

„Hm. Ez jó! kezdődik...” – gondolta Gorcsev. Káplár Gent a „húgocska” és a keresztanya közötti ügyre fog világosságot deríteni, míg az őrmester egy kabóca és egy Oroszlán között mutatkozó eltérésre hívja majd fel a figyelmét...

No, mindegy... Majd csak lesz valahogy. Az udvaron, legnagyobb meglepetésére Vanek urat pillantotta meg, amint egy kifeszített esernyő árnyékában nyitott újságjába mélyedt és aludt.

Gorcsev felrázta.

– Halló! Vanek úr!

– Hol mászkált? Már tíz perce keresem. Sikerült látogatást kieszközölnöm, mert sajnos azon az alapon, hogy titkár vagyok, nem engedtek be. Sőt.

– Most mondja el a telefonálás eredményét.

– Kielégítő.

– Amennyiben?

– Megállapítottam teljes biztonsággal, hogy ön nem tudja jól az illető művésznő nevét. A marseille-i telefon-előfizetők között nincs nyilvántartva egyetlen Anjou Lolette sem!

– Miii?

– Találtam egy Aragones Pauline-t, aki alapítványi hölgy, de ez nem ismeri önt, azonfelül hetvenéves és nem filmszínésznő. Felhívtam továbbá Mimi Albouxrier-t, ez sem ismeri, de azt mondta, hogy hajlandó megismerkedni önnel, este Clichyben van. Ezután mindössze egy név volt valószínű: felhívtam Zwillinger Lolát, mert gondoltam, hogy az Anjou név csak nyelvbotlás volt. De ez a hölgy sem ismeri önt, legalábbis ma már letagadja, és sajnos csak cirkuszban dolgozott trapézen, de ennek nyolc éve. Azt hiszem, alapos munkát végeztem.

– Igen – felelte Gorcsev, és nagyon szomorú volt.

– Az a baj – folytatta Vanek úr, – hogy önnek nem jó az emlékezőtehetsége.

– Biztos abban, hogy nem ön felejtette el, amit mondtam?

– Uram – válaszolt legyintve –, ha én valamit megjegyzek, az holtbiztos! Állandóan úgy marad előttem a név, mintha rányomtatták volna az agyamra, ahogy ezt a nevet itt látja az újság első oldalán: „Anette Laboux.”

...Máris kikapta Vanek úr kezéből a lapot, és elhűlten olvasta a címoldalon:

MA DÉLBEN ELRABOLTÁK EGY NIZZAI VILLÁBÓL ANETTE LABOUX-T