6

...A legénységi szobához vezető sötét lépcsőn Hildebrandt és Pencroft ültek egymás mellett suttogva.

– Hogy az ördögbe történt?... – kérdezte Pencroft.

– Elsősorban – mondta még mindig lihegve Hildebrandt, mert jó másfél órát futott, amíg visszatért a főbejáraton át, részegnek tettetve magát –, elsősorban az a tejfelesszájú vagy hülye, vagy nagyon is okos, és nincsenek idegei. Azt akartam, hogy mire megtámadom, már félőrült legyen a félelemtől. Hiába volt minden... Azért leütöttem volna, mert észrevétlenül rohantam rá. De az ördögbe! Valahonnan a közelből két lövés dördült.

– Ez hogy lehet?

– Úgy, hogy nem ketten voltunk a mosókonyhában, hanem hárman. Én elbújtam, mialatt a siheder az őrmesternél lejelentkezett. De úgy látszik, valaki megelőzött, és mivel a lövések a kemence felől jöttek, valószínű hogy a mögött bújt el az illető. Tehát van valaki még itt a légióban, aki ezzel az üggyel foglalkozik... És ez most már ismer engem, mert ő ott volt a sötétben, mikor én a félhomályban beléptem, hogy elbújjak.

– És ki ez a tejfölösszájú?

– Azt nem mondta Lorsakoff. Csak vagyont ígért a krokodilusos karóráért. Bizonyára összefügg az üggyel... De holnap megtudjuk. Indulás előtt még a pályaudvaron beszélünk vele.

– Meg kell tudnunk, hogy ki van itt, aki az órára vadászik. Az is lehet, hogy a fiú cinkosa.

– Nekem van egy feltevésem. Vedd sorra azokat, akik a szobában voltak, mikor Galamb megmondta, hogy hová megy őrségre. Én nyomban átláttam, hogy a mosókonyhában nyugodtan megtámadhatom, és aztán elbújhatok, míg ő jelentkezik az őrparancsnoknál. Ugyanez másnak is az eszébe juthatott körülöttünk. Ki volt a szobában? Te, Adrogopoulosz, a gróf úr, Troppauer, Pilotte, Jazmirovics, a hülye Kréta, Lindmann és én.

Pencroft élénken felelt:

– Talán megtudhatjuk, hogy ki ment ki ezek közül...

– Tudok jobbat. A robbanáskor szétvetett a légnyomás egy nagy hordó míniumot, és a festék kifolyt. Az én cipőm tele volt vörös ragaccsal. Azt remélem, hogy az ismeretlen, aki rám lőtt, nem vette észre cipőjén a vörös festéknyomokat, és erről felismerjük...

– Ezt az embert kell elsősorban elintézni...

Néhány légionista jött a kerti útról, csoszogva, dörmögve. Elhallgattak. Mire az egyik katona meggyújtotta lent a villanyt, Pencroft, az amerikai, már hanyatt fekve aludt úgy, hogy lábai messze lógtak a lépcsőn, szája szélén egy habfoszlány rezgett, és hortyogott. Hildebrandt nyitott zubbonyban ült, derékszíja a nyakáról lógott le, kepije az orra hegyét fedte, és félig elnyelt szavakkal magyarázott valamit egy igen tisztelt pénztáros kisasszonynak, miközben olyanokat csuklott, hogy szinte bukfencet vetett. A hazaérkező katonák maguk sem voltak sokkal józanabbak, kivéve az altisztet, aki megvetően köpött egyet a két alak láttán.

Legutolsónak jött Troppauer, sapkája helyett babérkoszorúval a fején, és karját messze kinyújtva hirdette a szörnyű vészt, amely a költő személyében holnaptól kezdve minden lázadó arabot fenyeget. Épp ott ment el mellettük, és ormótlan, vastag lábszáraival kis híján rálépett Hildebrandtra, azután bedülöngélt a hálóterembe.

...Két bakancsát feltűnő vastagon vörös míniumfesték borította...