2.

A bagaráknak, akik Berlac árulására számítottak, kemény fogadtatásban volt részük. A kis létszámú helyőrség a falak mögött keményen állta a küzdelmet.

Libourne főhadnagy fejlövéssel lefordult a bástyáról. A kapitány vállát érte találat, de a golyó súrolta a tüdejét is. Alkonytájt a reménytelennek látszó harcot eldöntötte a Bekzat felől beérkező peloton és a Csontbrigád.

Duron marsall két nap múltán teljes rendben találta a támaszpontot, miután egy század szudáni és egy szpáhi osztag kíséretében megérkezett.

Közben a megrongált vonalat helyreállították, és így a vezérkar mindent tudott az erődben lejátszódó eseményekről. A marsall szemlét tartott.

Csak egy tiszt állt lábon a helyőrségben az ezredorvos kivételével: Gouillaume. De az is hogy!... Vacogva, reszketve a láztól, zöldes ajakkal, egy halálfej rohamsisakban. De azért állt a lábán.

– Létszám... ha... harminc ember... és segédszolgálatban a rabok...

Duron a vállára tette a kezét.

– Jó... jó... Magát a hatvanhármas vallomása alapján áthelyezzük, illetve majd... Szóval, leváltják.

És azután ott állt a Csontbrigád!

Az ősz katona nyelt, és lehunyta a szemét egy másodpercre. De azután odalépett Az Őrvezetőhöz, Akinek Rangja Lett, és feltűzte a Becsületrendet.

– Katonák! A köztársasági elnök úr elrendelte, hogy rehabilitáljanak benneteket, és előterjesztettem a Csontbrigád-ot a Becsületrendre!

Megszólalt a kürt, lendült a trikolor, és a Csontbrigád mozdulatlanul állt.

Fáztak.

Megszokták a 60 fokos meleget.

– Hol akartok letelepedni? – kérdezte a marsall. – Az állam segítségetekre lesz.

Összenéztek.

– Nekünk itt jó... – szólt Volpi, Aki a Dorong Volt. – Itt van a mi szenvedésünk.

– Hm... jó. Most lépjen ki a hatvanhármas!

– A hatvanhármas. Monsieur le maréchal.

– Rólad azt mondják, hogy ártatlan vagy.

– Az vagyok, monsieur le maréchal.

– És a te érdemed, hogy megmenekültünk a legrosszabbtól.

Fécamp hallgatott.

– Egy óra múlva jelentkezel nálam.

A kapitányhoz ment. Sirone önkívületben feküdt a sebével. Colette és Minkiew voltak mellette.

– Súlyos? – kérdezte Duron. Az ezredorvos aprót hördült.

– A seb nem... De gyenge nagyon.

– Kibírja, hogy elszállítsák?

– Ha kibírta, hogy ittfelejtsék... – felelte rezignáltan, mert a kis orvos nem volt különös megtestesülése a katonás beszédmódnak.

A marsall mosolygott.

– Éles nyelve van. Maga hová kívánkozik?

– Miért akarnék?

– Ez az erőd kissé messze van.

– Nekem? Honnan? – És búsan felvonta vagy hússzor a két vállát.

Duron nem tűrte a fegyelmezetlenséget, de tudta jól, sivatagmarta idegrendszerekkel áll szemben.

Végül Fécamp került sorra.

– Henry Fécamp!

– Oui, Monsieur le maréchal.

– Magát most Oranba kísérik. Én is hiszem, hogy ártatlan. De a törvény, törvény. Most a Szolgálaton a sor. Ha valaha rehabilitálják, akkor a Köztársasági Érdemkeresztet kapja hűségéért, bátorságáért és hősiességéért. Én hiszem, hogy így lesz... A kezét...

És ő is kezet fogott a rabbal.

Henry Fécamp az oráni fogházban igen szép világos cellát kapott, és gondoskodtak, hogy semmiben sem legyen hiánya, mert még a fegyházgondnok nyolcéves fia is megfertőződött valahonnan, és tudta: a 63-as rab ártatlan.