7.

– Azt mondta – folytatta Yvonne, és mi döbbenten ültünk –, hogy ő este a kis anyagszállító vonattal szökik, és a Kongó halászkikötőjéből hét nap alatt Matadiban van. De magukkal nem akar vitatkozni. Ha akarja az apám, elviszi a levelet, de csak akkor, ha becsületszavunkat adjuk, hogy maguknak nem szólunk. Én három napra tettem ígéretet. Most már megmondhatom.

Senki Alfonz felbontotta a borítékot.

A Levin tanítványai által nyomtatot szakácskönyv hullott ki belőle és egy levél.

„Ketless Fijugg.

Én dippenneteg nem! pisszom. Sem nem sengibben sem nem pisszok. Márrr eggyszer nem hall. Gaddatokk Rám. Di erőszakossog vagytog. Tsüllög. Assz a be. kébszellt hüjje eccer máár. Egy fontos írást ki. Adott. 1 Hölty pozorgánnak. Eszérrt ém viszem a tá. Borrnokbejelenléss? ét. Vassut assz bisztosapp mindd. dudaj. Este. Ha a 100-ados és a 1/2 szemmüs alsszig. Én bucclog. Vasuttal. Iborfággányon.. Sokxencsét negteggis

Kiválló diszttelettel:
jól gittóltam velleteg.”

Úgy ültünk, mintha fejbe ütöttek volna.

– Kár volt titkolni. Én is helyeseltem volna – mondta Senki Alfonz –, ha elmondja a Török, hogy mit akar. Az ő útja gyorsabb és biztosabb.

Yvonne szeme felragyogott.

– Boldog vagyok, hogy nem haragusznak.

Ez túlzás, mert Tuskó Hopkins úgy rágott egy pálmahajtást, mintha a Török Szultán nyaka lett volna.

Yvonne hízelegve megcirógatta züllött és köpcös társunk gondozatlan állát.

– Nézze... nem volt már idő újabb vitára... Aranyos Hopkins, maguk nem a levelet viszik. Sokkal nagyobb dolgot művelnek... A három testőr feltámadt, hogy odaálljon önzetlenül egy gyenge, szerencsétlen nő mellé.

Hopkins a simogatás következtében vörös lett, pislogott, és törülgette a verejtéket a homlokáról.

– Hiszen – mondta – nem is azért, de ez a Török, ez... mindig valami homályos úton járt... ennek mindig valami extra jut... az eszébe...

És köhögni kezdett, mert véletlenül lenyelt egy darab pálmát.

– Ha így áll az ügy – mondta Senki Alfonz –, azt is bevallhatom, hogy nem sok remény volt rá, élve eljutni a levéllel a rendeltetési helyre.

– Ez biztos – mondta Hopkins. – Ezt én is tudtam.

– Tehát, miután a levél nincs nálunk, most valamennyien jelentkezhetünk a katonáknál, és megvárjuk, hogy mit hoz a sorsunk. Azt hiszem, nincs mitől tartanunk, különösen, ha a Török Szultán simán továbbítja a tábornok jelentését.

– Magam is így látom – helyeseltem rövid, de érett megfontolás után.

– De engem ne áruljanak el – mondta Yvonne. – Duron tábornok leánya nem szeretné, ha társadalmi köreiben híre menne, hogy négy férfival járta a dzsungelt. Mert csak én tudom, hogy a három nemes testőr volt körülötte, és egy lovagtársuk.

Lovagtársunk éppen aludt, és kerek feje a mellére csüngve lengett jobbra-balra. Elindultunk kissé kedvetlenül. A tisztás felé ritkultak a fák, simán mehettünk. Egyszerre csak Hopkins oldalba bökött:

– Te érted ezt a dolgot a három testőrrel? – kérdezte halkan.

– Hm... az úgy van... – dühös lettem. – Te nagyon műveletlen vagy, Tuskó! Az ilyet tudni kell.

– Ezt a trükköt szegény Levintől tanultad.

– Azt hiszed, nem tudom?

– Azt.

– Hát jó. A három testőr egy színdarabban fordul elő, ami arról szól, hogy egy nemes hölgy atyját bezárják, és három jó házból való altiszt összead a zsoldjából kosztra és lakásra valót, amíg az öreget jó magaviseletéért a letöltött büntetés kétharmada után feltételes szabadlábra helyezik, de minden héten jelentkeznie kell a rendőrségen... Ezt a színdarabot azonban te nem ismered.

– Ezt? – mondta gúnyosan. – Ezt együtt játszottuk! De mi van a gyémánttal, amit elhoztak Londonból, meg a zsebórákkal?

– Az a főtárgyalás-jelenetben van, amikor az atya elé kiteszik a bűnjeleket. Ezt tudnod kellene.

Rövidesen egész közelről hallottuk a hangokat, azután egy poszt lépett elő.

– Halt! Qui va la!

Öt perc múlva ott álltunk az egyik sátorban. Műszakiak gyakorlatoztak itt, két tiszt volt egy kis osztaggal. Huzalokat szereltek a tisztáson, és egyik pálmáról a másikra telefonáltak egymásnak.

A tiszt közömbösen fogadott bennünket. Szökevények Igoriból. Szegények. Szép kis útjuk lehetett. Körözésről nem tud, pedig ő a rádiós tiszt, csak Yvonne lepte meg nagyon.

– A hölgy? Hogy került hozzátok?

– Eltűnt öcsém után mentem, aki Igoriban volt fogoly.

– Úgy?... Ön természetesen nem fogoly. Parancsol teát? Fáradjon... a sátramba...

– Szeretnék a barátaimmal lenni, amíg lehet...

– Úgy?... Na, mindegy... Reggelre itt lesz értük az őrjárat, addig velük lehet... Én nem akarom büntetni őket... Úgyis sok bajuk lesz.

Nem hittük volna, hogy így ér véget az expedíciónk. Egy kis sátorba kerültünk, és posztot állítottak a bejárathoz. Kaptunk kinint, teát, még cigarettát is... De igen szomorúan üldögéltünk.

Valamelyik fáról egy recsegő hang hallatszott.

– Halló!... Halló!... Műszaki kiképzőcsoport, Jerome tizedes... Simon adjutant megbízásából!... Szökevények jelentkeztek Igoriból. Őrizetbe vettük őket. Három katona, egy polgári személy és egy leány... Simon adjutant... Őrjáratot kérünk... Igen...

Jól tudtuk, hogy legkésőbb hajnalra itt az őrjárat.

– És ha... A Török Szultánt üldözik Igoriból? – kérdeztem.

– Nem mehetnek vonattal utána, mert az egyetlen kisvasúton ő szökik. Biztos útja van.

– És ha... sürgönyöznek? És kikutatják? Akkor a tábornok jelentése elveszik!

Yvonne elmosolyodott.

– Az a ravasz fickó jól eldugta az írást. A látcsövébe tette, és ott lóg a bőrtokban az oldalán! Két csillogó bádogdarabbal zárta le a látcsőnyílást.