Harmadik fejezet

1.

– Hát... mi volt... ott Velencében? – kérdezte a fiútól csendesen, de nem minden fenyegetés nélkül.

– Tavasz... – felelte a 63-as megtörten, mint aki beismerő vallomást tesz.

A kapitány lehorgasztott fejjel bólogatott. Nem találta készületlenül a kijelentés, de mégis... azért megdöbbentő hír, így ezt a nyers igazságot hallani:

Velencében tavasz volt!...

Eddig csak azért nem követett el öngyilkosságot, mert úgy tett, mintha nem tudná.

A sivatagban soha sincs tavasz. Se ősz, se tél.

Nyár sincs.

Csak homok és forróság.

– Azután... mi volt!

– Kapitány úr – mondta halk beismeréssel. – A Flórián terasza körül ott tipegett néhány galamb a Szent Márk téri sétálók lábai alatt, és az Orologio előtt fehér ruhás intézeti leánykák bámészkodtak áhítattal, egy apácát hallgatva.

– Ne titkolj semmit, fiam. Mondj el őszintén mindent. Most már úgyis hiába.

– Nápoly... – súgta a fiú, és a kapitány mélységesen megértő bólogatással jelezte közös gyászukat e szóban.

– Nápoly... – ismételte ő is, szinte hangtalanul a kétségbeesett csodálkozástól ilyen egyszerű emlék felett, amely annyira elmúlhatott, pedig olyan örökkévaló benyomásnak tűnt egykor.

És dúdolt:

...Oh Santa Lucia
Barchetta mii...i...a...
Oh Santa Lucia...

Nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért.

A kapitánynak fájt minden hang, és hallgatta, mint aki nézi, hogy csorog a vére, de beteges örömében nem köti el a sebet. Lihegve bámult a bortócsára, amit ujjaival szétrajzolt az íróasztalon.

– Igyál, te disznó – mondta búsan, s feje apró rezdülésekkel jelezte szívdobbanásainak sűrű ütemét.

– A Corso Vittorio Emmanuelén, a Vomero nevű domboldalban Beatrice Cenci szobrát mintáztam. Szemben a Sorrento lámpái ragyogtak, az öböl túloldalán, Pompei és Capri szigete között...

– Ebben lehet valami – dünnyögte. – Magam is tapasztaltam ilyesféle... furcsaságokat egykor... no mindegy... folytasd.

– És a Vezúv! – folytatta a 63-as diadalmasan. – Volt egy éjszaka, amikor egészen vörös színű köd áramlott a tűzhányó kráteréből. Felkeltettem Ágnest, hogy ő is lássa. Mert nem tudtuk, hogy örülhet-e bárminek is egyikünk a másik nélkül. És néztük a lávaszínű fényt. Néha furcsa villanások fenyegetőztek az ég felé, vörös köd gomolygott, és azóta valami különös kapcsolatom van ezzel a bolondos Ágnessel, akit úgy szerettem.

A kapitány az ablakhoz ment, és a pálinkamámorban eltávozott lélek halottas zománca fénylett két szemén. Ezzel a befelé fordult, üveges tekintettel meredt az ablakon keresztül valahová a tónustalanul sötét, éjszakai sivatagba, és Sorrento lámpáinak apró fényét vélte látni a távolban. Pedig lehet, sőt valószínű, hogy néhány búsan lopakodó hiéna pillantása foszforeszkált csak arrafelé...

– Most hegedülj!

Screbin hegedűje tovább mesélt Nápolyról, és amikor a káplár harmadszor hozott vörösbort a kantinból, tátva maradt a szája.

A kapitány egy bortócsában rajzolgatott valamit, és a 63-as fogoly cigarettával a szájában, nevetgélve mesélt valami tréfás történetet.

Ki hallott még ilyent?!

– Ilyen senkiházi – mondta odakint az őrparancsnoknak –, itt behízelgi magát, és jobb dolga lesz, mint nekünk. Kicsoda ez az alak?

– A hatvanhármas. Mást itt nem tudnak az emberekről.

Ez igaz volt. Mi lehet itt még egy fogoly azonfelül, hogy száma van?

A hegedűszó azonban hirtelen félbeszakadt.

– Hé! Káplár! – kiáltotta az ablakból Sirone. – Ezt a gazembert... kikötni...! Érted? De úgy... hogy... a csontja törjön!