III. FEJEZET

1

Hová?... Megkeresi Anette-et! Autót bérelt, és elindult vissza Nizzába. Maga sem tudta, hogy mit akar, miért szaladgál voltaképpen.

Jóval elmúlt éjfél, amikor végre meglátta... Messziről. Az egyik szálló étterméből magas, ősz, sovány ember jött ki, napbarnított arccal, és mellette Anette! Harmadiknak egy tábornok jött velük. Hatalmas, kéken lakkozott Alfa Romeóba szálltak. A kocsit egy néger sofőr vezette.

Még sohasem látott ilyen gyönyörű túrakocsit, mint amilyen ez az Alfa Romeo volt. Nem tartozott a szériagyártmányok közé. Különleges modellje lehetett a gyárnak, a legfényűzőbb nagyurak számára. A hatalmas túraautó, rendkívüli méretei dacára, szinte kecsesen szép volt. A különös fényű, kéken zománcozott karosszéria méltóságteljesen kiszélesedő öblével, makulátlanul sima csillogásával, hatalmas motorházával úgy hatott, mintha az autók királyának gőgjét is belevitte volna a tervező ebbe a korszerű gépszörnyetegbe.

A mesteri rugózás és a tökéletes technikával beépített motor összhangjával szinte nesztelenül, könnyedén elsiklott a dölyfös autó. Ez az indulás arra a határozott, de mégis puha járásra emlékeztetett, amellyel nagyon finom, visszavonultan élő mágnások ódon kastélytermük súlyos szőnyegein lépegetnek magányos éjszakákon.

Megérezte-e Gorcsev ösztönösen, hogy ez az autó, amely annyi ember, sőt egy kis ország életében végzetesen jelentős szerepet játszik, az ő jövőjét is irányítani fogja, ijesztően és kérlelhetetlenül, mintha maga a Gonosz ülne a kormánya mellett?

Lehetséges. Mert kissé hökkenten nézett a távozó, csodás Alfa-Romeóra.

– Ki volt ez a két úr, a hölggyel? – kérdezte a portást, miután az Alfa-Romeo nyomában a szálló elé gördült, és egy csomó pénzt nyomott a Mikulásszakállú, formaruhás Kerberosz kezébe.

– Az ősz, sovány férfi Gustave Laboux meghatalmazott miniszter, a hölgy a leánya, és a tábornok neve Auguste de Bertin.

Gorcsev ismét bankjegyet keresgélt.

– Boulevard Victor Hugo 72. – mondta a Mikulás szakállú kapuőr, és átvette a pénzt. A fiatalember ámultan nézett rá.

– Hallja! Maga igazán nem buta ember.

– Az én mesterségem három fő kelléke az ész, a pszichológia és a jól ápolt szakáll. De kell még ezenfelül...

...Hogy az elmondottakon felül még mi kell a portás hivatásához, ezt Gorcsev sohasem tudta meg. Bár az is lehet, hogy érdekelte volna. De jobban érdekelte Anette, tehát egyszerűen elrobogott, hogy életveszélyesen dilettáns módján a Bd. Victor Hugo felé siessen.

Pedig talán helyesebben cselekszik, ha tovább társalog az ősz portással, és nincs kizárva, hogy ezt tette volna, amennyiben előre látja azt, ami ezen az éjszakán történni fog.

De hol élt már ezen a földön olyan huszonegy éves aranyifjú, aki bármit is előre meglátott a jövőjéből, szerelmes állapotban? Ha a fiatalemberek képesek volnának ilyen előrelátásra, mi lenne a társadalomból? Milyen horribilis számóceánná gyűlne hirtelen a felbontott eljegyzéseknek, benyújtott válópereknek a száma?

Szerencsére, a természet bölcs elrendezése folytán, az ember korlátozott képességei alkalmatlanok a jövőbe látásra, és Gorcsev elindult autóján a végzetes útra, ama látszólag kézenfekvő feltevés alapján, hogy jobb, ha egy szép fiatal leány után siet, mintha meghallgatja egy ősz szakállú, vén portás eszmefuttatásait.

Pedig mennyire nincs így!