Tizenkettedik fejezet

1.

A Pokoltetőn váratlanul történt bűntény ijesztő fordulatok gyümölcseit érleli gyors egymásutánban.

Az igazság láthatatlan tankja nem ismer ellenállást, ha elindul, akkor robogásába belesiketül és belepusztul minden emberi igyekvés.

Itt fenn tovább hajszolja Fécampot az átok, amelyet magára vett.

Este.

Munka után Rouen rosszullétről panaszkodik. Kissé ijesztő a helyzet. Nincs Gyenge Hiéna. Senki sem hajlandó meghalni. Új fogoly nem jön. A régiek bírják.

Így nem lehet élni. Két-három adag is jutott hetekig. De most már az utolsó tetem is annyira oszladozik, hogy le kell küldeni.

Azonban, úgy látszik, javult a helyzet.

– A Fehérhajú, Akinek Tükre Van, gyenge – súgta az egyik vigyorogva, és már csipogták tovább a hírt:

– Lesz Gyenge Hiéna...

– Enni!... Enni!...

Rouennek maláriás rohama lehetett. Olyan erővel kezdte ki, hogy nem bírt lábra állni reggel. Fécamp úgy fedezte fel, vagy ötven méterre a szikla peremétől. Csúszva erőlködött, hogy a szélére jusson, de Volpi, A Dorong eléje állt.

– Leugrani bűn!

A 63-as visszacipelte a helyére.

– Hagyjon meghalni!

– Ostobaság! Rendbe jön, és kész. Most majd idefekszik báró Naftalin esernyője alá. Halló! Méltóságos úr! Adja ide az esernyőjét!

– Vegyen magának, Aktatáskai úr! A múltkor meg akartam ölni, mert áruló, és ön megpirongatott. Haragszom!

– Nem nekem kell az esernyője. Ez az ember beteg. Maga talán egy lelketlen gazember?

– Hát persze! – felelte lelkesen és biztatóan.

– Akkor addig verem, amíg nem teljesíti azt, amit mondok.

– Ezt nem szívesen tűrném. Inkább odaadom az ernyőt, de kérem, vigyázzon rá, és ha Rouen úr meghal, nyomban szolgáltassa vissza...

– És a munka? – mondja mellette Figaro.

– Ha dolgozunk helyette, akkor megesszük az adagját.

– Megkapjátok az én adagom fele részét – ajánlotta Fécamp olyan undorral, hogy hirtelen lehunyta a szemét.

– Nem jó! Az Erős Hiéna éljen!

– Élni mindenáron!

– Aki közeledik, azt megölöm! – kiáltott rájuk Fécamp.

Felemelte a csákányt. Tanácstalanul nézegették. Nyugtalanul sípolt a tüdejük.

– Fécamp... – suttogta szomorúan Rouen. – Miért teszi?... Céltalan... higgye el...

– Ne törje ezen a fejét. Inkább aludjék.

Este nem játszottak Tűznézést. Üvöltés volt. Rouen munkája hiányzott. Az oszladozó halottat leeresztették. Nincs halott, és a munka kevesebb...

– Gyenge Hiéna nem kell! – kiáltotta Figaro.

– Nem kell!... Akkor többet kapunk.

– Többet, többet...

Lihegtek.

– Mondjuk ki, hogy a Gyenge Hiéna nem Hiéna...

– Ne mondjuk – szólt Fécamp. – Hadd éljen... „Valaminek kell lenni” – idézte a saját erkölcsük szerint Fécamp.

– Már nem kell! – vakkantott a Kétfogú, Akinek Kalapja Van, és többször is megemelte napjában.

– Enni kell!

– Enni!... Enni!...

És vadul zihálva kapkodtak, ideges, mohó vágyukban.

– Megváltom a Gyenge Hiénát... – kiáltotta a 63-as –, az én harmadrész vízadagomat és fele ételemet adom érte!

Nagy nehezen ráálltak. Fécamp erősnek látszott. Morogva elszéledtek. Az Üvöltés véget ért.

Másnap Fécamp saját vízadagjának harmadrészét, ételének felét a Csontbrigád-nak adta. Cserében Rouenért. Maga sem tudta, hogy miért. Itt úgysem lehet új rend. A Gyenge Hiénának pusztulni kell, és ez a helyes.

Itt a szikla parancsol. A hőség! És az egyetlen tartalom, a lehető legmagasabb fokú öröm, amit ez az élet mint célt nyújt: enni! És képzelődni. Bámulni a tűzbe, és hinni, Ami Nincs.

Fáradt és gyenge volt este a víz és táplálék hiányától.

– Minek csinálod? – Dugó jött oda.

– Csinálom – felelte Fécamp, és különös mosollyal hozzátette. – Mert valaminek kell lenni.

– Kell? Ezt a Hiénák kórusa üvölti, ha a Csontbrigád tudni akarja, hogy mi volt A Hang. De mi az a Valami?

– Nem tudom. Azért kell lenni, mert valami, és az ember mégsem tudja. Nem foghatja.

Fécamp letörten egy sziklára dőlt. A kő langyos volt. Utálatos, sima, langyos.

– Neked jó – mondta Dugó, és rövid, sikolyszerű hörgéssel, mintha csodálkozna, gyorsan beszívta a levegőt. – Van kendőd. – És Fécamp nyakvédőjére mutatott.

– Nem mindegy?

– Ez fontos! – nézett rá ijedten Dugó. – Ez nagyon fontos!... Itt más az, hogy igaz, és más az, ami „nincs úgy”... Itt minden fontos, ami van valakinek. Mert akinek nincs semmije, az maga is... semmi... Én senki vagyok! Nincs semmim, ami csak az enyém. Én vagyok A Dugó, Akinek Nincs Semmije. Nézd: itt A Vak, Akinek Lámpája Van. Ha nem lenne lámpája, ő is senki lenne.

– Nem világít a lámpája.

– De van Valamije. Fontos, hogy mindenkinek legyen valamije. Ha nem világít, akkor is jó!

Többen körülállták őket. Itt mindennek jelentősége van. Izgatottak voltak. Topogtak ide-oda. Rouen nyögései felvillanyozták valamennyiüket.

– Mi van? – kérdezte az egyik.

– Vita – mondta Figaro, és vigyorogva kapkodta a fejét.

– Ez jó szó...

Rouen nyögött. Többen odanéztek.

– Gyenge...

– Nagyon gyenge – súgták vihogva.

Jött Volpi, A Dorong.

– Vita van! – mondták neki, mert fontoskodtak mint a gyerekek, ha néha érdemlegesen hozzászólnak valamihez, és ezt kihasználják.

– Vita van... Vita!...

Szipákolva ugráltak, szuszogtak. Állati, nedves, barna ínyek villantak elő vonagló felső ajkaik alól.

– Te ki vagy? – kérdezte Volpi támadóan a 63-astól. – Miről kaptál nevet? Van valamid?

– Én nem engedelmeskedem senkinek – mondta Fécamp. – Engem arról neveztek el, hogy öklöm van!

Volpi lapos pillantással nézte. A tekintélyével baj volt. Dugó felé lépett.

– Ő is hallgat... – mondta, és megmozdult vállán A Dorong. – Neked nincs semmid, és csak bajt csinálsz!

– Ő bajt csinál!... Bajt!...

Halottat akarnak Rouen helyett mindenáron!... Itt a Dugó! Neki senkije, és jó halott lesz.

– Ő nem Ököl – uszította Figaro.

– Ő A Dugó, Akinek Nincs Semmije.

Dugó kékülő szájjal várt. Valaki előretaszította, és egy léccel megütötték a vállát. Undok, pállott lihegés csapott az arcába.

– Neki is van valamije! – kiáltotta Fécamp, és eléje állt.

– Micsoda? – kérdezte az egyik, és odafurakodott Dugóhoz egy éles bádoggal, támadóan.

Fécamp egy ökölcsapással messzire röpítette. Tágult a kör.

Csend. Vadul, lihegve álltak.

Fécamp karba font kézzel állt a kürtös előtt, és harsányan mondta:

– Ő A Kürtös, Akinek Barátja Van!

– A Kürtös, Akinek... Barátja Van!... – kiáltották riadtan. – Ő az, igen! Ő A Kürtös!

– Ezt jegyezzétek meg magatoknak! Olyan név, hogy első sorban ül a Tűznézésnél, mert most láttátok, hogy milyen gazdag: Ő Az, Akinek Barátja Van!...