XII. FEJEZET

1.

A Fort-St.-Thérčse nevű orani erőd udvarán játszódott le az alábbi jelenet egy újonccsapat érkezése után. Félhivatalos annalesekben még ma is megtalálhatják a hitetlenkedők e feljegyzéseket, amelyek egy Gorcsev nevű, fekete bajuszú, szemüveges újonc érkezésével indokolják Furion kapitány századparancsnok ideges gyomorbaját. Egy év múlva tört csak ki annyira, hogy a kapitányt azonnal nyugdíjazták, de állítólag ezen a napon kezdődött.

Pedig a nap derűs volt, és eseménytelenül indult. Egy újonckülönítmény érkezett Marseille-ből, akiket feleskettek, azután kivezényelték valamennyit az erőd udvarára. Az őrmester megnyalta a szája szélét.

– Magának mit mondott ez a Gorcsev? – kérdezte a káplárt.

– Hogy „húgocskám”, és később elmagyarázta, hogy a keresztanyja nem lehet a húga.

– Engem kabócának nevezett. Erről még beszélek vele – bólogatott az Oroszlán, és nyájasan, jó étvággyal nézett az említett közlegényre. Pillanatnyilag még, kiképzés előtt és a tiszti szemle közben, nem tehetett a két altiszt semmit. De hiszen nem sürgős. Öt év nagy idő.

Az őrmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolygott, és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok, és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon.

– Közlegény!

– Na, mi van? – kérdezte a közlegény kedélyesen, hogy rokonszenvesnek lássék.

A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett.

Gent, a káplár ezt sziszegte Vanek úr mögött:

– Barom! A parancsnok előtt áll! Tisztelegjen!

– Bocsánat – mondta az újonc észbekapva. – Nem ismerem még a rangjelzéseket. – És megemelte a sapkáját. – Alázatos tiszteletem... Nevem Van... Nevem van, de ez nem fontos...

...A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az első eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen.

Verdier őrmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta:

– Mi már találkoztunk! Hogy van?

– Vigyázz! – kiáltott a kapitány elképedve. – Mi ez?! Hülyék intézete?

– Nem hiszem – felelte Vanek úr bizonytalanul.

– Vigyázz! Miféle vigyázz ez?

– Mi értelme van ennek, kérem!...

– Hogy hívják?!

– Nevem Van... Nevem van: Petrovics.

– Hollandi?

– Én?

– Ne kérdezzen!

– Na jó, így nem lehet tárgyalni...

– Miért mondja, hogy Van Petrovics!

Vanek úr előrelépett, és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő káplárt.

– Pardon... Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit...

A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunyódtak a szemei, és mély lélegzetet vett.

– Őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét! – Végigmérte Vanekot.

– Maga az erőd fennállása óta az első újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! – Azután az altiszthez fordult. – Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért!

És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött.

– Ide hallgasson, barátom. Ugye, tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ősök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak!

– Őrnagy úr állattenyésztő?

– Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy antikatona?

– Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.

– Maga ízig-vérig civil! – folytatta sóhajtva a tiszt. – Az őscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett?

– Nagyjából – felelte Vanek úr – csak az homályos előttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porcelán csészékhez?

– Szomorú egy alak – a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt:

Zászlóalj Iroda
Ribou őrnagy
Engedély nélkül belépni tilos!

Benyitott, és az ott ülő őrnagy előtt megemelte a sapkáját.

– Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc... II. század...

Az őrnagy felállt és végignézte.

– Közlegény! Ezért vasra veretem!

– Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics.

– Takarodjon innen – mondta csendesen az őrnagy. – Az altisztjét is megbüntetem! Mars!

„Itt mindenki ideges...” – gondolta, miközben lefelé ment a lépcsőn. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal előtt, mint valami tábornok, és nézte a legényeket.

– Közlegény! Mit csinál?! – kiáltotta a kapitány.

– A helyemet keresem... Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között... Ahá!... Na, eresszenek!

– Gazember!

– Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?!

– Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettős őrség! Rövidesen megtanítják itt magát... Ne féljen... – Megviselten lihegett. Ilyen még nem volt!

Az ismerős hadnagy jött arra, és Vanek úr a sorban mosolyogva leemelte a sapkáját: – Jó napot!

– Mit csinál?!

– Köszöntem az állatorvos úrnak.

– Megvasalni!

Nem részletezem tovább. Ezen a napon több altiszt és tiszt orvosságokat szedett Vanek úr katonai magatartása következtében, míg a bűnös a cella kőpadlóján ült, és csuklóját a bal bokájához láncolták. A rab keserű gőggel mondta a távozó káplárnak:

– Nagyon finom eljárás. Mondhatom...

Amikor a század első alkalommal felsorakozott a gyakorlótéren, Verdier őrmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos előkészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettőt sodort a bajuszán, és így szólt:

– Nna... Lépjen csak elő, maga ott...

Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van.

Tehát kilépett szerényen, nyájasan.

– Mondja meg nekem – kérdezte nyugodtan az őrmester – hogy ki vagyok én?

Vanek úr megerőltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta:

– Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevű altiszt!...

És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.

– Barom! – felelte sápadtan Verdier. – Ezért most megfogja azt a könnyű gépfegyvert, és futólépésben a dombra viszi, ahol figyelőállást foglal el!... En avant... marche! Pas de gymnastique!

Most már Vanek úr is belátta, hogy ez nem tréfa...

Kilógott a nyelve, és a negyvenfokos hőségben négyszer is elvágódott, de szaladt. Végül is pihenőállásban agonizált a dombtetőn, keservesen lihegve és ártatlannak érezve magát a megaláztatásban, mint egy vértanú.

A figyelőállomásra szakadatlanul tűzött a nap, és Vanek úr félig eszméletlenül feltette magában, hogy beszerez egy esernyőt.

Vanek úr kiképzése és kálváriája ezzel kezdetét vette.

Később egy jókora fényszóróval felszerelve megjelent Würfli úr, a Zürichi Ballhaus egykori tulajdonosa, lihegve.

Ő is vétett valamit. Most egymás mellett pihegtek. Meleg: 40 fok árnyékban. De árnyék nem volt a figyelőállomáson. Csak meleg.

– Miért haragszik rám az őrmester? – kérdezte később Vanek úr.

– A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az őrmester viszont az Oroszlán.

– Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya...

– A művészek nehezen bírják a katonaéletet.

– Az biztos – felelte Vanek úr, és vállat vont. Mit akar ez mindig a művészekkel?

– A festők is ilyenek, és a zenészek is.

– Továbbá a kőfaragók és a balett-táncosok...

– Nem írja alá, amit mondok?

– Hogy egy ember valamit aláírjon, ahhoz elsősorban a nevét kellene tudnia. És ezen a ponton kissé kuszált az ügy...

Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz.

– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?

– Izé... Oroszlán!

– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?

– Ön az állatok királya!

– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!

– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.

– Ezért a pimaszságért holnap jelenti a főhadnagy úrnak kihallgatáson, hogy tíz nap áristomot kap!

...Halálosan kimerült állapotban, nyakig sárosan érkezett Vanek úr az erődbe. Alig várta, hogy egyen és lefeküdjék egy kicsit. A szobába érve Gent káplárral állt szemben. Az altiszt már konstatálta, hogy belépett az ő embere. Ez a pimasz! Aki a sötétben „húgocskának” szólította! És a keresztanyjáról magyarázott. Nyelt... Azután bágyadt egykedvűséggel odaszólt:

– Várjon csak, barátom... Mondja csak meg nekem, hogy mi a különbség egy idősebb keresztanya és egy ifjabb húgocska között?

– Pontosan annyi hónap, amennyi a két hölgy születése között eltelt – felelte szabatosan Vanek úr.

– Igen... – bólintott a káplár, és a szeme elkalandozott valamerre, de azért folytatta hűvös dallamossággal: – És mi van a maga húgocskájával?

– Férjhez ment Galacba! Most értesített, hogy bébit vár.

– És mi van a keresztanyjával? Mi?!

Vanek úr nem értette az ügyet, de illemtudóan válaszolt:

– A galaci révkapitány feleségét szemelték ki. Nagyon tekintélyes úrhölgy arrafelé. Azt írja a sógorom...

– Vigyázz! A húgocska és a körösztanya közötti különbség miatt, hogy el ne felejtse, lemegy a raktárba, és segít felhozni a második számú pavilon berendezési tárgyait... Azután még beszélgetünk majd.

Midőn Würtli úr ebből az alkalomból is elhangoztatta érthetetlen megjegyzését a művészekről, Vanek úr lekapta szuronyos puskáját a falról, és könyörög az embereknek, hogy eresszék, mert ő belemegy...

– De Tintoretto úr! – kiáltotta Würfli – a zenész éppolyan, mint a többi pályatársa, például a festők...

– Sőt a kőfaragók és a balett-táncosok is, maga szörnyeteg!

Hogy a sors külön csapással is sújtsa a titkárt, amikor a raktár felé haladt, egy őrnagy jött szembe, és Vanek úr tiszteletteljesen megemelte a sapkáját:

– Alázatos szolgája, főhadnagy úr.

– Őrmester! – süvöltött az őrnagy. – Ezt az idiótát két nap kurtavasra terjessze fel!... Takarodjék!

Vanek úr elsietett. De előbb ijedt tisztelettel megemelte a sapkáját, és azt rebegte:

– Viszontlátásra...